Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

4 thoughts on “Karácsony volt

  1. na dann nochmal 🙂

    Elöszöris imadom az irasaidat, mert a hetköznapi temakat is olyan valasztekosan, jokedvvel, humorral irod meg, amit elvezet olvasni. Masodszor – amit mar irtam – kiadhatnal egy könyvecsket az irasaidbol.

    iA mostani temaddal kapcsolatban meg iden olyan karacsonyom volt, amit anyukamnal, macinadragban, ölemben egy jo nagy tal töltöttkaposztaval csinaltam vegig 🙂 Igaz, a gyerekeim amikor mondtam nekik, hogy az Omaval karacsonyolok, tagranyilt szemekkel kerdeztek: …es akkor mit fogunk enni??? 🙂
    Vegülis nekik is jol sikerült, a 4 gyerekem a tarsaikkal es a 3 unokam együtt volt 24-25-26.-an es jol ereztek magukat. Egyetlen vicces dolog volt, hogy amikor az asztal közepere kitettek a nagy fazekat currys burgonyaval (ami kb. olyan mint a paprikaskrumpli csak paprika helyett curry es kokusztej van benne, mert ezen a napon a veganer lanyom es vejem keszitette az ünnepi vacsorat), a Ferdinand unokam megkerdezte: hol van az Oma? 🙂 de azert megis nagyon jol ereztek magukat a gyerekeim, jokat tracsiztak, es azt hiszem a legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy annak ellenere, hogy a lanyoknak nem ugyanaz az apjuk, söt a börszinük sem, mint a fiaimnak, megis nagyon összetartoak es segitik egymast 🙂

    Eddig minden evben kijött hozzank anyukam, sürgölödött a konyhaban, mindig sütött zserbot, de most a 93 evevel es a rendkivül rossz latasaval mar nem vallalkozott az utra. En meg nem tudtam es nem is akartam öt karacsony-szilveszterre egyedül hagyni.

    Szoval igy telt nekem a karacsony.

    1. Ismét szivből köszönöm a soraidat.
      Élvezettel olvastam (mint mindig) a beszámolódat, ahogy a privát üzeneteidet is. Már többször akartam kérdezni: miért nem írsz blogot? 🙂 A benned szunnyadó tehetséget nem lenne szabad tovább elnyomni!
      Anyukád fantasztikusan néz ki, kivánok további sok jó egészséget neki!
      A családod, a gyerekeid, az unokáid, kettőt (1 gyermek – 1 unoka) ismerek közülök személyesen is, mind-mind bizonyítékok arra, hogy Te egy fantasztikus ember vagy.
      Arany, ne tökölj!
      Segítek. Legyen blog! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.