Bécsben jártam (ugyan ki gondolná? …)

Egy 2014-ből származó írásom poroltam le, kár lenne érte, ha eltűnne.


A múzeumok, emlékhelyek közül sokat, már sokszor láttunk, ezért a kevésbé izgalmas Kaisergruftra került a sor.  Ez az a hely ahova tényleg csak akkor mész, ha már mindent láttál. Főleg egy gyerekkel. Egy Sisi lakosztállyal, Hofburggal, Schönbrunnal nem veszi fel a versenyt. A Kaisergruft a császárok, a császári család temetkezési helye, magyarul a Császári kripta, ami Bécs belvárosában található, a Hofburg közelében.

A Kaisergruft

Anna császárnő alapította 1617-ben a Kapucínus kolostort és rendelte el benne a kripta építését. Ennek a kriptának aztán egy évvel később ő lett az első “lakója”, majd szintén egy évvel később követte őt férje, Mátyás császár. A Habsburgok hivatalos temetkezési helyének számít a Kaisergruft 1633-tól.  A Habsburg, illetve a Habsburg-Lothringen család számos tagja mellett, 12 császár és 19 császárné nyugszik a termekben. 

A legutolsó itt eltemetett Habsburg: Habsburg Otto. Mivel ő már se császári, se királyi címet nem viselt, ment is egy darabig a hercehurca, kaphat-e bebocsátást a kriptába. Azt hiszem sokan osztják a véleményemet, Otto bácsinak halála után ott volt a megérdemelt helye. Kiemelkedő ember volt. Istenem, hogy nem koronázták meg? És?  Egyrészt erről ő nem tehet, a történelem elsodorta a Monarchiát. Másrészt ezt a széles látókörű, tanult, olvasott, tájékozott, intelligens embert a tettei, a gondolatai és az élete tette uralkodóvá, nem a cím, a trallala és nem egy korona. Habsburg Otto, Európa népeinek, azok jogaiért küzdő császára volt.
(Habsburg Otto 2011-ben hunyt el, és akkor tényleg sokat cikkeztek arról, hogy folytatják-e a tradíciót, bekerülhet-e egy, igaz Habsburg, de cím nélküli az elődei, a királyok és császárok közé, vagy nem? Ehhez képest minden csinnadratta nélkül simán beengedték Ottó bácsi 2010-ben elhunyt feleségét. A koporsója ott áll Ottó bácsi koporsója mellett. Regina von Sachsen-Meiningen csak Habsburg Ottóval kötött házassága után lett von Habsburg. Halála után egy évvel később, férje halálával egyidőben helyezték el az ő maradványait is a Gruftban a férje mellett.)

A kriptába történő bebocsátás

Ez a beengedési szertartás érdekes. A temetési menet eléri a kripta bezárt ajtaját. Az egyik herold  megzörgeti az ajtót. A kopogtatásra kiszól bentről az egyik kapucinus szerzetes:
– “Ki kívánja a bebocsátást?”  „Wer begehrt Einlass?“ 
A herold a válaszában felsorolja az elhunyt összes, életében kapott és hordott címét és cafrangját.
A kapucinus szerzetes válaszol:
– “Nem ismerjük!”
A herold másodszor is bekopogtat. A kérdés ismét felhangzik:
– “Ki kívánja a bebocsátást?”
A herold már csak a címek egy rövid összefoglalásával válaszol, de az ajtó mögött a szerzetesek kérlelhetetlenek.
– “Nem ismerjük!”
A herold harmadszor is bekopogtat. Az ismét felhanzó kérdésre ezúttal másképp válaszol. Csak a keresztnevét említi az elhunytnak, amihez hozzáteszi: … egy halandó, bűnös ember.   („ein sterblicher und sündiger Mensch“)
…. és az ajtó feltárul, az érkező bebocsátást nyer.
Valahol roppant érdekesnek tartom ezt az egészet, hiszen annak ellenére, hogy ez a kiváltságosok “helye”, pont ők azok, akik a kiváltságaikkal mégse nyernek bebocsátást. Ezek ideje a halállal végetért.
Tökéletes értékelése az ember utolsó állomásának, a végnek, amikor a címekkel, vagyonokkal, fontossággal már nem érnek el semmit.. Itt már nem a címzetes nagyúr érkezik, hanem Mátyás a halandó és bűnös ember. Kizárólag ő nyer bebocsátást. Neki van ott helye, nem a címeknek. Érdekes szokás, igaz?

Egy részlet a “Kronprinz Rudolfs letzte Liebe”, azaz Rudolf trónörökös utolsó szerelme c. filmből, amiből jobban érthető válik a ceremónia:

A kriptába történő bebocsátásról ír egy blogoló, méghozzá pontosan Otto von Habsburg temetése kapcsán. A blog németül íródott. Itt lehet elérni, klikk  
Otto von Habsburg temetése alkalmával a második kopogtatás után eltértek a hagyományoktól. Elvileg egy rövidebb összefoglalásnak kellett volna elhangoznia (ahogy az előbbi filmrészletből is kiderül), de itt más történt. A világi címek és kitüntetések kerültek felsorolásra, amiket Habsburg Otto élete munkájával szerzett. 

A Kaisergruftot érdemes megnézni. De előtte mindenképpen célszerű felkészülni a történelemből …. mert, hmmm, szégyellem, de bevallom, hogy azt a rengeteg császárt, császárnőt, császárnét, királyt, királynőt, herceget és hercegkisasszonyt nem is bírtam követni. Nagyon jól kell(ene) ismerni a Habsburg ház történetét, ahogy az európai történelmet. Itt van például egy kisgyerek koporsója. Leopold Johann IV.Károly császár elsőszülött fia volt, láthatjuk, még az egyéves születésnapját se érhette meg. A halálával lépett életve a pragmatika szankció”, ami a Habsburg ház női ágán történő örökösödést jelentette. Így történt, hogy Leopold Johann halálával lánytestvére, Mária Terézia jutott a trónra. Apja, IV. Károly halála után a hölgyemény lett Ausztria császárnője. (Mária Terézia 1740-ben került a trónra.) 
Tegye fel a kezét, aki erre még emlékezett a tanulmányaiból! De őszintén!
Mert én nem.
Ha Mária Terézia, akkor nekem csak a keménykezűsége, a rengeteg gyermeke és a testőrei, na meg a velük kapcsolatos pletykák jutnak az eszembe. Bocsánat, ha nem voltak helyénvalók a szavak, mégiscsak egy temetőben járunk.


A rengeteg szarkofág, nyughely között sétálva engem főleg egyetlen koporsó fogott meg. (azóta utánakerestem a neten, összesen három ilyen van a kriptában, nekem csak egyet sikerült megtalálnom). Egy gyermek koporsója. Még arra se méltatták szegényt, hogy nevet adjanak neki. Jó, jó biztosan másképpen volt az akkori időkben, néha a pap nem lehetett elég gyors, mire odaért volna, hogy megkeresztelje az újszülöttet, késő volt, a pici meghalt. De akkor is. Azért ráírhattak volna valamit, lehetett volna egy neve a kicsinek. Egy kis angyal, vagy tündér, vagy drága, bármi. De nevetlenül eltávozni?! Nekünk a jelen korban, kulturánkkal, szokásainkkal, de legfőképpen a szívünkkel, ridegnek, embertelennek tűnik az ilyen. Kiváncsi lennék a valós történetre. Mi történt és miért nem lett neve a kicsinek.

 

Természetesen itt fekszik Franz’l és imádott Sissi -je is. (Sisi nevét eredetileg egy s-vel írták!)
Ferenc Józseftől jobbra Sissi, balra pedig a fiúk,Rudolf a trónörökös nyugszik. (aki öngyilkossággal vetett véget életének). Sissi koporsójánál mindig van magyar nemzeti színű szalaggal átkötött virág. 

Érdekes az is, hogy az uralkodók nem egyenrangú házastársai és leszármazottjaik nem kerülhettek haláluk után a Kaisergruftba. Ezért például Ferenc Ferdinánd köszönte szépen a bécsi lehetőséget és építtetett magának, a feleségének és három gyermeküknek egy saját kriptát az Artstetten-i kastélyban. (Az 1914-es szarajevói merénylet után ott helyezték őket örök nyugalomra.)

A Kaisergruftból jó végre kijönni. 
De mindenképpen érdemes bemenni!

Raini

Rainhard Fendrich

már hosszú évekkel ezelőtt bekúszott az életembe. A 80-as években találkoztam először a zenéjével. Győrben fogtuk az osztrák tévét és valamelyik rádióadót. Meg persze a cseheket, amiből csak egy gyakran elhangzó szóra emlékszem: bibornye, de őket nem hallgattuk soha. Huszonvalahány éves korom előtt egy hangot nem beszéltem németül, így Rainit a többi osztrák énekessel együtt csak hallottam, de nem értettem. Olyan bikicsunájos módon próbáltam ismételgetni a szövegeket, de nehéz volt, fogalmam se volt hol kezdődik és végződik egy szó, egy mondat. De a zene egy picit tetszett. Aztán pont. Túlontúl nem érdekelt.
Ha nem E. lenne a párom, talán azt se tudnám már, ki is az a Rainhard Fendrich, de nem ez a helyzet. E. egy életre megfertőzött Bécs szeretetével, ami egyben az osztrák nyelvet, Ausztriát, az osztrák zenét is jelenti. Kezdtem érteni amit Raini mond, énekel. De sokszor mindig kifogott rajtam a bécsi dialektus és szükségem volt arrra, hogy a párom lefordítsa nekem, pontosabban érthetővé tegye. És áttörtem a falat. Már nemcsak értem, érzem is a dalait. És tudom, hogy miért szép a Tränen trocken schnell (a könnyek gyorsan felszáradnak) száma, és azt is, hogy miért van néha tőle bőghetnékem. Már nemcsak a magyar himnusz, Zorán, Presser, Demjén, Katona Klári hoz ki az egyensúlyból, megjelent egy másik nyelv is és vele egy csomó új élmény.

Rainhard Fendrichet előszőr 2015 júliusában láttam élőben Nürnbergben, a Serenadenhofban. Unplugged, azaz nagyzenekar nélküli fellépése volt, de végül is tök mindegy hányan álltak rajta kívül a színpadon, ez a találkozás végzetesnek bizonyult. Teljesen beleszerettem. Annak idején szerettem volna beszámolni a koncertről, de szokás szerint ismét nem maradt rá időm. A piszkozatok mappában találtam rá a teljesen félbehagyott írásomra, amit azért megmutatnék, mivel szerintem átjön rajta az a hihetetlen öröm, amit akkor éreztem:

Azt hittem nem fog menni ájulás nélkül a mai nap, nem létezik, hogy 4 órai alvás után elviseljek 8 órányi munkát, de kellemesen meglepődtem. Hihetetlen, hogy feldobottan mire vagyunk képesek! Talán még a maratont is le tudtam volni futni. Ma tánclépésben közlekedtem az irodában, kialudva biztosan nem lenne rá erőm. A tegnap esti (Rainhard Fendrich) koncerttel tele minden agysejtem, boldosághormonok cikáznak össze-vissza a lelkemben, fantasztikus volt. A koncert alatt többször volt szükség a papírzsebkendőre. Erhard, a “hivatásos” bécsi, nálam sokkal korábban feladta, már az első valahány szám után utat tört a szemében a honvágy, én azért tartottam magam. De sokáig én se bírtam. Rainhard Fendrich zenéje, a dialektusa nekünk az otthont, Bécset jelenti. Ahova visszavágyunk. Hihetetlen érzés volt Rainit itt látni Nürnbergben.
2015. július 24.

Majd azóta eltelt 2 év. Istenem, koncertje lesz Nürnbergben, nem bírom ki! Amint indult az online jegyvásárlás, már ült is E. a számítógépnél és nyomta az entert. Sikerült! Első sor! Beszarok, Rainit az első sorból fogom látni, ez több mint szép, ezt el se hiszem!
Már rutinom van, tudom hogyan néz ki nálam az este, az éjjel egy színházi előadás, vagy koncert után. Az élmény még hosszú órákon keresztül elkisér. Túlontúl feldobott vagyok ahhoz, hogy aludni tudjak, de ki a fene gondol bármiféle alvásra, amikor az átélt élményt újravesszük. És az milyen nagy volt, amikor ….. jaj, az nagyon tetszett…. azt láttad amikor? ….. és csak állunk a konyhában, támasztjuk a pultot és csillogó szemekkel ismételjük meg ismét ugyanazt, egyszerűen nem akarjuk, hogy a varázs véget érjen. (izé, főleg én …) Nem lehet még vége ennek a napnak! És a másnap már nem olyan olajozott …. az éveim múlásával egyre keményebb. Mindezek ismeretében ezért kizárólag pénteken, vagy szombaton járunk színházba, koncertre. Mivel Raini 2017. februári koncertje szerda estére esett, már időben egy nap szabadságot kértem csütörtökre, másképp ez már nem megy. Ki akartam élvezni az egészet úgy, hogy nem esek össze másnap az irodában.

A koncert

Csak annyit mondok, a pali egy fenomén. Azt tudtuk régóta, hogy Raini egy “entertainer“, egy olyan művész, aki zenél, énekel, szöveget ír, tv-showt vezetett, szenzációs beszélőkével, gyönyörű hanggal, mindamellet hihetetlen egyszerűséggel és földönjárással. Raini a teljes normalitás, Raini mi vagyunk magunk. Vele lehetséges azonosulni, ő arról énekel, ami velünk is megtörtént, arról ahogy mi is gondolkodunk és vele együtt látjuk a világot. Az idei nürnbergi koncertjén olyat kaptam tőle, ami megfizethetetlen. Egy katarzist. Egy felejthetetlen estét. A régi és az új dalai, a kiállása a normalitás,emberségesség mellett. Raini egyértelműen állást foglal Trump, a rassziszmus ellen. Az emberiesség az egyetlen érték, ahogy ezt már réges-régen, a Brüder (testvérek) c. számában is megénekelte. (érdemes utánanézni, itt a szövege: http://fendrich.at/musik/texte/b/brueder/ )
Tudom, hogy nem túl jók a fotóim, de szeretném egy picit visszaadni a színpadképet, a fényeket, a zenekarát és őt.

Rainhard Fendrich Nürnbergben 2017.február 15.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Odafelé is az ő zenéjét hallgattuk az autóban. Ráhangolódtunk.

Rainiről és a zenéjéről

1955-ben született Bécsben. Az érettségi után megszakította a jogi tanulmányait, dolgozni ment, hogy a színiiskoláját és az énekóráit finanszírozni tudja. Bár inkább hagynám az életrajzát, mivel ennél a néhány suta mondatnál sokkal több és érdekesebb. A zenei pályánál maradnék. Az első igazi áttörés 1981-ben sikerült neki Ausztriában a Strada del sole című számával. Németországot csak 1988-ban vette be a Macho Macho-val. Rainhard Fendrich bécsi dialektusban (jöööö) énekel, amit egy igazi porosz kizárt, hogy értene. A bajoroknál még értik, bár az igazi bécsi szlenghez eléggé jártasnak kell lenned a császárvárosban, de azért a bajorok a lényeget értik. Raini az elmúlt 10 évben a második házaságában élt. A felesége egy született berlini színész-énekes volt. Tavaly novemberben váltak el. Raini nehéz eset a nőknek, ő művész, aki néha napokig nem szól semmit, néha elutazik egyedül. Ő más. Előbb írtam, ő művész. Ennek tudatában minden érthető. Ennek a berlini és egyáltalán németországi tartózkodásnak “köszönhetően”, nekünk is feltűnt az elmúlt évek néhány Raini-nótájának kiejtésbeli elirodalminémesedése, mit mondjak, nem annyira tetszett. Raini egyre inkább közérthetőbbé vált a német nyelvterületen, amivel nekem pont a gyönyörű wienerische hiányzott. Miért kell neked belesimulnod a nagy dojcse világba? Pont ő, aki nekünk egyet jelent Béccsel, nehogy már Piefkelandba járjon, hiszen nem ott a helye. Hogy érthetik meg egymást egy berlini nővel, jézusom? Hát ilyeneket gondoltam …. mennyire nem vagyok rugalmas, igaz?

Tudjátok mi a legszarabb? Hogy nem tudom a családom otthoni részével megosztani ezt a hatalmas élményt. Hiába mondom az anyunak, hogy ki ő. Az anyu nem tudja, nem ismeri. Azt mondja, hogy szerinte még soha nem hallotta. És így van vele szerintem az egész Magyarország. Annak ellenére, hogy közel van, hogy elvileg hallottuk mindahányan Győr megyében, nem mindenki figyelt oda rá. Tudom, hogy a német nyelv nekünk nem szép. Tudom azt is, hogy az osztrákok se ismerik a magyar zenét, mert a magyar nyelvre ők se kíváncsiak. Fájni fog, de leírom. A mi, gyönyörű anyanyelvünk nagy valószínűséggel csak nekünk az. A külföldinek kicsit mekegés. (A párom a magyarországi tartózkodása elején semmi mást nem hallott ki a magyar nyelvből, mint “heckmeck“. Úgy meséli, hogy ő ennyi e-t még életében nem hallott.) Jobbik esetben töröknek tűnik. De szépnek soha. És ennyi az ok. Nem vagyunk kíváncsiak a másik zenéjére, mert randa a nyelve és úgyse értjük. Milyen kár értünk, értük.
De nehogy azt higgyétek, hogy errefelé más a helyzet! Lényegesen többen ismerik például Fendrichet, mint otthon, de itt se mindenki. Az idősebb korosztálynak (persze migrációs háttér nélkül) ez itt nem is lehet kérdés. Szövegbiztosak a számoknál. És szeretik őt. Ahogy ez bebizonyosodott itt Nürnbergben is. 2 éve még viccelődtünk azon, hogy Fendrich már csak ilyen kisebb Serenadenhof félékben tud fellépni, lehet, hogy azok az idők, amikor egy Meistersingerhallét, vagy Arenát meg tudott tölteni már elmúltak. A rossebeket! Az idei koncertje a nürnbergi Arénában teljesen teltházas volt! És nemcsak itt. Berlinben, Frankfurtban …. több ezren voltak rá kíváncsiak. Pedig mégegyszer mondom, ő osztrák. És már 60 éves lett. De ezek szerint még mindig minőség. Az. Láttam.

Szóval 60 éves lett. Az alkalomból egy riport készült vele, amit érdemes megnézni, nagyon visszajön és felismerhető benne mindaz, ami Rainhard Fendrich maga és a művészete. Részletek hallhatóak a nótáiból is.

Igaz, a koncertjein eddig nem játszotta, de nekem akkor is ez az (egyik) kedvenc számom tőle. Az Engel (angyal), aki a legutolsó pillanatban érkezik hozzád …amikor már nem is számítasz rá. Ő jön. Keresztezi az utad.
Den Himmel suche ich, die Hölle kenne ich …..a menyországot keresem, a poklot ismerem ….Ohhh, imádom.

És a zene, amit még zsebkendő nélkül nem volt szerencsém lájf meghallgatni, Raini egyik kultszáma.  A Weus´d a Herz hast wia a Bergwerk, magyarul talán : mert mint egy bánya, akkora a szíved

szerintem lefordítom. Jövő héten nekifutok.

Még rengeteg youtubos videót belinkelhetnék ide, de felesleges, mert nélkülem is megtaláljátok a számait. Szerettem volna felhívni a figyelmet rá, talán valaki most fedezi fel magának, bár tudom, hogy nem igazán kell neki a reklám. Sok magyar (főleg az Ausztriában élők) ismerik jól, tudják, értik mitől vagyok ennyire a hetedik menyországban.

A nürnbergi koncert magával ragadó volt, de egyszercsak az is végetért. Hazafelé végig a koncert volt a téma az autóban. És hogy a Raini egyre jobb, egyre nemesebb. Látszik a kora, de ez a kor nem változtatott semmit se a minőségen, sőt! De jók a régi számai is, az újak is, hú de jó lenne ismét egy koncertjét megnézni, jaj de fasza lenne! Ezen álmodoztunk.
E-nek eszébe jutott és nevetve mesélte, hogy ő is résztvett a Rainhard Fendrich facebookos oldalán zajló Valentin-napi játékon, aminek az volt a lényege, hogy be kellett írni az egyik száma címét (“Nimm dir ein Herz”, hozz magaddal egy szívet) és egy koncertjének a dátumát a hozzá tartozó városnévvel, ahova jegyet szeretnénk nyerni. Vigyorogva mesélte, hogy feküdt a szófán, megnézte az oldalt és csak hülyülésből, az esélytelenek nyugalmával beírta: 2017.február 17. Bécs Stadthalle
Másnap 8:56 perckor érkezett az üzenet. Nyertünk két jegyet egy nappal későbbre a bécsi Stadhalléba, Rainhard Fendrich koncertjére.
Úristen, most mit csináljunk?

Folytatom.

 

A kimerítő idegen nyelv – Bad Windsheim-i múzeumfalu

Végre hétvége! Végre mehetünk valahová!
Valójában nekem mindegy hová, csak egy a fontos, kint legyek a világban. Ja és ne kelljen főzni. Nem kell ám nagy dolgokra gondolni, nagyon sok hétvégét töltünk el pusztán a környéken a biciklink nyergében, vagy szeljük Nürnbergben, illetve egy másik közeli városban gyalog a kilométereket. Kék ég, napsütés, hihetetlen csodát tud tenni a lelkünkkel, a testünkkel.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, számomra létfontosságúak ezek a hétvégék, sokat jelent ez a két nap szabadság, a munka teljesen lemerít. Csendesen megjegyezném, hogy anno domino, Magyarországon a heti munka után én soha nem voltam annyira elintézve mentálisan, fizikálisan, mint itt. Gondolom a nyelv az oka, ami nem az anyanyelvem. Élhetnék én akár 100 évig is külföldön, a nyelvem, amit teljes mélységében átjárok, ami én magam vagyok, az továbbra is a magyar nyelv marad. Nem véletlen, hogy a szinkrontolmácsokat is váltják kb. 30 percenként, a két nyelv közötti ugribugri, a különböző nyelvtani struktúrák, logika, másképp gondolkodást követel és ez baromi megterhelő az agynak. Pillanatok alatt kell áttenni egy-egy mondatot a másik nyelvre és ez egy igazi kihivás. Csúcsteljesítményre van járatva az agy. Szép munka a tolmácsolás, de szerintem ezt csak részben lehet megtanulni, ez egy képesség, amivel születni kell. Én nem vagyok tolmács, mégis ki vagyok purcanva. Miért? Mert a munkám szellemi és folyamatos kommunikációval jár. Németül. Meg néha magyarul is. Sok-sok magyar-német fordítással, tolmácsolással kiegészítve. A kollégákkal (mind német) egy nagy irodában ülünk, egész nap dumál mindegyikünk, folyamatos telefonálások, egymás közötti egyeztetések, megbeszélések, email-írások és persze, rengeteg hülyülés. Gyakran kell direkt az Herr Főnökhöz is fordulnunk véleményért, tanácsért, illetve ha egy ügyünk valóban egy felelős döntését kivánja. És ilyenkor főleg beszélni kell tudni. Nem kicsit tetszem tudni érteni, hanem szépen kell tudni fogalmazni és a válaszként elhangzó, az enyémnél sokkal szebb, árnyaltabb mondanivalót pedig tökéletesen megérteni. Én már régóta nem fordítok magamban magyarra semmit se, mivel a német nyelvet is úgy értem, mintha magyarul hangzott volna el minden, a választ se kell először magyarul összeszednem, de ahogy már írtam. Az én agyacskámnak ez a fajta szövegértés, a német nyelv folyamatos bombázása, megterhelő.

Előfordul többször, hogy az anyuval való telefonálás közben először németül mondom a kifejezéseket (úgy ahogy elhangzottak, ahogy megtörténtek, hiszen ezek németül történtek), kicsit bízva abban, hogy az anyu érti, de ő nem beszél németül, tehát az ügy reménytelen.  Marad a kutatás a fejemben. Már pedig a kognitív rugalmasságom (agyunk egyik képessége a nyelvek és a gondolatok közötti gyors váltásra) teljesen a múlté. Gondolom a kor(om) is benne van.
Ilyenek történnek: mi a fene lehet pédául az Überstunde (túlóra)? ….. néha komolyan gondolkodnom kell az ilyeneken. A szavakat ismerem mindkét nyelven, pont ezért, nekem magamnak ezt nem kell fordítgatnom. Ha valaki azt mondja, hogy holnap csinál Überstundékat, akkor azt pontosan értem. Ha ezt le kell fordítanom valakinek magyarra és teszem azt este van, ki ki nyugalomban, álmosság és fáradság mindenhol, akkor nem biztos, hogy menni fog. Pedig tudok magyarul.
Szóval a munka, amit bármennyire is imádok kimerít. Teljesen.
És végre érkezik a hétvége!

Ahogy tegnap is. Bár a tervezett programunk az elején megfenekleni látszott, mert elcseszte a tömeg. De lett helyette más. Az eredeti tervünk a Nürnbergtől kb. 1 órányi autóútra levő fantasztikus múzeumfalu, Bad Windsheim volt, ahova évek óta rendszeresen járunk. Áldom az eszét annak a pár emberkének, aki megteremtette és azóta is feljeszti ezt a gyönyörű helyet. A hatalmas területen elterülő múzeum ritka nagy élmény. Különböző épületcsoportok találhatóak rajta, amik települések és korok szerint vannak felosztva. Kb. 3 óra kell ahhoz, hogy átsétáljunk a területen, de sokszor 5-6 órát is eltöltöttünk ebben a Freilandmuseumban, mert lebilincselő. A linkre kattintva láthatjátok a térképét. Freilandmuseum térképe

A házakat az eredeti helyükön professzionális technológiákkal lebontják, a köveket és fa elemeket, ablakokat, ajtókat, mindent, egyenként becsomagolják és ideszállítják a múzeumba. Itt pedig a rajzok, tervek alapján kőről-köre szépen, precízen újra felépítik, persze már restaurálva. Egy mesevilág, egy időutazás, amelynek olyan varázsa van, higgyétek el, ha elmentek oda, beleszerettek!
Ezen a linken pont egy újabb gyöngyszem építésének mozzanatait követhetiek nyomon. Egy ház építése

a sör biztosítva!
a sör biztosítva!

 

ilyet csak egyedül lehet játszani
ilyet csak egyedül lehet játszani
haz2
Meseváros

Nemcsak a házak érdekesek, itt minden érdekes! Kertek, veteményesek, földek, növények, gyógynövények (külön idegenvezetést is lehet kérni a témában), komlóföldek, szőlő, patak és persze van egy csodás malom is. Bemutatják a korhű állattartást és földművelést. Szabadon kolbászoló birkák, az istállókban bánatos szemű tehenek, virgonckodó kecskék, sertések, az udvaron kapirgáló tyúkok … és minden, minden a kornak megfelelően. Faeke, szekér van és nincs traktor.

juhasz
A juhász lakókocsija
haz4
Kis ház, kis kert
kastely
Vadászkastély

agy

Régi mesterségek képviselői ülnek a hétvégén a műhelyekben, bemutatják a látogatóknak a szövés, fonás, stb. fogásait. Bizonyos napokon van kenyérsütés, sörfőzés, színházi előadás, valamint további programok. A középkori napok október elején szoktak megrendezésre kerülni. Kb. 40 középkori viseltbe öltözött emberke költözik be erre a hétvégére és mutatja meg a látogatóknak, milyen is volt az élet a középkorban. Mit csináltak az emberek, hogyan éltek. (Érdekes cikket olvastam erről, amelyből kiderült, hogy ekkor az emberek napjának legnagyobb része az élelem megteremtéséből –amibe beletartozik az állatok ellátása, a föld megművelése és persze maga a főzés-, valamint a ruházatuk ápolásából állt.)

Erre mentünk volna tegnap. De már a parkolóban elment a kedvünk a rengeteg autó és busz láttán. A parkolótól egy rövidebb út vezet a kasszáig, ami tömve volt emberekkel, a sor hosszan kígyózott. Ez nekünk elég volt, meghátráltunk. Ugyanis tapasztaltak vagyunk. Nincs annál fantasztikusabb érzés, amikor egyedül bejárhatod ezeket a régi házakat, egy-egy pillanatra leülhetsz az asztalokhoz, megsimogathatod a fa ajtókereteket, nevethetsz, beszélhetsz, minden a tied. Beleképzelheted magad a régmúlt időkbe, szinte érezni a borzongást, ahogy teret kap a fantáziád és hirtelen ott érzed magad egy korábbi életben. De ezt csak akkor játszhatod, ha csend van, ha egyedül vagy. Tömegben szóba se jöhet. Iszonyatos volt, amikor többed magunkkal álldogáltunk a szobákban, várnunk kellett, amig a szűk lépcsőkön az emberek a felső emeletekről lejöttek, illetve amíg mi lejöhettünk. A tömegnyomor kein Spaß, azaz tényleg nem szórakoztató.
Naná, hogy jó kis Wirtshaus (vendéglő) is van a Freilandmuseumban, méghozzá négy! Issteni helyben készült sör és falatok. Már ezért is megéri odautazni.

az újságok is korabeliek
az újságok is korabeliek

Szóval tegnap nem mentünk be, a tömeg elriasztott minket. Viszont maradtunk a városban, Bad Windheimben. Nem bántuk meg. Hogy mit láttunk, ettünk, ittunk? Annak elmesélésére ma már nem maradt időm, se erőm.
Igyekszem belátható időn belül folytatni!De a legfontosabbat majdnem elfelejtettem, a múzeumfalu weboldalát. tessék!

Ha új vagy egy munkahelyen

woman-570883_1280Ki ne ismerné azt az érzést, azt az izgalmat, amit egy új munkakezdés jelent! Hogy féltünk az állásinterjútól, igaz? Hogy izgultunk előtte, mennyire nehéz volt az a reggel, amikor készülődtünk, istenem! De szeretnénk megkapni az állást, fúúú de jó lenne!

Ha szerencsénk van, működik a dolog. Először is eljutunk az állásinterjúra, ami alatt hirtelen kisüt a nap. Érezzük a megnyugtató rezdüléseket, a testbeszédek, a hangsúlyok, a mosolyok erőt adnak. Megnyertünk egy háborút, jól zajlott le a beszélgetés. Úgy érezzük, ez volt a legfontosabb, a legnehezebb, csak ezt a kanyart kellett bevenni, ez volt a legnagyobb kihívás. Tévedés, de mindegy, most pezsgőt! Hurrá! Üljünk be valahova, erre enni-inni kell!
A szerencse folytatódik, érkezik az értesítés, felvettek. Öröm, extázis, tánc, huu de fasza, számolgatás, kalkulálás, nagy boldogság …. aztán már ilyenkor megjelenik a mummus: a francba, miért nem mondtam még többet a pénznél… De lényegében ilyenkor megnyugszunk. Van még kis időnk addig, amíg kezdődik a munkaviszonyunk. Lassan indul az agyalás, a hogy jutok el oda, mi van akkor, ha nem tudok autóval menni, mit lehet ott enni a közelben, van-e megálló, hentes, pék? De még minden egészen normális.
Namost, ez a nyugalom csak addig tart, amíg a “kezdődik” nem tudatosul a fejünkben. Egy új helyre fogunk a jövő héttől bejárni, hétfőtől-péntekig ott leszünk majd, minden áldott nap. Ott fogjuk napjaink legnagyobb részét eltölteni, egyelőre még ismeretlen emberek, körülmények között. Az elvárásokkal se vagyunk tisztában, azt se tudjuk mi vár ránk. Milyen lesz ott? Milyenek a többiek, a főnök, a hangulat? A munka, amit el kell végezni? Hát ez is egy rejtély. Azt hiszed tudod, ismered, gyakorlatod van benne. Aztán az egyik munkahelyen mégis kiderül, hogy alapjaiban kell megreformálnod az ismereteidet, mert a korábbi tudásod, amire olyan rettenetesen büszke voltál, igencsak sekélyes. Csak egy nagyon pici területet ölelt fel, másrészt abban a kicsi részben is maradtak hézagok. Az ilyen munkahelyek a legrosszabbak az egónak, de a legjobbak a szakértelemnek.
Az életkorunk és munkahelyeink számának egyenesarányú emelkedésével egyre nagyobb a tapasztalat és egyre nagyobb a félelem. Mi lesz, ha nem fogom tudni ellátni a munkát? Ez az aggodalom a fiatalabb években nem jellemző, fel se merül, hiszen még mindenhol csak tanulunk. De valamikor már azért vesznek fel, mert azt a sok mindent már tudnod és alkalmaznod kell. Ettől aztán megrezzen a léc. Mi lesz, ha nem fogok megfelelni, ha nem fogom tudni ellátni azt a munkát?
A kérdés nem alaptalan. A fuccs, a felsülés benne van a pakliban. Főleg a tervet hozni kell munkaköröknél. Ha nem vagy eredményes, a kutya nem foglalkozik a lelkivilágoddal, a’viszontlátásra. És mindehhez csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy külföldön vagyunk, az idegen nyelv sokkal nehezebbé teszi a lécátugrást. Bármennyire is jól beszéled az ország nyelvét, soha nem leszel azonos a hasonló munkakörben dolgozó kollégával. Miért? Azért mert nem. De nem is lehetsz, hiszen hiányoznak az itteni tapasztalataid, nagyobb a hiány nyelvi téren is.  Meg azért is, mert fényévekre vagyunk egymástól, az idegenségünk miatt. Kultúrális különbségekről van csak szó, hiszen mindenki hordozza magában a másik nyelven elhangzott előző éveket, meséket, zenéket, filmeket, a szomszédokat, az osztálytársakat, az eltérő gyerekkort, helyszíneket, történelmet és mindez a jelenlegitől nemcsak földrajzilag van nagyon messze. Nincs közös pontunk a múltban, amiben esetleg megkapaszkodhatnánk. Nem fog senki örömében felvinnyogni a miért nem mentem inkább a Huffffnágel Pisstihez feleségül mondat hallatán, még akkor se, ha részletesen elmondod miről is van szó. Ugyanúgy mi se fogjuk csekkolni a külföldi kollégák múltidéző poénjait. Mi se láttuk azokat a sorozatokat, amiken ők felnőttek. És tudjátok mit vettem észre? Külföldön már mi se azok vagyunk akik otthon voltunk. Én biztos vagyok abban, hogy belőlem is kettő van. Sőt, már három. Az otthoni, a magyarországi énem és a bécsi, valamint a nürnbergi Andi. Mindenhol más és más világ vesz körbe, más behatások érnek. Nürnbergben nem élhetek úgy mint Győrben, itt más a lépték, a szokások, röviden: ez egy más világ. Ha hazamegyek, akkor visszaváltozom. Idomulok az otthoni ismert világhoz. Ez a világom, a korábbi életem, a családom az anyanyelvemmel együtt olyan mélyen bent él minden sejtemben, szeretem és néha hiányzik. De ezt csak otthon élem át. Külföldöm már egy új életünk van, amit haza nem viszünk. Letesszük a határon, majd visszafelé újra felvesszük.
De visszatérve a munkahelyre, a kollégákra. Nincs más lehetőség, el kell, hogy fogadjuk egymást. És ez néha nem túl egyszerű. Én már jó néhány tapasztaláson túl vagyok. Volt keserves és kellemes is. Különben ezek a különbségek intelligensebb emberek esetén nem túlzottan érezhetőek, sőt a közös munkakapcsolat, együtt megélt poénok során, majdhogynem áthidalhatóak, de a rosszindulatú, vagy a kicsit egyszerűbben struktúrált embereknél még ha megfeszülsz, akkor se fog működni, a különbségek tapinthatóak maradnak. Te akkor is csak egy ostblokkból elszabadult külföldi vagy. De csak neki, a kevésbé toleráns embernek.

A jövőbeni kellemes munkahelyi közérzet szerves része (nem röhögni!) a klotyó! Egyáltalán nem mellékes, hogy nyugalomban töltheted-e azt a pár percet a wc-n, vagy azon fogsz golyózni, hogy sietni kell, mert más is vár rá. Egy több wc-vel felszerelt épületben nem fogsz stresszelni. Mert nem kell azon izgulnod, hogy mi lesz, ha …. A komfortérzet nem sérül.  Egy korábbi munkahelyemet az első perctől kezdve utáltam, mert 7 (!) ember volt egy wc-re, abból ráadásul négy férfi. Egy ház felső szintjén alakították ki az irodákat és a korábbi fürdőszobából lett az egy darab wc. Szörnyű, higgyétek el, szörnyű. Igazándiból nem is szabadna koedukáltá tenni a rötyit bizonyos létszám felett, erre van errefelé egy törvény, vagy szabályzás, de ebbe most nem mélyednék el.
Mi kell még egy munkahelyen? Legyen egy jól felszerelt konyha, lehetőleg legyen ingyenes az ásványvíz, legyen egy szuper kávéfőző, ez mind-mind létfontosságú! Majd meglátjátok az első pár hét, hónap eufóriája után, hogy egyszercsak megérkezik ebédidőben az éhség. Ez az éhség az elején nem túl fontos, nem is zavaró, a mámor, az izgalom elfojtja. Majd eszem otthon. De idővel érkezik a megnyugvás, a megérkezés a munkában, visszaállnak a normális testi funkciók. Enni vágysz. Ne a ritikülből kivett sontyorodott parízeres zsömit kelljen majszolgatni, legyen lehetőséged másra. Hűtő, mikrósütő, vízmelegítő, szupi kávéfőző (nem ám szar filter kávé!), a lényeg, hogy érezd magad valóban jól, ne legyen az egész nap büntetés.

Mi történik az új munkahelyen? Néhány vidámabb (most már) pillanatot felidézve:

Megmutatják a cégnél a konyhát is, a hűtőt, ahova mindenki beteszi a kajáját. A valahányadik napon, annak ellenére, hogy te voltál az első, 15 perc multán még mindig ott álsz a konyhában, kezedben az ebédre hozott falatod.  Mindig érkezik valaki, akivel lányos zavarodban lefetyelsz. A kollégák a lefetyelés közben nem esnek ki a jól ismert reggeli szertartásból, laza mozdulatokkal teszik be a csomagjaikat a hűtőbe. Mindezt látod ugyan, de nem fogod fel. A kezedtől átmelegedett szendvicsed lassan már menne, kéretőzik be a hűtőbe, ekkor kapcsolsz. De késő. A hűtő tele lett.

Aztán itt vannak a csalafinta jelszavak. Az első munkanapon megkapod az összeset. Ezek a jelszavak simán működnek 2 napig. Aztán kész. Azt mondja a rendszer, hogy nem enged be, mert vagy hibás a jelszó, vagy már egyszer bent vagy. Kilogolni téged természetesen csak az ügyvezető, vagy egy erre meghatalmazott kolléga jogosult. Ilyenkor az első 11.00-óráig nem jön be, utóbbi pedig azon a napon szabadságon. Vérciki. Úgy érzed mindenki rajtad röhög. Bár egyszer én is jót vigyorogtam, mert a lelkes osztályvezető kolléga segíteni akart, hátha én bénázom. Kérte a jelszavamat, ami a Mucipuci volt. Felolvasta. A mukinál még nem, de a pukinál azért vigyorogtam.

A hűtő ajtaját az első pár napon olyan finoman nyitod ki, mintha attól tartanál felébreszthetsz valakit a durva zajjal. Óvatosék lánya vagy. Ez a reflex aztán a folyamatosan lelkünkbe érkező, mindent elöntő boldogságérzet hatására leépül, az én itt dolgozom, juhuuu érzet veszi át a hatalmat a kézen és vége a totojázásnak. Egy határozott mozdulattal nyitod ki a hűtő ajtaját. És ettől a nem várt lendülettől az ajtó kivágódik, röpülnek a sajtok kifelé és a hűtőajtó nekiütődik a konyha üvegajtajának …… ssssssszzzzzz, ami ez egyszer oltári szerencsédre éppen nem törik be. Megúsztad.

De egyértelműen, a most kinek szóljak helyzetek viszik a pálmát. Főleg amikor olyan emberekkel hoz össze a “jó sorsod”, akik ronda, genyó módon tojnak a problémádra, néha valóban nem értik a kérdést, néhe meg csak lusták felemelni a feneküket. A jól bevált mondat: a legjobb lenne, ha megkérdeznéd a Herr, vagy a Frau Izét, ő biztosan tudja. Namost ezek az Izék általában igencsak magasan ülnek, nagyobb autóval járnak mint a tiéd és a szomszédé összesen…… pfff, őt zavarni egy lehet bagatell kérdéssel. Ciki. Ott állsz bután, szerencsétlenül, kukán és egyre inkább leforrázva. Balféknek érzed magad. Az is vagy. Jó hír: ez a kérdezősdi és bénázósdi alakul! Kérdés lesz, de cirkusz hozzá nem! Lazán oda fogsz somfordálni az összes Illetékes Elvtárshoz, még akkor is ha ő a Frau Izé.  És lesz mosolygós, heherészős, cinkosan összekaccsintós válasz, még a legnagyobb baromságodra is. A titok nyitja, a beilleszkedés. De ne aggódj! Hamarosan a team ugyanolyan genya tagja válik majd belőled is.
De addig, sok sikert és ne feledd: a kollégák is emberek.
Legalábbis jó néhány.

Alles kommt aus Ungarn! II.

És ezzel borzolom is az idegeket itthon, napi szinten szállítom a magyar vonatkozású újabb és újabb sztorikat.
Ugye nem kell mondanom, hogy az echte német (frank) kollégám, a ki mit szeret enni téma taglalása közben érdeklődve hallgatta (érdeklődve, ha-ha-ha, mindegy, már bent hagyom), hogy én a több mint 10 éves itt élés dacára, még mindig nem váltam a frank konyha kedvelőjévé. Amint ezt kimondtam, rögtön éreztem milyen udvariatlanság volt ez tőlem, én is utálom, ha külföldiek fitymálják a magyar konyhát, így próbáltam ellenpontozni. Gyorsan hozzátettem, hogy én az ilyen konyhatémában nem igazán vagyok mértékadó, sőt, biztosan másként is vagyok bekötve, mivel nekem az sem ízlik, ami sok-sok magyarnak. Nem lépek a lángosért, a lecsót meg utálom. A lecsót utálod? Kérdezte a kollégám. Ő pedig szereti, emlékszik milyen jókat készített a nagymamája. A nagymamád?! Aha, valami magyar származás van a dologban, ő is valahonnan Magyarországról érkezett – felelte, de láttam nem igazán érdekelte a téma, többet nem is árult el, ráadásul éppen keresték telefonon. Én meg nem firtattam, mert ennyi is elég volt. Röhögtem magamban nagyokat és dörzsöltem a markomat,  otthon milyen képet fog ehhez vágni a családom.
Helyes volt az is, amikor a szintén frank kolléganőm beszédbe elegyedve velem, egyszercsak megkérdezte, hogy tudom-e hol van Németkér, mert onnan származik az ő családja is, a dédapa (talán a dédmama is, de ebben már nem vagyok biztos) volt magyar.
Arányaiban nem rossz igaz? Nürnbergi iroda 8 fős csapatából 1 magyar (szerény személyem) 2 frank pedig magyar felmenőkkel büszkélkedhet. Mondom én, hogy az “alles kommt aus Ungarn” tézis biztos alapokon nyugszik!

900354977393A legröhejesebb helyzetek persze akkor adódnak, amikor olyan valakiről derül ki a magyar származása, akiről az tényleg már képtelenség, amikor az valóban nem illik a képbe. Ahogy például Paul Hörbigerről se mertem volna elképzelni, hogy valamilyen módon köze van Magyarországhoz. Istenem, Paul Hörbiger, a bécsiek halhatatlan nagy színésze, felejthetetlen szerepekkel és gyönyörű bécsi dialektussal. Tessék kérem megnézni:

Nem hittem a fülemnek! Két nagy bécsi színészről, Hörbigerről és Peter Alexanderről kiderül, hogy előző Magyarországon született, utóbbi anyukája böhm volt, azaz cseh. Ez a hír a még sokat próbált páromat is kilendítette az egyensúlyából, rögvest utána kellett, hogy eredjek az okoknak.
Íme a magyarázat: Hanns Hörbigernek hívták a papát, aki feleségül vette Leopoldine Janákot, a böhm származású varrónőt. (ezért beszél a felvételen Hörbiger a magyaron kivül csehül is). Bécsből átköltöznek Budapestre, ahol 1891-től a Lang Gépgyár dolgozója. 1896-ban szép kis pénzt hozott a papának egy találmánya, a róla elnevezett „Hörbiger-Ventil“, azaz “Hörbiger-szelep”.  Fiúk, Paul Hörbiger Budapesten született 1896-ban. 8 éves volt, amikor a családjával visszaköltözött Bécsbe. Uram Isten, most gondoljátok el, ez az ember csak élete első 8 évében hallotta és beszélte a magyar nyelvet, idős korára mégis még mindig ilyen jól ment neki, megtartotta ezt a nyelvet, vigyázott rá, hihetetlen. Többször lehallgattam azt a mondatot, amit Hörbiger magyarul mond. Nem hallom ki az idegen akcentust. Félelmetes.

(Megjegyezném, hogy a Hörbiger család egy szinészdinasztia. Paul testvére Attila Hörbiger, bátyjáhozHorbiger hasonló, nagy kaliberű osztrák szinész volt. Mindhárom gyermeke színész, közülök Christiane Hörbiger a kedvencem, szerintem az egyik legnagyobb szinésznő a földön. Tuti, hogy már láttátok. Gyönyörű fényképek a szinésznőről: Agentur-Alexander /Christiane Hörbiger/ )

Jaj, nagyon élveztem a szitut, kéjes élvezettel kóstolgattam a szavakat, egy bécsi szinész Budapestről… hi-hi-hi. Kimondottan élvezem az ilyeneket. Nézem a párom arcát, a döbbenetet, amit persze két nanószekundum alatt átvesz az önfeledt nevetés, de akkor is: Alles kommt aus Ungarn! Lassan én is elhiszem.

Különben is, alles kommt aus Ungarn!

Ezzel biciklizek a családom agyára már régóta. Olyasmit képzeljetek el, mint a bazi nagy görög lagziban, amiben az öregúr már-már paranoiásan csak arról papol, hogy minden a görög kultúrából, a görög nyelvből ered. Bármiről le tudja vezetni annak görög eredetét. Fárasztó. Na így van ez nálunk is kicsiben. Minden magyar vonatkozású hír megdobogtatja a külhonban élők szívét, a hozzám hasonló kis “zenzibilek” szívét és lelkét meg főleg, amiket biztosan elég idegesítően, túláradó buzgalommal élek meg. Mintha én személyesen lennék az érintett, akiről a hírek szólnak. A boldogság, istenem, egy magyar! Az elején még nem is vettem észre az überrakcióimat. Egy vegyes házasságban, társaságban pedig nagyon kell vigyázni az egészséges sovinizusra, illik a másiknak is tért hagyni a könnyes szemű, hazával, kultúrával kapcsolatos történetekre. Szerintem én nem sok lehetőséget hagyok a páromnak, mert mit akar egy 80 milliós, meg ekkora ország, persze, hogy vannak énekesei, művészei, politikusai, stb. de kérem, mi magyarok olyan kevesen vagyunk, a rólunk szóló hírek sokkal fantasztikusabbak. Nem?
Tény, hogy mi magyarok valóban nagyon kis kreatív nép vagyunk, elődjeink nyomai a világon mindenhol fellelhetőek, legyen ez a történelemmel, sporttal, tudománnyal, művészettel kapcsolatos, de bitte, melyik nép nem rendelkezik nagy nevekkel?

Nem is tudom mikor csúszott át ez az egész hejehuja a visszájára, én nem azt mondom, hogy a családom kinevet, hanem azt hogy nevet, amikor megint egy újabb magyart, vagy magyar származást találok és boldogságos örömmel magyarázom nekik, hogy már megint valaki, valami Magyarországról. Ők már tudják (vigyorognak is eleget rajta), hogy mindent magyar talált fel, de legalábbis Magyarországról jött. Ha valamit mégsem egy magyar talált volna fel, arról pedig előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy valahogyan mégiscsak magyar származású. A fiam már rájött a majdnem szabályra, sok-sok kifejezés végződik magyarul i-re. A bécsi Praterben lelkesen nyugtáztam, hogy a Schweizerhausban kapható Rohscheiben-t naná, hogy ismerem, bár nálunk rósejbni-nek hívják. A fiam örömmel konstatálta, bizony, újabb példa, hogy a magyarok mindent ismernek, csak annyi a különbség, hogy i van a végén. Véleménye szerint meglehet, hogy ezt is egy magyar találta fel rósejbniként és a butus osztrákok ellopták az ötletet, kicsit módosítva a kifejezésen. (És ilyenkor hahotázik a két pasi. Értitek?)
Persze nem szabad ezt komolyan venni, mi mindig hülyülünk. A nagy nemzeti öntudat ha kibuggyan belőlem, akkor azt a családom nem elfojtja, csak visszatereli a medrébe. De ne izguljatok. Egyfolytában jövök a magyar találmányokkal. Addig nem nyugszom, amíg nem győzök.
A párom már néhányszor felhívta a figyelmemet osztrák fórumok, újságok vicces hozzászólásaira, amikből kitűnik, hogy az osztrákok is tisztában vannak vele, a magyarok mindent tudnak és minden Magyarországról származik.
De el tudjátok képzelni a helyzetemet, igaz? Na most egy ilyen ellenszélben azért elég nehéz a dolgom. Itt van mindjárt egy, a magyarok találmányairól szóló videó. Megnéztem. Szívem megtelt melegséggel. Jé, hát ezt nem is tudtam. Ezt is egy magyar találta fel? Jééé, tényleg, a golyóstoll! Na meg a dinamó, persze! És rettentő büszkén próbáltam a családomat odaültetni a számítógép elé. Csak annyit mondok, annyira felhúztak, hogy dafke lejátszottam maximális hangerőn egy komplett James Hunter koncertet, LGT számokat, Zoránt, Demjén és persze a valaki mondja meg-et, had tanuljanak belőle, velem nem lehet szórakozni!
Magyar eredet, magyar ősök, ez a téma nálunk igencsak (itteni divatos kifejezéssel élve) “in”.  Mert nem fogjátok elhinni, de tényleg mindenhol felbukkan egy magyar vonatkozás.
Tessék!

Német bestseller könyvek listáját vezette Timur Vermes könyve, az Er ist wieder da (újra itt van) cimű könyv, amiben Hitler a mai idők Berlinében újra magához tér. Szenzációs humorú könyv, érdemes elolvasni. (magyarul is megjelent). A szerző nevét olvasva mindjárt felszisszentem: Vermes? Tuti magyar! És valóban, a szerző apukája magyar, anyukája német.

Freddy_Quinn_1950
Freddy Quinn in der Bar des Gelben Löwen 1950 – Fürth Wiki

Vagy itt van a németek nagy sláger sztárja, Freddy Quinn. A párom azt mondja, hogy mivel akkortájt senki nem tudta, hogyan kell helyesen írni a “qvint’, így egyszerűen csak Freddynek hívták. Freddy 1931-ben Bécsben született (eh kloar) de isten tudja miért, karrierje egyik előállomása itt volt a Nürnberggel szinte teljesen összenőtt (de csak építészetileg! A különbség, a csipkelődés maradt! 🙂 ) Fürthben, a Zum Gelben Löwen-ben. Ezt sokan nem tudják. Freddy az épület aljában levő lokálban pincérkedett, fent egy szobában lakott és hátul a bárban néha fellépett. Mivel Freddy papája ír származású volt, akivel egy rövid ideig amerikában is élt, a srác második anyanyelve az angol volt. Elbeszélése alapján, Hamburgba szeretett volna eljutni, de előtte tett egy kanyart Fürthben. Miért Nürnberg, illetve Fürth? Mert annak idején itt állomásoztak az amik és ő nekik szeretett volna játszani. Próbáltam keresni valami jó kis zenét tőle, hogy belinkeljem ….., de hogy is mondjam. Inkább kihagynám az élményt. Namost, ez a Freddy Quinn, aki születésekor a “Franz Eugen Helmuth Manfred Nidl” nevet viselte (nehéz gyerekkor, bizony), hol volt a háború alatt? Természetesen Magyarországon! Bizony! Bécsből Magyarországra küldték, az akkortáj minden országban hasonlóképpen működő, “mentsük a gyerekeket vidékre” mozgalom keretében. Ugye a városi gyerekek vidéken azért nagyobb biztonságban voltak. A Sárga Oroszlánhoz, a Zum gelben Löwen lokál amúgy ott Fürthben az egyik kedvencünk. Ott megállt az idő. A sör pedig isteni. Megér egy látogatást. A honlapjuk Freddy Quinről: klikk

Aquarell zum Gelben Löwen

Freddy zenéje helyett,  inkább megmutatom a sárga oroszlánék sörét és az uzsonnára való hidegtáljukat. Mondom, hogy nagyon ajánlom.

IMG_9017 IMG_9020

Aztán itt van a nürnbergi Petzengarten, egy klassz kis étterem és szálloda. Családi ebédekre jellemzően odajárunk, a párom anyukáját nem tehetjük ki annak a sokknak, ami akkor érné, ha a mi törzshelyeinkre kellene betérnie. Petzengarten mindig egy színvonal, remek konyha, jó kiszolgálás. Az étlapon és a weboldalon is olvasható az étterem története. Tegnap ott jártunkkor újra rápillantottam az egyik felfüggesztett régi képre, amire pergamenszerű papíron, régi német betűkkel jegyezték le az étterem történetét. Egy pillanat alatt szemembe ötlött egy város neve, a szülővárosomé. Sopron, amit németül Ödenburgnak hívnak. A Petz bácsi, aki után a Petzengarten a nevét kapta, kérem szépen magyar! 1863-ban Sopronban született, amit ugyebár az osztrákok is viccesen, Burgenland fővárosának tartanak.
A családom persze szélesen vigyorgott, de főleg én! Alles kommt aus Ungarn, mondom én, hogy minden Magyarországról jön! Még a frank konyha is. (Ezt az utolsó mondatot persze én se gondoltam komolyan, de igen jó piszkálni a többieket, élvezet!)
Gyorsan megnéztem az étlap hátoldalán szereplő leírást és a weboldalukat, majdnem a segédeimért küldettem. Minimum egy jogorvoslatra szükség lenne, micsoda szemtelenség kérem, elhallgatják a Petz bá’ származását. Tessék kérem megnézni és összehasonlítani. Na?
Itt a weboldal: ahol persze elhallgatják azt a Sopront: klikk   ,   Itt pedig a bizonyítékom az ungarische Abstammungra.

Petzengarten2 Petzengarten1

Tovább is van! Mondjam még?

Anyukám …. a győri meglepetés

Anyu blogA résnyire nyitott ajtó mögött ült a kis trabijában az én anyukám. Ő, akit december óta nem láttam, ő, aki december óta megmutatta a világnak és főleg nekünk hitetleneknek, hogy márpedig mindenre képes. Rá nem vonatkoznak világi törvények, ő képes felülírni minden, tapasztalatból, gyakorlatból, kényelemből, lustaságból indukálódott törvényt, szokást. Mert ugye nem normális dolog az, ha egy segítségre szoruló azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre? De. Az anyu esetében minden teljesen normális. Őt más fából faragták. Ahogy már korábban a betegségét is leküzdötte. Hosszú, kemény évek után ismét hazatért. Haza oda, ahova visszavágyott. Megcsinálta.

Persze, hogy a rosszullét környékezett korábban az ötlete, a “haza akarok menni” hallatán, gyomrom összeugrott, mi lesz vele, tolókocsisként egyedül a lakásban, te jószagú ég, még az ablakot se fogja tudni kinyitni, úr isten …. ezt nem gondolhatja komolyan, mit csináljunk? Az elején még hadakoztam. Észérvekkel próbálkozva, nem megbántani akartam, csak meggyőzni. De egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nekem nem az a dolgom, hogy az én fantasztikus anyukámat, akit egy rohadék betegség se tudott legyűrni,  aki szinte olyan már mint újkorában, hogy őt visszatartsam, hanem az, hogy támogassam. Ha ő haza szeretne térni, akkor ezt kell lehetővé tennünk és ebben kell támogatnunk.  Akkor is, ha nem működik minden százszázalékosan, akkor is, ha nem minden kivitelezhető. Ezek csak piszlicsáré problémák.

Szóval az anyu hazament. És nem sejtett semmit az érkezésemről.
Beengedte a csengetőt (na ja, ezért azért reklamáltam neki, legközelebb legyen ezzel óvatosabb) a lépcsőházba. Mesélte, kicsit ideges volt, mivel éppen az ebédjét készítette. Ki a fene jön pont most, amikor éppen paprikáskrumplit főzők?
Aztán felértem hozzá. Anyuci, én vagyok. Jöttem hozzád és egy hétig maradok.

Csak nézett és nyelt egyet. Ne higgyetek a hollywoodi filmeknek és a többi trallalának. A valóságban ezek a földrengető történések teljesen másképpen zajlanak. Az érzelmek, az öröm, a boldogság nem tör ki úgy, ahogy a filmekben. Legalábbis nálunk nem. Nincs halleluja, ugrás, tapsikolás, üvöltés, semmi. Csak meglepetés van és egy kellemes érzés. Aztán később persze a jó pár telefon, amikor az anyu hama gyorsan a fél világnak elmeséli, hogy mekkora öröm érte. Álltam az ajtaja előtt, drága szivem csak ült és nézett rám. Megigazította a szemüvegét és a puszi után láttam, hogy még mindig nem érti a világot, megjegyezte.
– Hát most jól kicsesztél velem! Es ebben az egyáltalán nem odaillő mondatban mégis benne volt minden. Az öröme, a meglepetése. Tök jó.

Az anyu főz, mosogat, sőt már egyedül hajat is tud mosni. Az asztalon vasal is. Majdnem mindent meg tud csinálni ahova a kiskocsival befér.  Az újra járás lesz a következő kihívás, mivel a hosszú évek ágybanfekvése nem nagyon kedvezett az izmoknak. Olyan jókat vigyorogtunk, többek között ezen a kerekesszékes guruláson is. Emlékszem, decemberben ott jártunkkor lemértük az ajtók közötti részt és láttuk, hogy sajnos a kerekesszék nem fér át sehol se. Ha-ha! De nem az anyunak! Őt ez a hír egy percig se érdekelte, ő látatlanban megmondta, hogy márpedig át fog férni. Azt hittem nem hiszek a szememnek. Az anyukám, a kocsijával átmegy mindenhol. Ott is, ahol matematikailag nem lehetséges, nem tud átférni a kocsi. Hihetetlen.

Köszönet mindenkinek, aki segített az anyu rendbejövetelében, mindenkinek aki részese volt az elmúlt éveknek, a gondozóházak nővérkéi, dolgozói, orvosok, az anyu régi barátai, munkatársai, a szomszédok, az új kedves ismerősei és persze Kati (a mi kis Katuskánk, neki külön nagy-nagy puszi!) nem is lehet mindenkinek megköszönni azt a rengeteg jót, segítséget. Hihetetlenül sokat jelentettek az anyunak a telefonhívások, látogatások, fantasztikus dolog, ha az ember tudja, hogy szeretik és a bajban is mellette állnak. Rettenetesen sokat adtak az anyunak a megerősítések a barátoktól … de most már többet nem szeretnék elárulni. Ennyire túl személyesre még soha nem vettem a sorokat, háromszor is nekifutottam, hogy törlöm az egészet, de nem tudom megtenni. A személyes örömömet szerettem volna megosztani: az anyu felépülését, a hazatérését, illetve a meglepetést, a győri látogatásomat. Tudjátok, ezekből az élményekből táplálkozunk, ebből élünk, ilyen történések nélkül szegényebbek lennénk. Ez az életünk.

Jó volt ez a hét, igaz Anyu? 🙂 Persze, hogy szörnyű volt ismét elmenni, még azt se mondhattam, ne izgulj, 2 hónap múlva újra jövök … nem tudok ilyet ígérni. De tudod, alakulunk! Es otthon vagy. Ez a legfontosabb.
Anyuci, puszi! Hívlak! Tudod, ahogy már évek óta, minden áldott este.

Mielőtt folytatnám az előző történetet, egy gyorshír Nürnbergből

kacsa2

Tegnap megkezdődött Nürnbergben a Rock im Park fesztivál. A mai újságban már sajnos beszámolnak az alkohol első áldozatáról, egy “Bierleiche”-ről, azaz sörhulláról. Szegény vadliba túl sokat fogyasztott a sörből. Az oldalazó, botladozó járásáról tűnt fel a madár az embereknek. (Rajta lehetett a régi május elsejei majálisokon olyan sokszor megcsodált, már délelőtt 11.00 órára teljesen mata férfiak gömbölyűtalpú cipője). A libát elsősegélyben részesítették. Kádba tették és egy törölközővel enyhítették a kínjait. Részegségét kialudta, de biztos ami biztos, megfigyelésre beszállították egy állatkórházba. Szegényke.

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal, némajátékkal előadtam, hogy nem megy, nem bírom ki, meg fogom mondani az anyunak, hogy jövök. Az én csöndes, hangját soha fel nem emelő párom eléggé idegesen és mondhatnám nem túl finoman felcsattant, hogy “halt die Klappe”, azaz fogjam be a számat! Még mormogott valami olyat is, hogy ez nem lehet igaz, eddig kibírta, most akarja közvetlenül a cél előtt elrontani az egészet …. és átvillant az agyamon, hogy igaza van. Most már nem szabad elcsesznem.
Jóvannajóvanna, most mi van? Nem lenne jobb, ha tényleg tudná, hogy érkezem?
– De miért lenne az neki jó? Kezdhetné az idegeskedést, meg a felesleges szervezkedést, hogy felkészülhessen az érkezésedre. Ez a tiszta stressz. Ezt akarod?!

Szóval igaza volt. De akkor is durva nehéz volt befogni a számat. A közösségi oldalamon is rohadtul vigyáztam arra, hogy a magyarországi mobil internettel kapcsolatos tapogatózásom valóban minden gyanú felett álljon. Azt írtam, hogy csak egy ismerősnek próbálok segíteni az információkkal, ha-ha-ha. A dolgon átlátó barátaimnak privátban vallottam szint és egyúttal kértem őket arra, hogy ne forszírozzák a témát. Izgultam, nehogy megtudja az anyu.

A terv egyszerű volt. Az amúgy is egy hétre Bécsbe látogató családommal együtt kiutazni, majd egy éjszaka után egyedül folytatni Győrig az utat. Hozzátenném, hogy huszonvalahány évesen lazán hazahoztam egy autót Belgiumból. Évekkel később Bajorországba jártam ki egyedül. Vezettem már sok-sok kilómétert, félelem és aggodalom nélkül. De mindez már a múltté. Már nem szeretek vezetni. Sőt. Ha nem muszáj, nem autózom. Viszont ha Győrig el szeretnék menni, akkor a Bécsen majd át kell autóznom. Egyedül. Bele se mertem gondolni, mert ez az a pont, ahol feladnám. De nem akartam, az anyu volt a cél.
Az engem talán nem annyira szerető navigációs herkentyűnk (nekünk csak Wagerle ), akármennyire is ellenkormányoztam és csitítottam, kibökött velem. A bécsi Spittelau városrésztől simán Budapest felé lehet venni az irányt, eléggé lightos verzió. Az is igaz, hogy az említett városrésztől indulva, a Gürtelen (brrrrrrr) keresztül lenne még közelebb a cél, de ezt a többsávos iszonyatot a baromi forgalmával nem nekem találták ki, eszembe se volt arra menni. A párom belőtte nekem az irányt, mutatta is, hogy merre kell majd mennem, nem lesz gond. Ha-ha! Tudtam, hogy lesz.
A családom elindult a metró felé, nekik időre kellett menniük egy rendezvényre, én pedig ott ültem az autóban és hirtelen szükségem volt a 15 évvel korábban a terhesgondozáson tanultakra. Nagy levegő beszív, bent tart, kifúj … ezt ötször egymás után, majd megnyugszunk.
Lószart. Ideges voltam mint a fene. Indulás (hála isten se biciklis, se gyalogos) majd természetesen hallgattam Wagerle szavára, aki engem a helyes útról levezényelt. Rémülten konstatáltam, hogy megyünk a Gürtel felé.
Hohoooo kispajtás! Ich bin ned deppert!, mondtam neki stílusosan bécsiül, azaz nem vagyok én hülye. És nagy fékezés. Arra nem megyek gyerekek. Nem tudom, hogy sikerült, de visszajutottam az origóhoz, ott álltam ahol 5 perccel korábban is, Spittelauban.
Wagerle, kuss és figyelj! Nem megyek a Gürtelen! Ennyire nehéz ezt megértened? Egy határozott “Achtung” hagyta el Wagerle torkát válaszul, de nem akartam megsértődni. A kezében voltam.
Felmentünk a csak egyenesen tovább útra, a táblákon szereplő “Budapest” irányok nagyon megnyugtatóan hatottak. Kicsit később néhány változtatást eszközölt Wagerle-Navi, jobbra-balra, egyenesen, nem baj, biztosan tudja, melyik a helyes út.
Aztán egyszercsak rádöbbentem. Nem merem leírni mit mondtam. Ez a szemét csak-csak elvitt a Gürtelre.
Arra emlékszem, hogy 4 kézzel szorítottam a kormányt. Ember! Erre maximum villamossal (bécsiesen Bim) járok, vagy metróval! Normális vagy Wagerle??
Szörnyű volt. Talán még fölöttem is mentek autók. Ezek ott Bécsben úgy váltják a sávokat, olyan magabiztossággal és rettenetes sebességgel, ami egy ilyen mazsolát mint én, a teljes töketlensége tudatában lebénit és megfagyaszt. Istenem, bárcsak tudnám, merre járok!
Örültem annak, hogy már nem bécsi a rendszámunk, nem mega-ciki a tökölésem. Na ja, nürnbergi rendszámmal egyedül egy nő …… végül is akár gratulálhatnának is, nem?

Majd kiérve Bécsből, jött a következő szar. Az osztrák monszum. A legmagasabb fokozatra állítva se bírta az ablaktörlő eltüntetni a wassert, szinte nem láttam semmit sem, csak a memóriámra támaszkodtam. Erre már jártam. A mögöttem haladó kamion sofőrjét jó pár évre börtönbe zárnám. Az állat, szinte tolt engem egy szakaszon. Végig útépítés,  egysávos út, 80-as tábla, tökig érő víz, kétszer majdnem elrepültem a vízencsúszás miatt, de a barom mögöttem úgy döntött, hogy most ő megmutatja, mekkora állat és belenéz a csomagtartómba.

Az osztrák-magyar határ, évek óta változatlanul maga az iszonyat. Fura népek álldogálnak mindenhol, Hasfelmetsző Jack kincsesbányája lehetne, itt szerintem sokáig nem fedezik fel a hullákat. A matricát a bodegáknál kell megvenni, ahol sorban állhatsz esőben, hóban. Bent a csúf épületben mehetsz pisilni, vehetsz barbie-babát, de matricás és pénzváltó nem kapott helyet. Azt csak kint intézheted, kvázi open air-programként. Szorítod magadhoz a táskádat, félsz.
Utána már könnyű. Hazai aszfalton szelem a kilómétereket. Teljesen rendben van.
Néha vigyázni kell, mert néhány barom (elsősorban osztrák rendszámmal) érkezik hátulról a belső sávban, de különben nyugi van.
Aztán egyszercsak meglátom. Győr. Istenem, Győr.
A házunk előtt szerencsémre parkolóhely is akad.
Kiszállni egyből akkor sem lehet. Nehéz pillanatok. Zúdolnak az érzések.
Aztán sóhaj, itthon vagyok.
Becsöngetek. Abban reménykedem, hogy megkérdezi, ki az?
De nem. Csak berreg az ajtónyitó.
Vágtatok fel a lépcsőházban. Az ajtaja résnyire nyitva, a kis kocsijából néz kifelé, nem tudja ki jön.
Anyuciiiii, meglepetéés! – kiálltom és tudom, hogy mostantól már minden jó.
Itthon vagyok.

Mindig jónak lenni?!

Baromi unalmas.
Pedig de sokszor jöhetne egy nagy, mindent elsöprő röhögés, vagy a lelket könnyítő, hagyjon engem békén mondat, de nem. Én … mi ilyeneket egyszerűen nem tudunk megtenni, leírni, kimondani. Olyan nyulak vagyunk, isten őrizz, hogy valakit megbántsunk! Tekintettel vagyunk a másikra, még leírni is szörnyű. Már-már ciki a tapintatunk.
Mi nem röhögünk ki és nem hajtunk el senkit, mindenkit meghallgatunk, akkor is, ha a saját problémáinktól vagyunk elkenődve a bánatos földig, nem, tekintettel vagyunk a másik emberre, az ő problémája fontosabb.
Hogyan is mondhatnám X-nek, az éppen a tanácsomat kérő embernek, hogy hagyjon most békén, nagyon rossz időpontot választott, én is nyakig ülök a kakiban (tudom, ilyenkor nem szabad lógatni a fejet), hiszen szegény hozzám fordult, nem rúghatok bele én is!
Nagyon szívesen segítek, tényleg örömmel teszem. De néha nagyon elborítanak ezek a kérdések …. rövid üzenetek … a mennyiségüket már nem rám szabták. Még a leghülyébb üzenetre is szoktam válaszolni, méghozzá udvariasan. Annak tudatában persze, hogy az üzenet küldője a következő pillanatban úgyis elfelejt. Rosszabb esetben csak pár perccel később felejt el mindörökre, miután még utoljára azért beszólt a neki nem tetsző válaszért.

Szóval igyekszem jó lenni. Ezért nehéz néha kibújnom a jó néhány értelmetlen messengeres, skypos, emailes üzenet alól, amiket ismeretlenek küldenek nekem egyazon indíttatásból, bár igencsak különböző fogalmazással. Mindenkinek kell valami. Úgy érzem, hogy válaszolnom kell nekik. Miért érzem úgy? Nem tudom. A másik írt nekem, számít rám, muszáj, hogy válaszoljak. Azt hiszem mindenkiben él a Kis Herceg, ez is olyan dolog. A virágom, a rókám …. nem tehetem a másikat még boldogtalanabbá azzal, hogy le se szarom. Azért írt, mert segítségre van szüksége. Ha nem tudok segíteni, akkor is kutya kötelességem, hogy legalább válaszra méltassam. Ez pedig néha baromi időigényes és bizonyos esetekben roppant idegesítő.
Csak egy példa a sok közül:  ez az üzenet 2 napja érkezett egy ismeretlen embertől, aki nem szarakodott a felesleges udvariassági körökkel, egyből belevágott.
  “Üdv.  Van valami tapasztalata gyári szalagmunkás munkával kint?”
Mivel kicsit rossz napjaim vannak, így az első, a szememet nagyra nyitás utáni dühömben csak annyit válaszoltam, hogy “nincs“.
De ugye nem én vagyok az, aki ezt ennyiben hagyja, a lelkiismeretem már vakaródzott, bár tudta, hogy mi lesz a vége. Szegény hapsi munkát keres, akármilyen egyszerűen struktúráltan közelíti meg a társas kapcsolatokat, tőlem ugyanezt nem kaphatja vissza…. kiegészítettem a szöveget. Szépen leírtam neki az ismereteimet a munkával kapcsolatosan, hogy általában mi a fizetés és miért lenne szükség mindenképpen arra, hogy a jelentkező már itt lakjon, a nyelvtudás szükségességét is érintve. Mert ugye, mégiscsak felelős vagyok a rózsámért, meg különben is. Aztán ahogy lenni szokott. Elolvasta, de még egy köszönet se érkezett. Ez volt a nem is tudom megmondani hányadik hasonló történet. Mindig ez a vége. A belső beszélőm ideges lett nagyon, elkezdett engem cukkolni, hogy miért vagy te ennyire ba….om, mi a fa…nak kell neked mindenkivel szóbaállni, azt hiszed, hogy majd megköszönik?! A fenét! Le se szarnak utána! Mit foglalkozol velük, kérdezze (főleg ilyen stílusban!) azt akit akar, meg az ilyen maradjon inkább Magyarországon, töröld egyszerűen az üzenetet, oszt kész! Megfogadtam, a következőt már törlöm, de legalábbis nem veszem figyelembe … erre meg hangosan felröhögött a belső beszélőm, a tudatalattim szócsöve, azt mondta, hogy ugyanmá’. Mindegy, azért igyekezni fogok ellenállni. (Mintha halkult volna röhögése.)

Minket megtalál az összes dilis, részeg, problémás ember, hozzánk odajön az összes kutya, gyerek …  és mi némán, együttérző tekintettel hallgatunk meg mindenkit, sőt még arra is vigyázunk, nehogy közönyt, vagy ellenszenvet sugározzunk a minket szórakoztató felé, nehogy megbántsuk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy egy szót nem értünk abból, amit elmakog, mert a piától és folyó, habzó nyáltól már nem igazán karakteres a mondandója, illetve a hatalmas alapzaj és a rettenetesen rossz német kiejtés (ahol a német nyelv csak 65 %-ban van jelen)  szinte lehetetlenné teszi az érthetőséget. Mi nem mondjuk, hogy elnézést, de kihűl a vacsoránk, ha nem haragszik folytatnánk az evést … nem. Azt meg főleg nem mondjuk, hogy hagyjon minket békén, monnyon le. Mi végighallgatjuk a pácienst. Sőt, a drámai részeknél, amikor ránk is néznek és fejük mozgatásával adnak nyomatékot a történetüknek, akkor mi ügyesen reagálni is próbálunk. Egy megértő jaaaa, vagy egy együttérző jujjj tőlünk mindig érkezik. És utána mindig feltesszük magunknak a kérdést: miért pont mi? Miért pont minket találnak meg? A párom szerint ezek az emberek érzik rajtunk a mentális áldozatot, le is csapnak egyből. Ez van, ha az ember nyuszi.

gnom2Az egyik görög étteremben szúrtam ki ezt a baromi ramaty sárkányos szobrot, nemcsak giccstartalma, hanem igazi rondasága miatt. Egy thai, vagy kínai étteremben ezen a gnómon a szemünkkel simán átsuhantunk volna, de egy kicsit nívósabb görögnél ez az izé annyira kilógott az enteriőrből, hogy ihaj. Ráadásul fő helyen ült a sas, egy üvegvitrinben. Ah, ezt muszáj lefényképeznem és vigyorogva álltam fel, hogy a madarat telibe kapjam, amikor kicsit megmerevedtem, mert a tulaj nézett velem farkasszemet a válaszfalba épített vitrin túlfelén. Hu, ciki volt. Attól féltem, hogy megbántottam a görögöt, kiröhögtem a madarát, ami neki biztosan tetszik, különben nem ülne itt. Egyből komolyságot varázsoltam az orcámra, mutattam, hogy csak fényképezem az állatot. A tulaj egy szempillantás alatt kinyitotta a vitrint, kézbevette a förtelmet és büszke arccal az asztalunk közepére tette. Nem mertem megmondani az igazságot, se úgy viselkedni, hogy megsejtse. A röhögés majdnem szétvetett belülről, de mi emberből vagyunk kérem, nem nevetjük ki a másikat.
A görög ember büszke arca, a tőlem 20 cm-re tornyosuló randaság … röhögés nélkül, fegyelmezetten megtekintettük a sárkány-dögöt. A görög nem vett észre semmit. Sőt! Gyorsan felhívta a figyelmünket arra, hogy már többen meg szerették volna venni (!!), de nem eladó. Ezen megint majdnem felnyerítettünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni kinek kell egy ilyen ratyi … de mi persze csak bólogattunk.
És sikerült ismét valakit nem megbántani. Azért ez mégsem olyan rossz dolog.

Még egyszer végig kéne mennem ezen a témán, hogy miért is vagyunk mi ezzel az udvariassággal és az együttérzéssel balfékek? Miért is? Miért zavar? Azt hiszem rájöttem. Az zavar, hogy kilógunk a sorból.  Mi vagyunk az “én társadalom” kilógó tagjai, a másokra is tekintettel levők. De talán ez pont így van rendben. Ilyenekre is szükség van. Most már csak az lenne jó, ha lassan megtanulnék mindezzel együttélni, végre elfogadni. Mert ez nem pudingság. Ugye nem?