Magyarul egyszerűbb

Gyerekem ért magyarul. Ért. Majdnem mindent. Latinból is megszerezte a großes Latinumot, azaz a nagy latin vizsgát, de a latin nyelvet nem beszéli. Azt mondja ő az élő példa arra, hogy ez a fenomén létezik: megtanultál egy nyelvet, mégsem tudod.
Sok-sok seggeléssel, tanulással bevágta kívülről a ragozást, az eseteket, a szavak összes lehetséges jelentését (hú, a latinban ez nagyon nehéz), tehát megtanulta a nyelvet, ami mégsem lett az övé. Nem beszéli. Talán nem is érti.
A magyarral is kicsit így áll, de ezt megbotránkozás nélkül csak a benfentesek értik, ugye Arany!
Passzív nyelvtudás, asszem így hívják azt amije van. Sok mindent ért, ismer, de alkalmazni nem tudja. Hiányzik a gyakorlás, a használat.

Viszont oltárira meglepődtem, az utóbbi időben a fiam szinte mindent ért. Egál mit mesélek, nincs már homlokráncolós, idegenkedő arckifejezéses visszakérdezés, hogy was heißt das? A gyerek ért engem. Érti a szlenget, a viccet, a magyar nyelvet.
Beszélni nem szokott magyarul, de már nem jönnek hülye visszakérdezések a mondataim után. Azt hiszem elértünk egy újabb mérföldkőhöz. Pezsgőt!

Persze ez visszafelé is igaz. Én is értem őt. Sőt, egyre inkább értem. Ma délután vele indultam kameranézőbe.

– André mehetünk?

– Ja sofort, ich muss noch meinen Linsensauger holen!

– Mit?

– Den Linsensauger!

– Micsodát?

– Linsensauger!

– A mit?!

– A biszbaszt!

– Ja! Oké!

mert így már én is értem. A kontaktlencséjéhez tartozó applikátorról van szó, a kis szipkáról.
Mert magyarul azért csak-csak könnyebb.

 

Színházi este Bécsben

A terv

Hónapokkal ezelőtt megterveztük az akciót. Május 25. csütörtök nemzeti ünnep Németországban, utána a péntek már ismét munkanap lenne, amit aki megtehet, kiveszi szabadságként. Az ilyen péntekek neve Brückentag (híd-nap), Ausztriában Fenstertag (ablak-nap). A mi tervünk ez volt: csütörtökön elutazunk Bécsbe és vasárnapig ott leszünk. Szombaton pedig színházba megyünk, mert ez volt a vágyam, mégpedig abba a színházba, ahol E. a párom a Mucival már volt. Akkor én nem tudtam velük tartani és a kíváncsiság azóta is piszkált. A jegyeket az előadásra már korábban megvettük. Megvettük? Lecsapott rájuk E. remek érzékkel! Tudta, hogy a Józsefvárosi színházban minden hónap 10-től indul a jegyárusítás a következő hónap előadásaira. (bizonyára nemcsak ebben a színházban) Ilyenkor hosszú sor kígyózik a színház előtt, illetve izzanak az online vonalak. A földrajzi távolság miatt neki is csak az online vásárlás maradt, de sikerült. Három jegy boldog tulajdonosai lettünk.
Veszek ki egy nap szabit erre a péntekre, a gyerek meg ezen a napon egyszerűen nem megy iskolába, egy nap hiányzást igazolhatnak a szülők. Családi ok, valami, akármi. A  gyerek még soha nem hiányzott az iskolából csak úgy. Mi túl normálisak vagyunk, betartjuk a játékszabályokat. Mit aggódom túl a témát? Hú, mert errefelé ezt nagyon komolyan veszik. Az iskolai tanév szent. Az első és utolsó napja is. Nem lehet hiányozni. Hányszor volt téma az újságoktól kezdve a tévéig mindenütt ez a merev, szigorú szabály. Családok, akiknek jobban oda kell figyelni az árakra, egyszerűen keményen megbüntetve érzik magukat a nyaraltatásra, üdültetésre épült biznisztől, akik másodpercre pontosan emelik az áraikat akkor, amikor a németek szabadságra mennek. Sokan fele árért tudtak volna nyaralást foglalni, de ez azzal járt volna, hogy a gyerekük hiányzik az iskolából. Vagy az utolsó napon, héten, vagy éppen az évnyitón nincs jelen. De ezt itt nem lehet kérem szépen. A tanévkezdés napján rendőrök cirkulálnak a vasutállomásokon és reptereken, próbálják levadászni a nyaralásból egy nappal később visszatérő családosokat, iskolaköteles gyerekkel. Az ilyen szentségtörő népeknek aztán komoly büntit akasztanak a nyakába. Na egy hasonló tettre készültünk mi is vakmerően. Talán az életben először próbáltunk meg egy kicsit kitörni a kötelességtudó és tisztességes polgár szerepéből. De….

Ember tervez, isten végez.

Azt hittem nem hallok jól. Egy héttel az út előtt kiderült, hogy az a nyolc gyerek, akik a Hannoveri Kiállításon jártak, lemaradtak egy hittanos nagydolgozatról. Ezt pótlólag meg kell írniuk és a Herr Tanár pontosan ezt a pénteket szemelte ki erre. Gyermekem érintett benne. Naná. Namost a gimiben az a helyzet, hogy a szülő sima hiányzásokat egytől-három napig terjedően igazolhat. Viszont, ha nagydolgozatról van szó, akkor nem. Ebben az esetben a gyermek nem hiányozhat. Ha mégis, akkor csak azért, mert beteg és ehhez kötelező az orvosi igazolás. Ez híján egy nagy nullást kap rá, ami így a tizenegyedikben már nagyon szar dolog lenne, már számítanak a jegyek az érettségi miatt.
Mit csináljunk? Szállodai szobák megrendelve, azt nem lehet visszamondani, mert egy speciális upgrade foglalás, amit maximum átadni lehet másnak, visszamondani nem. Ott a színházjegy is, kár lenne veszni hagyni.
– André, nem elég ha elmondtok két miatyánkot? Nem lehet elmondani a tanárnak mire készülnénk?
– Nem, hogy jönne az ki? Ráadásul úgyis meg kell írnom, én inkább szeretném a többiekkel megírni, legalább túl vagyok rajta.
Beszarok, ez nem lehet igaz. Hittandolgozat, hittandolgozat. Még ha latin, vagy fizika nagydoga lenne, azt megérteném, azt komolyan kell venni, de hittan?! Mégcsak vallásosak se vagyunk! Most őszintén, tényleg dolgozatot kell írni egy természettudományos szakirányú gimnáziumban 2017-ben? Jóvanna, tudom a választ én is. Ha tantárgy, akkor igen. De ennyire akkor sem cseszhetnek ki velünk …
Mi lenne, ha elmennénk a háziorvosunkhoz, ő biztosan megértené és adna igazolást, de itt mi magunk is elbizonytalanodtunk. Ennyire asszociálisak mi se vagyunk, nem tudunk hazudni. A gyereknek se mutathatunk ilyen példát, a rohadt életbe, hát úgy tűnik E. és én, két szobában fogunk aludni a szállodában! Remélem a tanárnak majd Isten megbocsát. Ámen.

Mentőakció

A facebook megfelelő csoportjaiban (Bécsi magyarok, stb.) felajánlottam a színházjegyet, a szobát. A lehető legklasszabb dolog történt, egy nürnbergi barátnőm régóta Bécsben élő lánya kívánta velünk együtt megnézni a darabot! Anyukájából kiindulva, biztos voltam benne, hogy jó kis esténk lesz. A szoba maradt mind a kettő, de valahol ez is tetszett. Saját hotelszoba Bécsben, végre én lehetek a Csárdáskiránynő. Saját szoba, saját budoár, akkor nyitom ki az ablakot amikor akarom, juhhu, gyerünk!

A színház

Theater in der Josefstadt (Józsefvárosi színház). Mit mondjak? Gyönyörű. Az a rengeteg vörös bársony, az a finom elegancia, Ferenc Józsi nem spórolt ezen az épületen, fennséges.

fotó: www.wien.gv.at

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

http://www.josefstadt.org/theater.html

A szerzőről:

Johann Nepomuk Eduard Ambrosius Nestroy bár ebből elég a Johann Nestroyt megjegyeznünk, sőt Bécsben elég a Nestroy is.
Nestroy egy tősgyökeres osztrák drámaíró, színész és operaénekes volt. 1801.december 7-én született Bécsben és 1862. május 25-én hunyt el Grázban. Az ő darabjai jelentik a régi bécsi népszínház kimagasló irodalmiságát. Darabjaiban egyértelműen megmutatkozik, mekkora mestere volt a szavaknak. Remekül játszott a nyelvvel, ötvözte az irodalmi németet a bécsi dialektussal és a köznyelvvel.  Mindezek ismeretében kicsit féltem, tudtam, hogy nehéz dió vár rám. Na szevasz, hogy fogok én egy régi nyelvezetű darabot egyáltalán érteni? Reméltem, hogy azért követni fogom tudni. A Zerrissene (A félember) c. darabját látta a párom és a fiam. Az ő elbeszélésükből tudom, hogy a régi darab a részben régies nyelvezete ellenére is teljesen aktuális, sőt szenzációsan mai, hiszen a napokban is történhet. A bemutatott emberek ma is köztünk járnak, az emberi természet,  a gyarlóság nem fog változni sohase. De most visszakanyarodok a rám váró darabhoz:

Johann Nepomuk Nestroy – A külvárosi leányka (Das Mädl aus der Vorstadt)

Mik ezek a Vorstadtok? Az 1500-as évektől kezdődően, Bécs lakosságának növekedésével alakultak ki ezek a külvárosok. Akkoriban a belvárost körben fal védte. A falon túli szabad területek adtak helyett a kis településeknek. A belváros és ezen külvárosok közötti határ kb. a mostani Ring helyén volt. Ezeknek a külvárosoknak a külső támadás elleni védelmében építették 1704-ben a Linienwallt, ami a berlini falhoz hasonló falrendszer, ami ma a Gürtel vonalának felel meg. 1850-ben rendelte el I. Ferenc József császár Bécs városának kerületekre történő felosztását. Ezzel a külvárosok is Bécs részévé váltak. Mindenképpen meg kell említenem a Ring Straßeval kapcsolatos információt is, ami az addig tartó építési tilalommal kapcsolatos. A császár a kerületek bevezetésével együtt, a Ring-re vonatkozó építési tilalmat is feloldotta. Ettől kezdődött a Ring felvirágzása. A tehetős polgárok, arisztokraták meg kívánták mutatni az udvarnak, a polgároknak magukat a vagyonukon keresztül, elkezdődött a paloták, villák, mesebeli épületek építése a Ring-Straße vonalán. Úgy mint Magyarországon a falvakban. Egy újonnan épített ház biztosan egy pár centiméterrel magasabb és csicsásabb kell, hogy legyen a szomszédénál. Ha Bécsben már jártatok, akkor tudjátok micsoda pazar épületek épültek a Ringen. Öröm a szemnek. (Kicsit más, de le kell írnom, különben elfelejtem: a Rathaus, a Városháza is azért lett olyan gyönyörűséges, tornyos, fodros, pompás, mert a városi vezetés fricskázni akarta a császárt, aki nem akart tudomást venni róluk, nem tetszett neki egy rajta kivüli hatalom, egy tanács, amelyik beleszólhat Bécs város vezetésébe, életébe. A Rathaus épületén álló manusz is szándékosan olyan nagy és olyan magasan áll, hogy a Hofburgból is láthassák. )
A finom népek a belvárosban, az Innenstadtban éltek, a külvárosban jellemzően a szegények. Köztük persze a varrólányok, illetve a “lányok”, akikhez átjártak a finom urak. Azok a finom emberek, akik soha be nem tennék a lábukat a Vorstadtba. Szóban persze és elméletben. Nestroy ebben a darabban ezt is kifigurázza. Az egyik szereplő (A spekuláns Kauz) rendszeres vendége az egyik “olyan” háznak. A történetben egy finom, belvárosi özvegy készül az esküvőjére, de a lovag visszakozik, mert fülig szerelmes lett egy külvárosi leánykába. További szálak is elvarrásra kerülnek a történetben, a vége persze happy end és a szegény lány édesapjáról kiderül, hogy nem ő követte el a rablást, így rehabilitálódik, a lány is visszanyeri a korábbi társadalmi helyzetét, mehet az esküvő. A szálakat mozgató és nekem, a német-bécsi nyelvtudásomhoz képest kicsit bonyolultan és gyorsan filozofálgató főszereplő Schnoferl a zugügyvéd. Akkoriban nehéz volt engedélyt szerezni az ügyvédi tevékenységhez, ezért nagyon sok volt az u.n. Winkeladvokat, zugügyvéd. Az 1841-ben bemutatott darabban maga Nestroy játszotta Schnoferl szerepét.
Nestroy a darabban a Winkeladvokat kifejezést a cenzúra miatt nem használhatta, ezért hívja Schnoferlt Winkelagentnek, zugügynöknek. Még egy kicsit szeretném untatni az olvasót, mégpedig ezzel a Schnoferl névvel. A schnofeln szóból ered, ami azt jelenti mint a kutyák esetében a Schnuppern, a szimatolás. Szóval olyan embert jelent, aki mindenbe beleüti az orrát.
A darabbeli Schnoferl szimpatikus. Összehozza a szerelmeseket, kinyomozza a bünesetet, helyére tesz mindent. Igazságot tesz. Közben meg jókat mond. A  képen szereplő mondata is szenzációs, de nem hiszem, hogy jó lesz belőle a magyar fordításom…. sajnálom, megpróbáltam.

Zugügyvéd vagyok és melyik tárgynak van a világon nagyobb “zúga”(szöge)  az emberi szívnél?

Schnoferl, Winkelagent – Thomas Kamper /fotó Theater in der Josefstadt

Szenzációs szinészek játszottak a darabban.

Michou Friesz nevét örökre megjegyeztem. Egy élmény a színésznő.

Frau Erbsenstein – Michou Friesz fotó Theater in der Josefstadt

Részlet a darabból.

 

Érdemes-e, nem száz százalékos nyelvtudással színházba menni?

Mert ugye ezt sokan kérdezik. Mennyit értettem a szövegből? Mennyire tudtam követni az eseményeket? Őszintén?
Az eseményeket jól tudtam követni. A párbeszédeknél ha túl gyorsan zajlottak, néha lemaradtam. Főleg Schnoferl bonyolult fejtegetései ijesztettek meg a darab elején, attól féltem, mehetek is haza, ezt én nem fogom érteni. De a lényeget értettem, követni tudtam a történetet, sok poén még nekem is átjött. A bécsi kifejezések közül is jó néhány. Híztam is rendesen. Ha hármunkat osztályozni kéne, akkor a következő jegyek adnám szövegértésre:

E. (a párom) csillagos ötös. Német anyanyelvűként, bécsi szívvel és 20 éves ottlakással könnyű neki.
E. a barátnőm kislánya ötös. Ő perfekt német. De a bécsi kifejezéseket nem úgy keni-vágja mint apus, meg Nestroy.
Szerénységem hármas alát kap. Bár apus szerint hármas fölé. De ez megint rá jellemző, egyszerűen aranyos. (de akkor is hármas alá volt, higgyetek nekem.)

És igen, menjetek színházba akkor is, ha nem beszélitek tökéletesen a nyelvet! Hihetetlen élmény, egy másik nyelven látott és értett előadás. Tagságit váltott ki E. a jövő évadra, ami azt jelenti, hogy már jobb jegyekhez is hozzájutunk amikor a jegyeladás elindul. Már alig várom a következő előadást Bécsben a Theater in der Josefstadtban.

Akar valaki még velünk jönni?

 

Irány a Würstelstand!

Péntek este a Fendrich koncert után, kilépve a Stadthalléból az éjszaka fogadott minket. Feltúrbózva, tele a zene által kiváltott emóciókkal, az átélt koncert élményével, csak egyre vágytunk, hogy mindez folytatódjon. A fene se kívánt aludni menni. Viszont a folytatáshoz falat kell és egy sör. Hova mész Bécsben éjszaka ha éhes vagy? Még szép, hogy az egyik Würstelstandhoz (virslis, sültkolbászos)! Bécs elképzelhetetlen enélkül a standok nélkül.

A Würstelstandok története

A monarchia idejére datálódik az alapításuk, a háborút megjárt katonák egzisztenciáját próbálták ezekkel a – akkortájt még mozgó – kis büfékkel biztosítani.  Késő éjszakáig nyitva voltak, amivel az éjszakában dolgozók és úton levők életét könnyítették meg, akik a késői órák dacára is meleg falatokhoz jutottak.
A Würstelstandok igazi klasszikusok és töretlenül tartják Bécsben a népszerűségi listán méltán elfoglalt helyüket. A Würstelstandoknál éjszaka ott falatozik egymás mellett békességben a taxis, a politikus, a csöves, a rocksztár, a színész, a bankár, a milliomos, a tanár, a mentős, a turista. A Würstelstandál mindenkivel összefuthatsz, az összes szociális réteg jelen van. Éjszaka indul be igazán a nagyüzem és általában reggel négyig tart.

Mi a Leo-hoz mentünk (Döblinger Gürtel 2 Wien 1190), mert ő esett útba.

Würstelstand Leot 1928-ban alapította Leopold Mlynek és ez volt Bécs legelső Würstelstandja.

Mit lehet ott enni? Virslit, sültkolbászt, sajtos sültkolbászt (ez a Käsekrainer), debrecenit, sült kolbászt, hot-dogot, Leberkäset (húskenyér), hamburgert, sültkrumplit. Ha melletted egy bécsi – szóval egy profi – rendel, nehogy megijedj a szavaktól, amiket garantáltan még soha nem hallottál, ők egy más nyelvet használnak. Ezt nem ismerheted, ehhez ott kell élned. De az a legjobb, ha született bécsi vagy. (Bár vallom, hogy mindez inkább urbán legenda, mivel én még soha nem hallottam bécsieket ennyire extrém módon rendelni a virslisnél. A Hasseét és a Scherzerlt modják, de extrém nyelvi túlzásokba nem esnek. Az a személy, aki az Eitrigét mit an Schoafn-val rendeli, az nagy valószinűséggel Piefke (porosz) turista, aki jópofának, de leginkább jól értesültnek szeretne tűnni az útikönyvének lapozgatása után.)

De kétségtelen, ezek a szavak léteznek. A bécsi nyelv jó néhány gusztustalan kifejezést talált ezekre a kolbászos standokon árúsított falatokra.
Nézzük, hogy rendel egy “állítólagos” profi az útikönyvek szerint (aki az életben nem más, mint Kai-Uwe Castropprauxelből és Jürgen Bielefeldről .. )

“a Eitrige mit an Schoafn mit an Krokodü an Buggl und an Sechzehnerblech”

azaz kérek “egy gennyest egy erőssel, egy krokodillal, egy púppal és egy tizenhatosbádogot”

He? Mindjárt mondom mi miért van!

Eitrige = sajtos sültkolbász. Az Eiter magyarul gennyet jelent. A sültkolbászban szétfolyó sajt látványára asszociálva hívják “gennyesnek” …. jó étvágyat. (De felejtsd el, elég ha csak Käsekrainert rendelsz. Értik így is.)

Schoafn = scharf, azaz erős. Ez a Schoafn a Würstelsandnál erős mustárt jelenti.

Krokodü = Essiggurkel, ecetes uborka (jé, most hogy írom, látom magam előtt az ubit, valóban hasonlít a krokodilra!)

Buggl = egy scherzel Brot, azaz sercli. A Buggl a német púp (der Buckel) szóból ered, a kenyér serclije ahhoz hasonlít.

Sechzehnerblech = ez kivételesen csak jópofa. Az Ottakring sörfőzde Bécs 16.kerületében található. A dobozos Ottakring sör ezért viseli a “tizenhatos(i) pléh/bádog” nevet.

Tehát mi volt a rendelés?

Egy sajtos sültkolbász mustárral és ecetes uborkával. Hozzá egy kenyérsercli és egy dobozos sör.

Krokodü és Buggl nélkül én is ezt a menüt fogyasztottam ezen a februári éjjelen, úgy emlékszem fél éjfél körül járt. De jó volt, istenem! Leo Facebookos oldalán meg is jelent a róla készített fotóm, híres lettem, bitteschön:

Nézzük mik vannak még egy Würstelstandon!

Ott a Haße” (Burenwurst) – a magyar sültkolbászhoz hasonló. A szó a Heiße, azaz “forrót” jelenti (és ezt tényleg így rendelik a bécsiek is: Haasse)

az “OarschpfeiferlArschpfeife = seggkorbács … bocsánat, az erős pepperóni.

a “G´schissene” = a kremsi mustárt jelenti, hát hogy mondjam, a szarral kapcsolatos. Az odaszarttal. Nem tudom szó szerint lefordítani, nem is kell. A látványáról értitek ugyis, hogy mire gondolnak.

a végén egy “Brenn obi” ami brennt runter, szóval lefelé éget. Mi más lehet, mint egy Stamperl, azaz egy snapsz!

Egy érdekes nyelvészeti cikk a Käsekrainer, pontosabban a Krainer név eredetével kapcsolatosan.  Állítólag (még a Monarchia idején) Szlovénia Krajna nevű településéről ered a kolbász receptje, így hozzá a név is. A szlovákok jelezték, hogy jogot formálnak rá, de az osztrákok nem hajlandóak meghátrálni, (igazuk van). A recept eredetétől függetlenül, a Käsekrainer kimondott bécsi / osztrák kifejezésé vált.  https://www.nyest.hu/hirek/tobb-nep-mint-kolbasz#b1

Azt hiszitek, hogy én ezt itt fent mind kívülről tudom? Hogy így tudnék rendelni? Áh, dehogy! Egyrészt röhejes lennék az ungarischen akcentusommal, másrészt ki se tudnám őket rendesen mondani. Ennek ellenére, még soha nem maradtam éhes Bécsben. Sőt! Szomjas se.
Ha Bécsben jártok, próbáljátok ki valamelyik Würstelstandot, biztosan nem fogtok csalódni. (A leghíresebb, talán legmenőbb is egyben a Würstelstand Bitzinger az Albertina Platzon. (a weboldaluk: https://www.bitzinger-wien.at/ )

Érdemes meglátogatni a kedvencemnek, Leonak a weboldalát is. Würstelstand Leo
A falatok, a régi képek, a történetük, mind-mind megéri az odakattintást.

foto: http://wuerstelstandleo.at/geschichte-wuerstelstand-leo/

 

foto: http://wuerstelstandleo.at/geschichte-wuerstelstand-leo/

És persze még mindig Rainhard Fendrich. De innen ez már tényleg csak az avatottaknak való. Azoknak, akik szeretik őt, vagy csak pusztán kíváncsiak rá.
Raini ha Bécsben jár szívesen eszik Käsekrainert mustárral, vagy tormával és pepperónival.
Tovább nem tudok írni róla, mert olyan hihetetlen éhség tört rám, a fél karomat adnám azért az Eitrigéért.
Vagy sültkolbászért. Mindegy.
Ennem kell.

 

 

Bécsben

az előzmények:  Rainhard Fendrich Nürnbergben


Raini szerdai nürnbergi koncertje utáni napra óvatosan és roppant előrelátóan szabadságot kértem. Persze csak egy napra, csütörtökre, pénteken ismét dolgozni készültem. Egészen csütörtök reggel 8 óra 56 percig, amikor is megérkezett Rainhard Fendrich facebook teamjétől az üzenet, nyertünk két jegyet a pénteki bécsi koncertjére. Az örömünk leírhatatlan volt, az a mint majom a farkának féle. De! Mert ott volt ugye a de, a nem fog menni mummusa is, hiszen nekem péntekeken dolgozni kell mennem. Bécsbe?! Holnap? Ne, felejtsd el! Bizony, nem fog menni, mert teszem azt, kivehetek még egy napot, neeem, ezt nem tehetem meg, áh, meg se kérdezem, nem hozhatom kellemetlen helyzetbe a főnököt, hogy nemet kelljen mondania, de tényleg, egyszerűen nem hiányozhatok, néhány dolgot el kell intézzek az irodában, ezeket nem lehet hétfőre eltolni, te jó ég most mit csináljak…. nem, áh, ez egy baromság, ki az a hülye, aki csak úgy elszalad Bécsbe egy koncertre, főleg így, hogy spontán az egész, mi lenne a kisfiammal itthon egyedül, áh, nem megy.
Rémülten keresgéltem a kifogásokat.
Ezzel szemben E. (mein E.) a szokásos nyugalmával nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a problémáknak, ő a megoldásra fókuszált.
“Szerinted nem egy ökörség pénteken Raini koncertjére utazni Bécsbe?” – kérdeztem kapkodva, kétségekkel teli hangon, mert nem gondoltam túl normális dolognak a tervünket, de a válasza pontosan az volt és úgy, ahogy csak E., a párom tud beszélni. Okosan, megfontoltan, halkan.
“Nem.”
És tudtam, hogy neki van igaza, így kell élni. Ez nem ökörség, hanem egy hihetetlen nagyszerű ajándék, amivel egészen egyszerűen élni kell.
Na lássuk csak. Valójában csak néhány emailt kéne megírnom és pár telefont elintéznem, de ezek nem tartanak olyan sokáig …. telefonálni meg az autóból is tudok, elég lenne, ha csak délelőtt mennék be és fél nap szabit kérnék. Ha 12.00-kor elindulunk Nürnbergből, akkor 17.00 órára meg is érkeznénk, a koncert a Stadthalléban este 20.00-kor kezdődik, meg tudnánk csinálni…. és innentől kezdve már olyan lázban égtem, mint egy, a karácsonyt váró kisgyerek. Ettől a ponttól kezdve már nem tudott senki se eltéríteni az ötlettől.
Azért izgultam, hogy mit fog majd szólni a főnököm, mi lesz a reakciója, ha majd telefonon felhívom és elmondom mi történt és fél napot szeretnék kérni, hiszen ezen múlik minden, de nem csalódtam benne. Aggódott, hogy egyáltalán elég lesz-e 12.00-kor indulnunk, szerinte menjünk korábban. Félénken megkérdeztem, hogy hasonló helyzetben élne-e ő is a lehetőséggel, khhh Frau X, ön is elmenne a koncertre Bécsbe? Na klar! (még szép) – hangzott a válasza és nevetett. Szerinte ez egy szuper ötlet. Én ettől ismét készen voltam megvívni akár a Darth Vaderrel is. A homlokráncolós realitás egy suttyantással eltűnt, maradt a mámor.
Ha már megyünk, akkor vasárnapig azért ott maradunk, jó lenne, ha sikerülne szobát kapnunk a törzshelyünkön. Lett, minden simán ment. (Szerintem a tudtom nélkül van egy szobánk ebben a szállodában ahol rendszeresen megszállunk, mivel mindig ugyanazt kapjuk. Utána fogok nézni a bankszámlánkról történő utalásoknak.)
Ezek után már tényleg mindig elő lett készítve, folyt rólam a víz az izgalomtól, de micsoda izgalom volt ez kérem! Isssteni!
Másnap elég érdekes volt, reggel a fél 8-as metróban az álmos, unott tömeggel együtt utazni a munkába, nehéz volt magamat visszafognom, legszívesebben ordítottam volna az örömtől, hé emberek, megyünk Rainireeee!
Az irodában kicsit izgatottabb voltam, aztán kicsit melegem volt, kicsit fáztam, kicsit lassan nem voltam magamnál. Vérnyomást nem mertem volna mérni. Semmit se mertem volna mérni.
Beszarok, ez akkora buli! Délelőtt még dolgozol Nürnbergben, este pedig már Bécsben jársz Rainhard Fendrich koncerten, ezt el se hiszem!

3/4 11-kor indultunk el Nürnbergből. Fél Európai Unió úton volt, köztük néhány eszelőssel, a jobb sávban csak kamionok. De szerettem mindenkit. A gyorsakat, a lassúakat, az arrogánsakat és a tökölősöket is. Elvégre Bécsbe mentünk. Vigyázott ránk az ég, velünk repültek az angyalaink, minden rendben volt.

A megérkezésünk a kedvenc városunkban Bécsben, mindig kis örömünnep. Ahogy beérünk az autópályán a városba, ahogy megpillantjuk a házakat, a Bécsi erdőt, Höhenstraßét… onnantól már  nyugalom van. Valahogy otthon vagyunk, biztonságban. A volt lakásunk környékén érünk be a városba, ismerős utcák, épületek, a múltunk egy darabja, hát legalább olyan érzés, mint amikor meglátom a Győr táblát…
A hotelnél hagytuk az autót és elindultunk Öffikkel (tömegközlekedés) a nagy kalandra. A délelőtti képek Nürnbergről, az irodáról, a kollégákról, mind-mind szertefoszlottak, nyomuk se volt, mindent kitöltött az élmény, a látvány: Bécs, az utcák, a Bim és végre a helyi dialektus (juhuuu) nem tudtam betelni vele.
A Stadthallében átvettük a nyeremény jegyeket, de még volt 2 óránk. Gyerünk enni!

A közelben van a Mader étterem (ajánlom: http://www.restaurantmader.com/) , ami az interneten olvasható kitűnő vélemények miatt már régóta a listánkon szerepelt, most vagy soha alapon meglátogattuk. Hát péntek este lévén tele volt. Szerencsénkre lett helyünk. Na ja, volt egy kis ültetés ide-oda, de maradjunk az előbbi mondatnál, szóval lett helyünk. A kaják olyanok, amiért érdemes magyar gyomorral Bécsbe disszidálni. E. a Herrenguláschának elfogyasztása után az érdeklődő kérdésemre csak azt válaszolta, hogy nem finom, meg nem ízletes, hanem es war ein Traum. Maga az álom. Közeledett az esti koncert Rainivel. A határtalan izgalom miatt utat követelt magának egy kettő stampli. A Maderben kifüggesztett táblák szerint nem szabad kihagyni a szenzációs Ringlotten pálinkájukat. Mi a szar az a Ringlotten? Képek is voltak róla, virágzó ringlotten-ág, de nem jutottunk tovább. A növénytani ismeretink (is) sekélyesek. A pincér az érdeklődésemre, hogy milyen is ez a Ringlotten, csak annyit mondott, hogy muszáj megpróbálnom! Igaz amióta ivott belőle, azóta kihullott és már nem nő vissza a haja, de nagyon finom, feltétlenül ajánlja. (wiener Schmä) A szó és a stamperl ízlelgetése közben döbbentem rá, hogy a Ringlotten valószínüleg a ringló lesz. Ennek örömére még egyet kértünk. (Valójában csak én, de nagyon ciki ezt leírni …)

A falatok után visszatértünk a Stadthalléba, de erre az útra nem emlékszem, az izgalom teljesen kiütött. Aztán elkezdődött a koncert, jött ő, Raini. Tele volt a nézőtér. Még most is libabőrös leszek a fantasztikus élménytől. A koncert ahogy Nürnbergben is, az Es lebe der Sport – Éljen a sport! nótával kezdődik, a kivetítőn fényképek róla, óh, te magasságos, micsoda régi képek, Raini fiatalon…  meine Fresse,  ezekre az arcaira én is emlékszem a múltból …. Sajnos egyre gyakrabban szembesülök az idő múlásával. Utána percekig vastaps, dobogás a lábakkal, eszméletlenül átjön, mennyire szeretik az emberek ezt a művészt. Ő meg csak áll a színpadon, mosolyog – ahogy csak ő tud mosolyogni – és megállapítja: Daheim ist daheim. Szóval az otthon azért mégiscsak az otthon. Igen, Bécsben ő otthon van. Bár már nem ott él, de onnan származik, ő mindig egy bécsi marad. Für Immer A Wiener … Ahogy az egyik régi számában is énekli. Örökké bécsi. (ahogy E. a párom is. Aki bármennyire is tartja magát egy Raini koncerten, legkésőbb ennél a számnál folynak a könnyei. Ez van. A zene a lélekig hatol.)

Kezdődik a koncert (a felvétel még Nürnbergben készült, de ugyanez volt a bécsin is. )

Szeretnék megmutatni egy-két snittet a két koncertjén készült felvételeimből, hogy visszaadjam mindazt, amit ez a művész ad az embereknek. A saját felvételeim nem nagy durranások tudom, de remélem átjön, mennyire szeretik őt a népek …. velem, velünk együtt!
A második icipici részlet a Schickeria c. számából való. (A helyszín ismét Nürnberg és nem Bécs. Mivel Nürnbergben az első sorban ültünk, Bécsben pedig hátrébb, ezért a nürnbergi felvételek jobban sikerültek.)

Biztosan nem sok magyart érdekel egy osztrák zenészlegenda meg a zenéje, de higgyetek nekem, őszintén kár, hogy sokan kimaradnak belőle. Mi benne annyira jó, amikor nem is magyar? Miért tudok ennyire azonosulni vele? Azért, mert hihetetlen jó zenét csinál, amikhez káprázatos szövegeket ír. És ezek a szövegek szívhez szólnak. Persze nem véletlenül találtam rá, megfertőződtem. A párom a tettes. Annyiszor hallgatta ezeket a zenéket, annyiszor mesélt róla, észre se vettem, a finom pókháló már körbeszőtt. Amikor valamelyik nótája különösen megtetszik, megpróbálom értelmezni a szövegét. Na ja…. Ilyenkor jó E. a párom a háznál, aki a szöveget számomra lefordítja és érthetővé teszi. És onnantól kezdve indul a csoda, a dal az enyémmé is vált.
Azt ugye el tudjátok képzelni milyen érzés amikor egy koncerten Presser Gábor elkezdi énekelni búgva, súgva, finoman: …elmegyek, elmegyek messze megyek… Ugye? Félelmetes! Öröm, öröm, boldogság és éneklem, éneklem. Ha ott vagy, énekled tele szívvel, hiszen érted, érzed minden rezdülését a kék asszonynak, a dallamnak, a zenének, a hangoknak. De ugyanez történik Zorán, Demjén, Piramis, Omega …. dalok hallatán, hiszen ezek a zenék is mi vagyunk maguk. Valamikor megérintettek és velünk eggyé váltak.
Namost ugyanez az osztrákoknak a Rainhard Fendrich (Wolfgang Ambros, Georg Danzer, Peter Cornelius… ). Egy nemzedék nőtt fel vele (velük) együtt, a dalaikkal. Ezek a dalok az osztrákoknak ugyanazt jelentik, mint nekünk a “ha volna két életem”.
De őszinte leszek. Hibátlanul szöveget csak magyarul éneklek. Szövegbiztos csak magyarul vagyok. Az a nyelvem, az vagyok és maradok mindig is, magyar. A német nyelvet valamilyen szinten beszélem. Mivel már hosszú évek óta német nyelvterületen élek, könnyebb is vele a dolgom. A párom német, a fiam pedig úgy beszél németül, ahogy én soha nem is fogok. Ezért néha nem is értem amit mond. (fáj leírnom, de olykor-olykor az villan be, hogy talán ufok közé kerültem …, legalábbis az nem lehet, hogy az André az én gyerekem, hiszen a gyerekemet érteném…. nagy bánatos sóhajtás). Szóval nyelvileg engem jobbról-balról megtámaszt a családom, könnyebb a dolgom, mint annak, aki mondjuk apuval érkezett Magyarországról kicsit tetszik érteni mit tetszik mondanival. Én mostanra már a sokat (de persze nem mindent) tetszik érteni kategóriában járok, amihez hála isten hozzátartozik az irodalom és a nyüansznyi finomságok értése is németül.
És ezzel a nyelvi tudással már könnyebb volt. Megérkezett az életemben egy újabb szerelem, az Austropop Rainival és a társaival.

…és végre!

Aztán a csúcs, ami már két éve is megadatott: Fendrich koncert. A kedvenc Raini-számaimat élőben hallhattam  és énekelhettem együtt a többi rajongóval. És hihetetlen módon annyira a szívemhez szól néhány dala, hogy elhomályosul tőlük a szemem. Bizonyos dalai visszarepítenek engem is a múltba, a közös múltunkba Bécsbe, Ausztriába és ugyanúgy folynak a könnyeim, mint E.-nek, nincs mit tenni. Az I am from Austria a szívemből szól. Ez az I am from Austria különben Ausztria nem hivatalos himnusza. Ezrek kezdeményezik, hogy váljon a hivatalos himnusszá. Rainhard Fendrich egy interjúban elárulta, hogy egy picit azért meglepődött ő is azon, hogy a fiatalok az ő számát kivülről tudják, az ország offizielle nationalhymnéjét meg nem. Érdemes meghallgatni ezt a számot Rainhard Fendrichhel és a közönséggel. A felvétel kb. 7 évvel ezelőtt készült. De Gänsehaut pur. (tiszta libabőr)

Egy 2000-ből származó felvételbe is érdemes belenézni, két okból. Raini még csak negyven valahány éves, állítom minden nő szerelmes volt bele. A másik ok, a színpadon álló trió, a szenzációs Austria 3. Rainhard Fendrich, Wolfgang Ambros és Georg Danzer összeállt 1997-ben egy, a hajléktalanokat segítő benefitkoncert erejéig. Egymás számait énekelték és maguk se gondolták, hogy frenetikus siker lesz belőle, márpedig az lett. Így folytatódtak az Austria 3 fellépései. Szomorú történet vetett véget a trió pályafutásának, Georg Danzer hosszan tartó rákbetegsége után, 2007-ben elhunyt.

Összesen három Raini koncerten jártam eddig, kettő Nürnbergben volt, egy Bécsben. A különbség a nürnbergi és a bécsi koncert között tapintható, más. De nem Fendrich más, hanem a közönség. A nürnbergiek is éneklik a számait, ismerik kivülről a szövegeket és tapsolnak is rendesen ovációval. De könnyek csak Bécsben hullanak. Felemelő érzés volt ott lenni a Stadthalléban és azzal a kilencezer emberrel együtt énekelni, érezni, hogy egy picit odatartozom.

De ha a különbséget egyszerűbben kéne megfogalmaznom, ezt mondanám: Az I am from Austriát Nürnbergben ülve énekled, Bécsben állva és sírva. Állva és sírva 9000 emberrel együtt.

Utoljára (hú ezt nem ígérem, lesz még Raini nálam) még egy szenzációs dala, amelyik szintén egy klasszikus, egy szerelmes dal. Talán az egyik legszebb a világon… nekem mindenképpen. Ő az, a Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk című száma. Magyarra fordítva nem cseng olyan jól, mint németül. A “Mert akkora szíved van, mint egy bánya” cím nem hiszem, hogy megríkatna bárkit is, de higgyétek el, németül klasszabbul cseng. Magyarul inkább ezt a címet adnám neki: Mert hatalmas a szíved.

És jöjjön Raini ismét. A Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk egy koncertfelvételen 2010-ből, utána pedig csak a dal sterilen, studiófelvételről. Aztán a szám szövege osztrákul és németül. Magyarul még nincs meg. Ha kell, szóljatok.

forrás: http://www.songtexte.com/songtext/rainhard-fendrich/

És még két kedvenc. Az egyik arról szól, hogy a könnyek milyen gyorsan felszáradnak (Tränen trocken schnell), milyen hamar el leszünk mindahányan felejtve. Fájdalmasan őszintén beszél Raini az elmúlásról. Brrrr. Imádom.
A másik száma az Angyalokról (Engel) szól. És gyönyörű. Ezek az angyalok az utolsó pillanatban keresztezik az utunkat, amikor már nem is számítunk rájuk.
Szeretem Rainhard Fendrichet, mit csináljak? Remélem örömet szereztem vele néhányatoknak!

PS: A bécsi útról még van mesélnivalóm…. Rainiről is. Jövök.

Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Gene Chandler

Reggel van, szigorú, pontos tervvel felépített reggel, percre pontosan kiszámolva, ki mikor megy a fürdőbe, mikor ül le reggelizni. Ha három ember egyszerre kell, hogy elhagyja a lakást, másképpen nem is megy. (Gyakran pici késéssel persze, mivel ha megfut a kezemben a szemceruza, újra lehet kezdeni a műveletet.)  Egy ilyen szigorú ritmusú reggelen egyszer csak meghallod azt a számot, amit még életedben nem hallottál és megbabonáz, nem tudsz továbblépni. Élvezed. 

De menni kell tovább, a nürnbergi közlekedési vállalat magasról tesz a kedves utazók individuális igényeire. A metró nem vár.

Csak egy rövid kérdésre van lehetőség E.-nek (a páromnak) címezve: “Ismered?” De felesleges a kérdés, hiszen már javában brummogja “djuk djuk djuk…”. Szememben a kérdés: “miért nem mutattad meg ezt nekem eddig?!” De persze ez is hülyeség. Honnan tudta volna, hogy még soha nem is hallottam?

A zene persze kitart a fejemben egész nap. Este a munka után ez az első, kikeresem a rádió oldalán. Ott van! Ő lesz az, a 6 óra 53 perces, Gene Chandler.

img_7896

Már most mondom, csak azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan imádják az 50-es, 60-as évek zenéjét, de nekik szerintem nagyon.

Szíves ajánlásommal: Gene Chandler: Duke of Earl 

St. Márton napja – farsang kezdete

Elfte, Elfte, Elf Uhr. 11. hó 11-e,  11 óra. Kezdődik a farsang. És ez a nap Márton napja. De az egészből engem csak a képen látható madár érdekel… ja és a párolt káposzta.
Előrelátóan már 1 héttel korábban foglaltuk asztalt és megrendeltük a két (negyed) szárnyast. Itt jellemzően csak 2 napig lehet ilyen finomságokat falatozni, Bécsben sokkal jobb volt, ott már szeptemberben elkezdődött a “Gansl” szezon.

Azt mondják, aki Márton napon nem eszik libát, az egész évben szegény  marad. Hát nem tudom, tavaly is ettünk ludacskát, aztán valahogy mégsem úgy alakult minden ahogy azt az ember egy ekkora madártól elvárná ……. 🙂

 

Ha nem megy, minek erőltetni?

Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.

Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép,  nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen “szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. “Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.

A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.

Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?

faber-castell
Roland von Faber-Castell, Anton-Wolfgang von Faber-Castell, Katharina Sprecher von Bernegg

Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.

Winzerhof
Winzerhof étterem – Gerasmühle

Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.

De jó lenne egy laptop.

A Happurger tó titka

Hát most tényleg nem tudom, lehet, ezt a titkot hagyni kéne a francba, ez a titok nem olyan klassz, mint a Lochness-i, de mindegy, ha már elkezdtem, befejezem.

Szombat lévén két lehetőségem van. Vagy maradunk otthon és akkor nem úszom meg, mivel magam is belátom, ráfér már a lakásra a takarítás és megy a sikamika egész nap (amivel a szombat el is van cseszve úgy ahogy van!), vagy kitalálunk valamit és elmegyünk kirándulni. Ezek az opciók. Szerintetek ki az a hülye, aki otthon marad? A por ráér, megvár. A jóidő viszont mulandó. Tegnap mentünk. (juhuuu!! és itt egy nevető smiley)

Először is kicsi földrajz. Nürnbergtől nem messze két “Svájc” is van. A Hersbrucki és a Frank. Mindkettő gyönyörű. Hegyek (khmmm, na ja, inkább mint a Bakony, kevésbé a Kékestető), völgyek, sziklák, vízek és mindezek fantasztikusan gyönyörű egyvelege. A látvány maga orvosság.

Tegnap a Hersbrucki Svájc volt a tervünk. (itt Hersbrucker Schweiz a neve.) Kora délután elindultunk a központja, Hersbruck felé. A cél a Hersbruck közeli kisváros, Happurg volt, annak kirándulásra kiválóan alkalmas tavának környéke.

Az érkezésünk után egyből bementünk a parti Seeterrassen étterembe (weboldal: www.seeterrassen.com) ahol ez a fantasztikus kilátás fogadott minket. Már jó volt a szombatom.

img_6567

tura

Reméltük, hogy az esőbe fordulni kívánó felhők megkegyelmeznek nekünk és engedik, a 3,5 kilóméteres sétánkat a tó körül. A kirándulókra több lehetőség is vár, mi az alaptúrát választottuk (Stausee Rundweg), a tavat körbevevő sétányon. Létezik ennél rövidebb, illetve ennél hosszabb túra is. A Stausee különben tározótót jelent, tehát nem természetesen keletkezett tóról van szó, hanem egy mesterségesről.

A tavat körbesétáltuk, valóban 3,5 km a táv és egy tempós sétával sikerült is egy órán belül teljesítenünk. Tüdő, szív, lélek felfrissül a túra alatt, a szemnek is örömet jelent a látvány. De van valami, ami első perctől kezdve befészkelte magát a gondolataim közé, ami végig nem hagyott nyugodni. Erről a valamiről egy újonnan vásárolt könyvben olvastunk, talál jobb lett volna nem tudni. Egy koncentrációs tábor volt a környéken a második világháború idején, a tó körül csak egy tábla jelzi,  ….. másról nem írnak, pontosabban nem részletezik.

img_6597

A tábla megemlíti a kb. 4000 halálos áldozatot, akik 1945-ben nem élték túl a koncentrációs tábort, a bányában, a doggerüzemben végzett iszonyatos munkát, a napi kétszer 5 km-es sétát a munkahelyükről vissza a táborba, valamint az embertelen körülményeket. ’45 januárjában éjjel és nappal működött a krematórium, iszonyatos szag terjengett a környéken. A lefotózott táblán csak ennyi áll.
titel-hersbrucker-schweizDe Anna és Martin Schwarm “Hersbrucker Schweiz” könyvében ennélbuch2 több… Ők írnak a táborhoz tartozó krematóriumról, aminek maradványai a mostani Happurger tó alatt fekszenek a mélyben. Abban a tóban, amiben nyáron emberek úsznak, vitorláznak …. valószínű, hogy soknak elmenne a kedve belemenni abba a vízbe, ami a mélyén ilyen iszonyatos terhet rejt. Ezeket a gondolatokat nem bírtam elűzni a fejemből. 4000 ember sorsa pecsételődött meg és ért véget a környéken, talán mindannyian ebben krematóriumban váltak meg a testüktől …. túl sok szomorúságot, tragédiát láthattak a környéken álló régi fák…. úristen, mi lehet ott a tó alján? Ha mindezt nem tudtam volna, talán jobb lett volna. Maradéktalanul ujjonganék, hiszen tényleg gyönyörű a tó környéke. De azt hiszem nem fogunk nyáron oda úszni menni. A könyvbe ismét belenéztünk, hát igen, úszásra “inkább” a Happurger tó melletti Baggersee-t (bányató) ajánlják, érthető.

 Kicsit körülnéztünk az interneten is. Sajnos találtunk is néhány írásos anyagot. A Süddeutsche Zeitung egyik számából:

“Bis zu 9000 Häftlinge waren in Hersbruck untergebracht, dabei bestand das Lager nicht einmal ein Jahr. Etwa die Hälfte starb, weil die Arbeit hart und die Versorgung schlecht war. Das eigens gebaute Krematorium, das heute am Grund des Happurger Stausees liegt, reichte bald nicht mehr aus, also wurden die Leichen auf Scheiterhaufen in den umliegenden Wäldern verbrannt.”

magyarul: közel 9000 ember volt a Hersbruck-i tábor foglya, pedig a tábor még egy éve sem állt. Körülbelül a fele halt meg a fogvatartottaknak a kemény munka és a rossz ellátás miatt. A tábor saját krematóriuma, ami manapság a Happurgi víztározó alján fekszik, nem bírta a tempót, ezért az elhunytak holttestei a környékbeli erdőkben rakott máglyákon lettek elégetve.

A teljes cikk, amiből az is kiderül, hogy nagyon sok magyar zsidó lelte ebben a koncentrációs táborban a halálát, itt olvasható: http://www.sueddeutsche.de/bayern/hersbruck-dem-vergessen-entreissen-1.2739063

Most próbáljátok mindezt elfeledni és csak a képeket megnézni, a tájban gyönyörködni!

Ugye, hogy nem lehet?