A Nürnberg-i Hauptmarkt 2/2.

Jöjjenek a kutak.  Először is a korábban említett Neptun-kút nyomába eredtem. Kicsit kever-kavar volt nekem a ki csinálta, hol az eredeti, melyik az igazi, ezért most rendeztem.

Az eredeti Neptun-kút Szent Pétervárott áll. A másolatát 1902-ben készítette el Nürnbergben egy zsidó művész, aki azzal a kitétellel vállalta el a megbízást, hogy a kút a Hauptmarkton,  azaz a főtéren kerül felállításra. Ott is állt, amíg Streicherék bandája 1934-ben el nem távolíttatta. Jelenleg a kút a Stadtparkban látható, bár egy hangyányit “viseltes”, megkopott a régi fénye.

A Neptunbrunnen és Herr Neptun
Neptun2Neptun3

És következzen a highlight, minden túrista kedvence, a Schöner Brunnen, a nevezetes kút.  A rajta levő figurák részletezését most kihagynám, mert szépek, vallásos és filozófikus témájúak, de ennél többet nem tudok róluk mesélni. Talán csak azt, hogy mind-mind másolat. Az eredeti szobrok a Germanisches Nationalmuseumban láthatóak.
A kút tényleg szép. De nemcsak csodálni szokták a népek és fényképezkednek vele, hanem a legendának megfelelően, titkos kívánságuk beteljesülésében bízva, tekergetik egy karikáját. Állítólag gyermekáldás köszönhető a karika titkos erejének.

kut2

Csak az a bibi, hogy a túristáknak nem szokták elárulni, hogy melyik a valóban szerencséthozó gyűrű, mert kettő van a kútat körülvevő díszes kovácsoltvas védőrácson! Az egyik az aranyszínű (naná, hogy ezt tekergetik az emberek), a másik a kevésbé feltűnő, a rács színébe szinte beleolvadó fémszínű karika. Pedig ez utóbbit kellene tekerni! Ebből lesz a gyerek. A másikból maximum kutya, vagy háziállat. Vagy lottóötös.

Bár tegyük hozzá, mindkét gyűrű remekmű. Kovácsolt, de egyetlen icipici illesztési nyom nélküliek. Mestermunkák.  Amikhez (illetve csak egyikükhöz) egy legenda is társul, valami ilyesmi:

Kuhn mesternek, a kútat védő rács megalkotójának volt egy Margret nevű lánya, akibe a mester tanítványa beleszeretett. A mester ezt persze nem nézte jó szemmel, nem ilyen partit kívánt, nem egy ilyen vagyontalan fiút a szépreményű lányának. Elhajtotta a tanítványát. Dühösen még azt is mondta, hogy a fiúból úgysem lesz semmi, hasonlóan az ügyetlenségéhez. Biztosan nem lenne képes a kútat védő rácsra forgatható gyűrűket kovácsolni. Aztán nagy dérrel-dúrral el is utazott. A tanítványát mellbevágták a mestere megalázó szavai és elhatározta, azért is megcsinálja a gyűrűt. A fiú, addig kalapálta, forrasztotta, reszelte a karikát, ameddig emberi szemmel már lehetetlen volt látni rajta akár egyetlen varratot is. Sikerült neki a mestermű. Aztán szó nélkül elhagyta a várost, többé soha vissza nem jött.  A mester visszatérése után döbbent rá, mekkorát vétett, mennyire szigorú volt. Sajnálta a tettét, szerette volna ezt a rendkivül tehetséges inasát visszakapni, sőt, már a lányát is hozzáadta volna, de már késő volt. A történet szerint Margret bánatában kisírta a szemeit.

A monda szerint,  háromszor kell a gyermekre vágyó, fiatal lányoknak megtekerni a karikát. Egy másik monda úgy tartja, hogy ahány teljes kört tekernek a karikán, annyi gyereke fog születni. (Ehhez kapcsolódhat az ősi népi tudatból származó gólya legenda, miszerint a gólya emeli ki az újszülöttet a kútból.) Manapság is, az összes házasulandó pár, mielőtt összeadják őket a közelben álló városházán, idejön a kúthoz és megtekeri azt a karikát. (Az aranyszínűt.)

ring4
A túristák kedvence
ring2
Az “igazi” nem igazi

Az előbb már írtam a kétféle gyűrűről, a túristáknak valóról és az igaziról, de őszinte leszek, az igazi se igazi.  Ráadásul a története se túl romantikus. Valamikor régen, nem tudni mikor, nürnbergi kézműves ifjak készítették a remekművet. Annyi bizonyos, hogy 1587-ben megemlítésre kerül egy Friedrich Beertől származó versben.

Viszont az első restaurációnál 1821/1824 -ben, amikor a védőrács felső részét kicserélték, lába kelt a híres karikának. Lakatosmester Pickel készített el egy hasonló karikát, amit aztán 1899-1903 tájékán, a második restrauráció idején egy Otto Wohlgemuth nevű lakatosmester által készített új rézgyűrűvel kicseréltek. Egy Frey nevű cég megrendelés nélkül, a saját szakállára elkészített vasból egy hasonló gyűrűt, amit a rézgyűrűvel szemközti oldalon fel is szereltek, talán az “amit mások tudnak, mi is tudjuk már régóta” jelszóval, meg kívánták mutatni mire is képesek. Kicsit nyomulós marketing, de ügyes!

1945-ben ellopták a rézgyűrűt. 1949-ben egy új került a rácsokra. A gyűrű csak gyenge mása volt elődeinek, láthatóak voltak rajta az illesztések. A lakosság masszív panaszai miatt, újra elkészült egy új gyűrű, amit 1957-ben hogy-hogy nem, de ismét elloptak. Újabb gyűrű készült. Figyelitek? Eddig ez az ötödik gyűrű, tehát tuti, hogy a varázsértéke egy kicsit megcsappant.

De teljesen mindegy. A nürnbergiek hisznek benne, hisznek a varázserejében és élnek is vele. Bár ők inkább a vasgyűrűt tekerik, azt mondják, az a tuti. A túristák meg csak tekergessék a rosszat!

A két karika egymással átellenben található. Az aranyszínűt egyszerű megtalálni, ott mindig állnak emberek. A fémszínű (most mondjam azt, hogy a féligazi? ) pedig pont a másik oldalon. Ha ott van éppen a képen látható úr, akkor ő biztosan megmutatja.  Ha egy picit is óvatlan vagy, mesélni is kezd. Tud sok mindent. Történetet, évszámokat, összefüggéseket. Nem idevalósi dialektusban beszél, az biztos, de nürnbergivé vált. Állítólag egy közlekedési balesete után nyomta sokáig az ágyat egy kórházban, ahol az egyik nővérke szállította neki az olvasnivalót, jellemzően Nürnberg történelméről. A bácsi pedig beleszeretett a témába. Lelkesen mesél, mondja-mondja.  Ő azért van ott, hogy elmondja amit tud, naponta többször. Felesleges nagylélegzetű beszélgetéssel próbálkozni, a füle rossz. Nem is hallja amit mondasz. Vagy nem akarja. A végén persze illik neki borravalót nyomni a kezébe.

    kut1

A kút gyűrűjei idén februártól 8 hétre búcsút intettek a térnek, elmentek kikapcsolódni a restaurátorokhoz. Elég sokat kell bírniuk, megérdemlik a kis wellnesst. De nehogy azt higyjétek, hogy Nürnberg létezhet a csoda-gyűrű nélkül! A város már meg is oldotta a féligazi és a nemigazi gyűrű helyettesítését! Nem kell aggódniuk a házasulandó pároknak, a gyerek-projekt meg van mentve!

rolandfengler
foto: Roland Fengler /Nordbayern.de

Húsvét

Kellemes Ünnepeket, a többieknek (a húsvétot hozzám hasonlóan másként értelmezőknek) pedig kellemes lazítást a pár napos szabadság alatt!
Éljen a Nyúl!


“Felbasztad az agyamat”

A munkámat bármennyire is szeretem, egy hihetetlen mókuskerék, amit nap, mint nap taposnom kell. Mivel emberekkel van dolgom, érthető, hogy nem minden egyes találkozó, megbeszélés zökkenőmentes. A legrosszabbak azok a döntések, amiket nekem kell továbbítanom a dolgozóink felé. Hogy a fenében közöljek egy felmondást úgy, hogy nem sérüljek magam is? Ezek sorsok. Bármennyire is jogos egy-két ilyen felmondás, akkor is egy tragédia.
Ezeken felül sok a surlódás. A vitákat pedig utálom, mert piros leszek tőlük mint a paprika és rosszullét környékez. Szívdobogásos, felstruccolt, túlpörgős. Márpedig ezekből a vitákból is van dögivel.

Nehezíti még az életem az is, hogy visszahallok sok mindent, néha olyanok szájából is, amit azért nem gondoltam volna. Rosszul esik. Annak ellenére, hogy sokan értik, sőt maguk is mondják, hogy biztos nem könnyű nekem a két tűz között lavírozni, mégis én vagyok a hülyepicsa. Mert hibást, bűnbakot találniuk kell. Én pedig kielégítem nekik ezt a szerepet. Brrr. Képviselnem kell a dolgozók érdekeit, a cégét is és ez utóbbit aztán maximálisan.Maximális lojalitást követelnek. Logikus. De ott vannak a dolgozók, akik közül jó néhány hordozza magában azt a jó nagy buta hozzáállást, hogy “na nehogy ámmá ez a tyúk mondja meg nekünk a tutit'”, ők nem is tudják milyen hibát követnek el.  Pedig ha tudnák, hogy mi minden múlik ezen a tyúkon … a fizetésüktől kezdve, az ilyen-olyan költségtérítésig. Bár jobb, ha nem tudják. Én mindig elegánsan kitérek a téma elől, rá szoktam kenni a Herr Főnökre, hogy az ő döntése, én az ilyenekhez kicsi vagyok, de ez nem igaz. A főnök tőlem várja a javaslatokat, ahogy a “Human Resourtes” kérdések döntéseiben is bent van általában a kezem. Csak ezt is a főnökre fogom. Mert így mindenkinek egyszerűbb. Nekem azért, mert így  megtarthatom a kollégák kivívott bizalmát és elfogadását, nem kezdenek el tőlem félni és óvatoskodni, ez nagyon megmérgezné az együttműködést. Nem én vagyok a mummus. A játékszabályokat nekem is be kell tartanom, nekik is.
De akkor is sok-sok Kovácsék Józsija marad, akik nem értik a világot. Meggyőzték saját magukat arról, hogy nekem van személy szerint problémám velük, és pusztán rosszindulatból izélgetem őket. Az ilyeneket aztán az ellenkezőjéről meggyőzni lehetetlen. Pontosan annyi értelme van mint szembeszélben pisálni. Győztesen nem lehet kijönni belőle. Szárazon se. 🙂

Ahogy a főnököm mondja, “hidd el Andrea, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a munkánk. Állítom azt képzelik, hogy itt ülünk az irodában és borzalmasan unatkozunk. Csak vagyunk, ülünk, mert igazándiból semmi dolgunk. Mégis mi lenne?  Aztán amikor már nagyon unjuk magunkat (ettünk, ittunk, kávéztunk, a focimeccseket is átbeszéltük), akkor az egyhangúságot és a semmittevést megtörve, fogjuk magunkat és egyszerűen találomra felütjük a személyi anyagos dossziékat és akinél kinyílt, azt elkezdjük baszogatni.”

Szomorúan tapasztalom azt is, hogy a magyar szakmunkások között sajnos egyre többen felejtették el az anyanyelvünk alapvetői szabályait, a manapság egyre inkább terjedő nyelvi leépülésnek megfelelően, már nem is használják a ban/ben ragokat, ez már egy standard. A kedvencem, amikor írnak nekem, a busznak. Így, hogy : Szerbusz Andrea. És néha érdeklődnek a füzetésről. Fiatal emberek. Fogatlanul, igénytelenül, csak a pénz számit. Németül nem tanulnak, mert voltak már 5 évig Stuttgartba a mercédeszné´ és ottan sohase kellett. És itt jön ugyebár a hülyepicsa-szindróma, mert nem akarom elfogadni azt, hogy Németországban ne lenne az embernek szüksége a német nyelvre …a pályázó szaki felcsattan, hogy mán akkor se, meg eddig még sose köllött neki beszélnie, már pedig neki ne mondjam. Sose vót probléma.
Kedves SchlosserJózsi, ugye magyar cég alkalmazásában állt és ők kütttték magácskát odaja Stuttgartba, ugye-ugye? Ott voltak mindahányan, maga, a Gyula és az Ottó. A Tóth Ottó. És további 15 csőszerelő. A brigádbú vót egy-kettő amellik beszít németű, ők kommunikáltak a dojcs emberekkel és fordítottak a többinek. Ezért nem kellett magának beszínie.
Ja. Na, hát ez az! Nálunk nincs lehetőség minden egyes Józsi mellé tolmácsot szerződtetni! 

Meg kérem, itt van az a fránya stílus is. Illetve a modor. Főleg annak hiánya. Néhánynak kilóg a kapanyél a szájából. A mai kedvencem, egy korábbi dolgozónk telefonhívása lett. Egy elszámolásával kapcsolatosan kellett feltennem neki két kérdést. Az emailban udvarisan kértem, ezt, meg ezt kérnénk indokolni, mivel a mi adataink alapján eltérés van. Ma hívott. Ezzel kezdte:
– Na szervusz Andrea., ma bekapcsoltam a számítógépet, aztán láttam, hogy írtál nekem emailt!
– Örülök neki, hogy megkaptad, kb. 2 hete küldtem.
– Na, hát ezzel az emaillal aztán felbasztad az agyamat.
….. (ez volt aztán a korábban mindig talpig nyálas fickótól a nem várt fordulat ..)
aztán, mivel már edzett vagyok, nem törtem ki könnyekben, nem küldtem el sehova, hanem a szokott módon cselekedtem.  Jobb kezem mutatóujja mozgásba lendül és cakkk, hívás befejezése. 
És gondoltam persze én is, hogy  ….. de le nem írom!
Szörnyű.
Mit gondolkodhatott ez az ember azon, hogy is fogalmazza meg a legfrappánsabban a felháborodását! 🙂 Ennyire futotta.
Múlt pénteken egy másik kolléga hívása hozta mozgásba a “hívás befejezése” gombot, ami a “baszd meg” elhangzása után, egyből megtörtént. 
Csak az a baj, hogy tényleg nem tudják, mert a Főnökre fogom.
De személyi ügyekben döntök.
Hú baszd meg, ha ezt tudtátok volna, nem lett volna baszdmegelés.





Továbbra is töretlenül, minden logikának ellentmondva

Akkor is.
Várom a csodát.
Nem bírom se elfogadni, se tudomásul venni ezt az egész mindenséget ami az anyuval történik, bár mindig mindenkinek azt állítom, hogy tisztában vagyok vele. Igen, szemem van, talán értelmem is, de könyörgöm, hogy a fenébe lehetne ezt tényleg elfogadni?
Tarthatnak akármekkora érthetetlen hülyének, hiszek a csodákban. A legkisebb pozitív változás az állapotában felvillanyoz ….. és ettől legalább aludni tudok. 
Bár nem tudunk már beszélgetni, nincsenek szavak. Elfújta őket a szél, felőrölte őket a szenvedés, a kín, a kór. Nincs hozzájuk ereje.
Az én Anyukám olyan helyzetben és állapotban van, amitől világéletében írtózott, félt. Ahogy mi is, mindannyian. Hányszor mondta, kéri az Istent, hogy csak gyorsan vigye el, ha lejár az ideje, ne csesszen ki vele. Nem szeretne kiszolgáltatott, magatehetetlen emberként végezni. Ezen, ha szóbakerült mindig csak megborzongtunk, de már nevettünk is, el is hessegettük, hiszen ilyen nem történhet velünk … pont velünk? Mi elpusztíthatatlanok vagyunk. Vagy ha mégsem, az Isten biztosan nem fog minket cserbenhagyni, kegyeltjei vagyunk, legalábbis az Anyukám. Ő jó. 
Miért teszi most ezt vele, hiszen jó volt egész életében? Persze nem magához, másokhoz. Magához kevésbé volt jó. Szíven viselte az összes, az útját keresztező ember életét. Mindig csak másoknak segíteni. Segíteni, hiszen rászorulnak. És persze önzetlenül.
Ezt látnia kellett annak a Valakinek ott fent. Ha nem látta, akkor az csakis csak azért lehet, mert nem is létezik.
Az Isten cserbenhagyta az Anyukámat. 
Az Isten cserbenhagyta a Nagymamámat.
Ezzel egyértelműen világossá vált, hogy nem is létezik. Arra az Istenre, aki a jókat is ilyen kegyetlenül bünteti, arra nincs ésszerű magyarázat, csak egy: nem létezik. Ekkora hibát nem követhet el senki se.
Eddig se voltam vallásos, de a jelenlegi személyes tragádiámmal még a maradék kicsi morzsáját is elvesztettem annak a talánnak, ami korábban még csak-csak megjelent a lelkemben. 
Nincs talán.
Realitások vannak, fájdalom, szenvedés, tragédiák. Emberi szenvedés, emberi tragédiák.
Ahol az emberek szenvednek, ott nincs helye hozsannának, nem mennyei malasztra van szükség, azt kenheti mindenki a hajára. Fájdalomcsillapításra, panaszok enyhítésére van szükség. 
Vagy a csodára.
Gyógyulásra.
Én ebben hiszek továbbra is. Bár orvosilag, élettanilag nem lehetséges, de ki tudja, talán mégis van egy Valaki, talán mégis …..? Ha bennünk él, akkor kell, hogy halljon, lásson, emlékezzen. És segítsen.
Azt hiszem mégis inkább hiszek. Nem is létezhetnék másként. Agykontroll, Reiki, ezek mind-mind az életet támogatják, a jót, kell, hogy higyjek.
Az én Anyukám, akivel sokáig együtt dobbant a szívünk, akitől azt a rengeteg szeretetet kaptam, egyedül van a kínjában. Nem tudok neki segíteni, enyhíteni a szenvedését és amitől a szív ismét darabokra hull:  nem értem egy hangját se. Az artikulációhoz, a szavak formálásához erő kell, a gondolatokhoz pedig szellemi frissesség. Ezeknek híján van.  Hihetetlenül halk, érthetetlen valami hagyja el a kis száját, amit kinyitni se nagyon tud.
Nem tudom mit akar mondani. Akar-e egyáltalán valamit mondani? Panaszkodna? Kérdezni szeretne?
Anyukám! Tudod, mindig is a füledbe suttogtam, akkor is amikor etettelek: Te vagy a legfaszább csaj a világon, a legklasszabb Anyu, aki soha nem ismert lehetetlent és akit nagyon-nagyon szeretek! Meg fogod csinálni, erősödni fogsz és meggyógyulsz! 
Remélem értetted.
Hogy gyógyulhat-e az anyukám? Elvileg nem. A szomszédnéninek. De nem nekem.
Nekem más a véleményem, mivel hiszek a csodákban.
Mennyivel lennék én hülyébb, mint az, aki hisz a húsvéti feltámadásban, mennyivel lenne az anyukám gyógyulásába vetett hitem ésszerütlenebb, mint mások vallásos köde, nem értem?

Csak ülök és figyelek: emberek az étteremben 2

Maradjunk csak a Fränkische Schweizben, ami mondom, hogy gyönyörű vidék! Bár most nem merülnék bele a környék bemutatásába, mivel újra erőt vett rajtunk az éhség és a szomjúság, amit csillapítani szeretnénk egy pottensteini étteremben. 
A bejárat mellett kifüggesztett étlap már az elején is árulkodik valamelyik szocialista ex-testvér országunk konyhájáról, természetesen a tipikus és elmaradhatatlan frank ételek mellett. Az ételnevek alaposabb vizsgálata után a balkáni országokat kizárhattuk. Maradt Magyarország és a környező országok. Bent aztán megbizonyosodunk a valóságról: böhm (szóval cseh) a főnökasszony. Ez jó hír, mert a cseh konyhát szeretem.

Az étteremben diszkrét csend honol, attól függetlenül, hogy további 2-3 asztalnál vendégek ülnek. A szomszédos asztalnál egy pár ül egy kisfiúval. A kisfiú 6-7 éves lehet, máris erőteljes nyakmozgásokkal igyekszik az új kisfiút (a sajátomat) becserkészni. Sajnos a saját szerzeményem nem annyira nyomulós, sőt! Túlontúl visszafogott, így nem veszi a “szomszéd” gyerek barátkozósnak szánt pillantásait. 

Apukája a bejövetelemkor éppen a wc felé slattyogott, előzékenyen félreállt az utamból és illedelmes “Grüß Gott!-tal” köszöntött. Mindehhez egy kedves mosoly is járt, nekem már jó volt a napom. 🙂

A szülők halkan beszélgetnek egymással és ugyanezen a hangerőn szólnak a kisfiúnak is, aki szintén se nem ordibál, se nem visít. Èrtelmesen válaszol a kérdésekre és normálisan játszik a játékaival.
Mi ebben a különleges? Az, hogy ez a fajta szülő ritkaság! Megmondom őszintén, nekem nagyon elegem van az általam csak alternatív anyukának és apukának hívott szülőkből (bár nem tudom, miért hívom őket pont alternatívnak 😉 ), akik a gyerekeikhez kizárólag erőteljes hangon túlartikuláltan képesek szólni és úgy, hogy mindenki a környéken értesüljön a megbeszélnivalójukról. A gyerekek beszéde, a feltett kérdéseik persze hangosak, hiszen ők még csak tanulják a viselkedést, hol a határ akkor, amikor nem vagyunk egyedül. A szülők által érkezett válasz pedig elborzaszt. 90 %-ban nem tesznek hozzá, egy 
– Psszt, Jenőke, beszéljünk halkabban, ne zavarjuk a többi nénit és bácsit! 
Nem ám! Sőt! Harsogják az akármilyen hülye kérdésre adandó akármilyen hülye válaszukat. Másnak is feltünt, vagy csak engem idegesít?
Ha a gyereknek pisi lesz, vagy az akasztóig megy a kabátjáért, akkor alternatívék nem kísérlik meg a kommunikáció leegyszerüsítését halkabb szintre azzal, hogy pl. visszaintik a gyereket, hogy comon cetchup, vagy teszem azt maguk is felállnak és a gyerek után mennek .. nem!
Harsan a kiálltás, az instrukció:
– Kai-Uuuuwe , vagy Jüüüürgen biiiitte!!! …. és jönnek a mondatok. Na most ezekre nem lennék kiváncsi, mivel nem érdekel, hogy a betojás előtt álló Jürgenkének merre kéne mennie ahhoz, hogy megtalálja a vécézdéd, ahogy az se érdekelne alapból, hogy Kai-Uwenak melyik kabátzsebében vannak a zsebkendők, amivel a taknyós orrát meg kívánják a T.Szülők törölni. :)) (kicsit most bosszut álltam ám a hülye német nevekkel :)))
Megfigyeltem, hogy ez érvényes a pici bébik esetében is. Anyuka büszkén pelenkázza a csemetét a kávéház wc-jében, vagy cipeli a kezében a múzeumban és hangosan düdörög a csemetének. Elmondja neki hangosan mi az ami történt a pelussal, vagy mi az amit éppen látni a kiállítóteremben. 🙂 Beszéljen is a picihez, de könyörgöm, miért kell ezt ennyire hangosan?! 
Ez a gyerekes család a pottensteini étteremben kirí a mezőnyből, mivel viselkednek! A problémájukat a túl magasan van/forró/rossz/szomjas vagyok/micsoda/mi ez/miért/hogyan terepen megtartják maguknak, halkan intézik a szükségleteket. Ennyi nekem bőven elég, megállapítom, hogy a vendég kisfiú szülei rém szimpatikusak.
Csak később hallom ki a beszédjükből, hogy angolul beszélnek. 


Az étteremben ahol ülünk remek rálátás nyílik a konyhára. A terem a régi iskoláink menzáiból jól ismert “tányér kiadós” konyhafallal van elválasztva. A válaszfal ablakai szigorúan felhúzva, így megcsodálhatjuk az abban alkotókat munka közben is. A korunk divatja szereti az ilyen Erlebnisküchéket, azaz élménykonyhákat, de azok nem így néznek ki! :))
Feltűnik nekem egy hirtelenszőkésre szabott alacsonyabb hölgyike, a töltöttgalamb fajtából. Klopfol, paníroz, bekapcsol, kikapcsol, kever és melegít, kitesz, betesz, lefóliáz, látszik, hogy a konyha az ő területe. 
Már-már zavarban vagyok miközben őt munka közben figyelgetem… de rossz lehet neki. Bár nem igazán értem, miért nem húzza le azokat az ablakokat?!
A pincér bácsi szállítja hozzá a rendeléseket, kihallatszik minden. 

A saját rendelésünknél (rántott hal) viccesen közlöm a pincér bácsival, hogy sajnos a gyereknek nem kell hozzá saláta, mivel még életében nem ette meg, szerinte mérgező. Ja és ne krumplisalátával legyen a halacska, a kedves gyermek azt se eszi meg, hanem pommesszal. 
A pincér bácsi beér a konyhába a rendelésünkkel és a Szőke Galambnak hangosan elismétli. Rettenetes érzés, szégyellem magam, tényleg kényelmetlen dolog szembesülni azzal, hogy:
– .. és a rántott halhoz nem kell saláta, mert a gyerek azt nem eszi meg! – 
– Galamb néni elveszi a cetlit a pincértől, a szemüvegét az orrnyergén feljebb tolja és hangosan megismétli az elhangzott mondatot:
– hmm, rántott hal, de saláta nélkül, mert a gyerek nem eszik salátát … és kitekint az étterembe.
Rosszallást látok a szemében, bár lehet csak kíváncsiság, mindegy. Megsemmisülve, megszégyenülten ülök lehajtott fejjel és szinte hallom a gondolatait: 
– Micsoda emberek vannak, úr isten? Mi az, hogy a gyerek nem eszik salátát?!?
A francba! Èn meg még viccültem vele! Miért nem mondtam inkább tragikusan a pincérnek, hogy ez van, a büdös kölök nem hajlandó megenni a salátát, mi a fenéért kellett nekem heherésznem? Most aztán megvan a véleményük rólam. 

Pincér Ùr még azt is mondja a hölgynek, hogy pommes lesz a krumplisaláta helyett is, szóval minden rendben.  Az “asszonka” (a nagymamim szótárából vettem a kifejezést) beszédéből kihallom az enyhe csehes beütést, könnyű rájönni, hogy személyesen a Chefin áll a sparheltek mögött. 
A hölgyike beszél a pincéréhez, az is hozzá, röviden értekezgetnek. A hangulat rendben, egy bejáratott team dolgozik.
Aztán eljön a várvavárt pillanat és érkeznek a falatok az asztalunkhoz. Az első ami feltűnik, az a nagy adag krumplisaláta az André rántott hala mellett. Sűrű elnézéskérés közepette (mert ugyebár milyen szülők azok, aki engedik a gyereknek ezt a fajta devianciát!) adjuk vissza Pincér bácsinak a tányért, és ő már száguld is vissza vele a konyhába.
Galambka kérdően és nem túl kedvesen ránéz.
Keze ökölbe szorul, karjait a csípőjére téve felveszi a támadó poziciót.
– Azt mondtad saláta nélkül!
– De azt is mondtam, hogy a krumplisaláta helyett pedig pommes!
– Nem! Azt, hogy saláta nélkül ……..és indul véget nem érően a vita közöttük. 
Hangosan, csúnyán. Bácsi csak védi a pozicióját, valóban igaza van. De Galamb néni átvedlik karvallyá, újra és újra lecsap a szinte védtelen áldozatára és belemar. Figyelmezteti az alkalmazottját (akinek státusza ekkora már mindenki részére világos), hogy mennyi is a nyolc kalács. 🙂 Csapkod, fújtat, érezhető ahogy az elfojtott indulat kitörni készül belőle.
Aztán ki is csap. Mérgesen és idegesen húzkodja a rongyot az egyik sparheltjén, miközben félhangosan felháborodva löki az egyik mondatot a másik után: csehül :)) 
Egyrészt örülök annak, hogy nem beszélek csehül, másrészt kezdem magamat iszonyúan hülyén érezni, hiszen minderről mi tehettünk.
A fenébe, miért nem eszik ez a gyerek salátát?! 🙂
Galamb néni büntetés gyanánt befogja a pincér bácsit pommes sütésre, aki ezt egy szó nélkül végre is hajtja.
Már szinte könyörögnék, csukják már be az a rohadt ablakot, ki a fenére tartozik ez a harc?!

A csata után figyelgetem Pincér Urat. Az arcán és a hangján nem érezni semmit. Semmi változás. Mintha nem is történt volna semmi se.
Talán nem is történt. 
Egy rendelés ment félre, hát nagy dolog!
De természetesen én vagyok az egyetlen, aki ezt az egészet észreveszi, végigköveti és kielemzi. 🙂 
A gondolataimból egy kellemes kérdés ébreszt: desszertet?
Bizony! Jöhet!


Ès természetesen a desszerthez még egy sört! 🙂

BUÉK

Kívánok Mindenkinek! Boldogabbat, sikeresebbet az előzőeknél. Persze aki meg volt elégedve az eddigiekkel, annak kívánom, hogy maradjon minden a régiben! 🙂
aboutpixel.de / Glücksschwein © Ronald Leine

Jelenleg a kedvenc viccem

Az orrszarvú nyit egy italmérést az erdőben. Jönnek és állnak sorban az állatok. A sor végén ott áll a nyuszika is, egy két literes palackkal a kezében. Jön az oroszlán egy ötven literes hordóval és beáll a sorba legelőre. Megszólal a nyuszika a sor végén.
– Azért ott elöl sorba kellene állni!
– Ki mer pofázni? – kérdi az oroszlán.
Nem mer felelni senki. Mindenki hallgat. Sorra mindeki megvásárolja a boradagját. Sorra kerül a nyuszika is, megveszi a boradagját. Hazamegy, megissza a bort, felugrik, rácsap az asztalra és elkiáltja magát:
– Hát én, a nyúl!
forrás: www.gumicsizma.hu 
a képet pedig itt találtam: http://cserkutidavid.blogspot.com/