Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Anyukám …. a győri meglepetés

Anyu blogA résnyire nyitott ajtó mögött ült a kis trabijában az én anyukám. Ő, akit december óta nem láttam, ő, aki december óta megmutatta a világnak és főleg nekünk hitetleneknek, hogy márpedig mindenre képes. Rá nem vonatkoznak világi törvények, ő képes felülírni minden, tapasztalatból, gyakorlatból, kényelemből, lustaságból indukálódott törvényt, szokást. Mert ugye nem normális dolog az, ha egy segítségre szoruló azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre? De. Az anyu esetében minden teljesen normális. Őt más fából faragták. Ahogy már korábban a betegségét is leküzdötte. Hosszú, kemény évek után ismét hazatért. Haza oda, ahova visszavágyott. Megcsinálta.

Persze, hogy a rosszullét környékezett korábban az ötlete, a “haza akarok menni” hallatán, gyomrom összeugrott, mi lesz vele, tolókocsisként egyedül a lakásban, te jószagú ég, még az ablakot se fogja tudni kinyitni, úr isten …. ezt nem gondolhatja komolyan, mit csináljunk? Az elején még hadakoztam. Észérvekkel próbálkozva, nem megbántani akartam, csak meggyőzni. De egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nekem nem az a dolgom, hogy az én fantasztikus anyukámat, akit egy rohadék betegség se tudott legyűrni,  aki szinte olyan már mint újkorában, hogy őt visszatartsam, hanem az, hogy támogassam. Ha ő haza szeretne térni, akkor ezt kell lehetővé tennünk és ebben kell támogatnunk.  Akkor is, ha nem működik minden százszázalékosan, akkor is, ha nem minden kivitelezhető. Ezek csak piszlicsáré problémák.

Szóval az anyu hazament. És nem sejtett semmit az érkezésemről.
Beengedte a csengetőt (na ja, ezért azért reklamáltam neki, legközelebb legyen ezzel óvatosabb) a lépcsőházba. Mesélte, kicsit ideges volt, mivel éppen az ebédjét készítette. Ki a fene jön pont most, amikor éppen paprikáskrumplit főzők?
Aztán felértem hozzá. Anyuci, én vagyok. Jöttem hozzád és egy hétig maradok.

Csak nézett és nyelt egyet. Ne higgyetek a hollywoodi filmeknek és a többi trallalának. A valóságban ezek a földrengető történések teljesen másképpen zajlanak. Az érzelmek, az öröm, a boldogság nem tör ki úgy, ahogy a filmekben. Legalábbis nálunk nem. Nincs halleluja, ugrás, tapsikolás, üvöltés, semmi. Csak meglepetés van és egy kellemes érzés. Aztán később persze a jó pár telefon, amikor az anyu hama gyorsan a fél világnak elmeséli, hogy mekkora öröm érte. Álltam az ajtaja előtt, drága szivem csak ült és nézett rám. Megigazította a szemüvegét és a puszi után láttam, hogy még mindig nem érti a világot, megjegyezte.
– Hát most jól kicsesztél velem! Es ebben az egyáltalán nem odaillő mondatban mégis benne volt minden. Az öröme, a meglepetése. Tök jó.

Az anyu főz, mosogat, sőt már egyedül hajat is tud mosni. Az asztalon vasal is. Majdnem mindent meg tud csinálni ahova a kiskocsival befér.  Az újra járás lesz a következő kihívás, mivel a hosszú évek ágybanfekvése nem nagyon kedvezett az izmoknak. Olyan jókat vigyorogtunk, többek között ezen a kerekesszékes guruláson is. Emlékszem, decemberben ott jártunkkor lemértük az ajtók közötti részt és láttuk, hogy sajnos a kerekesszék nem fér át sehol se. Ha-ha! De nem az anyunak! Őt ez a hír egy percig se érdekelte, ő látatlanban megmondta, hogy márpedig át fog férni. Azt hittem nem hiszek a szememnek. Az anyukám, a kocsijával átmegy mindenhol. Ott is, ahol matematikailag nem lehetséges, nem tud átférni a kocsi. Hihetetlen.

Köszönet mindenkinek, aki segített az anyu rendbejövetelében, mindenkinek aki részese volt az elmúlt éveknek, a gondozóházak nővérkéi, dolgozói, orvosok, az anyu régi barátai, munkatársai, a szomszédok, az új kedves ismerősei és persze Kati (a mi kis Katuskánk, neki külön nagy-nagy puszi!) nem is lehet mindenkinek megköszönni azt a rengeteg jót, segítséget. Hihetetlenül sokat jelentettek az anyunak a telefonhívások, látogatások, fantasztikus dolog, ha az ember tudja, hogy szeretik és a bajban is mellette állnak. Rettenetesen sokat adtak az anyunak a megerősítések a barátoktól … de most már többet nem szeretnék elárulni. Ennyire túl személyesre még soha nem vettem a sorokat, háromszor is nekifutottam, hogy törlöm az egészet, de nem tudom megtenni. A személyes örömömet szerettem volna megosztani: az anyu felépülését, a hazatérését, illetve a meglepetést, a győri látogatásomat. Tudjátok, ezekből az élményekből táplálkozunk, ebből élünk, ilyen történések nélkül szegényebbek lennénk. Ez az életünk.

Jó volt ez a hét, igaz Anyu? 🙂 Persze, hogy szörnyű volt ismét elmenni, még azt se mondhattam, ne izgulj, 2 hónap múlva újra jövök … nem tudok ilyet ígérni. De tudod, alakulunk! Es otthon vagy. Ez a legfontosabb.
Anyuci, puszi! Hívlak! Tudod, ahogy már évek óta, minden áldott este.

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal, némajátékkal előadtam, hogy nem megy, nem bírom ki, meg fogom mondani az anyunak, hogy jövök. Az én csöndes, hangját soha fel nem emelő párom eléggé idegesen és mondhatnám nem túl finoman felcsattant, hogy “halt die Klappe”, azaz fogjam be a számat! Még mormogott valami olyat is, hogy ez nem lehet igaz, eddig kibírta, most akarja közvetlenül a cél előtt elrontani az egészet …. és átvillant az agyamon, hogy igaza van. Most már nem szabad elcsesznem.
Jóvannajóvanna, most mi van? Nem lenne jobb, ha tényleg tudná, hogy érkezem?
– De miért lenne az neki jó? Kezdhetné az idegeskedést, meg a felesleges szervezkedést, hogy felkészülhessen az érkezésedre. Ez a tiszta stressz. Ezt akarod?!

Szóval igaza volt. De akkor is durva nehéz volt befogni a számat. A közösségi oldalamon is rohadtul vigyáztam arra, hogy a magyarországi mobil internettel kapcsolatos tapogatózásom valóban minden gyanú felett álljon. Azt írtam, hogy csak egy ismerősnek próbálok segíteni az információkkal, ha-ha-ha. A dolgon átlátó barátaimnak privátban vallottam szint és egyúttal kértem őket arra, hogy ne forszírozzák a témát. Izgultam, nehogy megtudja az anyu.

A terv egyszerű volt. Az amúgy is egy hétre Bécsbe látogató családommal együtt kiutazni, majd egy éjszaka után egyedül folytatni Győrig az utat. Hozzátenném, hogy huszonvalahány évesen lazán hazahoztam egy autót Belgiumból. Évekkel később Bajorországba jártam ki egyedül. Vezettem már sok-sok kilómétert, félelem és aggodalom nélkül. De mindez már a múltté. Már nem szeretek vezetni. Sőt. Ha nem muszáj, nem autózom. Viszont ha Győrig el szeretnék menni, akkor a Bécsen majd át kell autóznom. Egyedül. Bele se mertem gondolni, mert ez az a pont, ahol feladnám. De nem akartam, az anyu volt a cél.
Az engem talán nem annyira szerető navigációs herkentyűnk (nekünk csak Wagerle ), akármennyire is ellenkormányoztam és csitítottam, kibökött velem. A bécsi Spittelau városrésztől simán Budapest felé lehet venni az irányt, eléggé lightos verzió. Az is igaz, hogy az említett városrésztől indulva, a Gürtelen (brrrrrrr) keresztül lenne még közelebb a cél, de ezt a többsávos iszonyatot a baromi forgalmával nem nekem találták ki, eszembe se volt arra menni. A párom belőtte nekem az irányt, mutatta is, hogy merre kell majd mennem, nem lesz gond. Ha-ha! Tudtam, hogy lesz.
A családom elindult a metró felé, nekik időre kellett menniük egy rendezvényre, én pedig ott ültem az autóban és hirtelen szükségem volt a 15 évvel korábban a terhesgondozáson tanultakra. Nagy levegő beszív, bent tart, kifúj … ezt ötször egymás után, majd megnyugszunk.
Lószart. Ideges voltam mint a fene. Indulás (hála isten se biciklis, se gyalogos) majd természetesen hallgattam Wagerle szavára, aki engem a helyes útról levezényelt. Rémülten konstatáltam, hogy megyünk a Gürtel felé.
Hohoooo kispajtás! Ich bin ned deppert!, mondtam neki stílusosan bécsiül, azaz nem vagyok én hülye. És nagy fékezés. Arra nem megyek gyerekek. Nem tudom, hogy sikerült, de visszajutottam az origóhoz, ott álltam ahol 5 perccel korábban is, Spittelauban.
Wagerle, kuss és figyelj! Nem megyek a Gürtelen! Ennyire nehéz ezt megértened? Egy határozott “Achtung” hagyta el Wagerle torkát válaszul, de nem akartam megsértődni. A kezében voltam.
Felmentünk a csak egyenesen tovább útra, a táblákon szereplő “Budapest” irányok nagyon megnyugtatóan hatottak. Kicsit később néhány változtatást eszközölt Wagerle-Navi, jobbra-balra, egyenesen, nem baj, biztosan tudja, melyik a helyes út.
Aztán egyszercsak rádöbbentem. Nem merem leírni mit mondtam. Ez a szemét csak-csak elvitt a Gürtelre.
Arra emlékszem, hogy 4 kézzel szorítottam a kormányt. Ember! Erre maximum villamossal (bécsiesen Bim) járok, vagy metróval! Normális vagy Wagerle??
Szörnyű volt. Talán még fölöttem is mentek autók. Ezek ott Bécsben úgy váltják a sávokat, olyan magabiztossággal és rettenetes sebességgel, ami egy ilyen mazsolát mint én, a teljes töketlensége tudatában lebénit és megfagyaszt. Istenem, bárcsak tudnám, merre járok!
Örültem annak, hogy már nem bécsi a rendszámunk, nem mega-ciki a tökölésem. Na ja, nürnbergi rendszámmal egyedül egy nő …… végül is akár gratulálhatnának is, nem?

Majd kiérve Bécsből, jött a következő szar. Az osztrák monszum. A legmagasabb fokozatra állítva se bírta az ablaktörlő eltüntetni a wassert, szinte nem láttam semmit sem, csak a memóriámra támaszkodtam. Erre már jártam. A mögöttem haladó kamion sofőrjét jó pár évre börtönbe zárnám. Az állat, szinte tolt engem egy szakaszon. Végig útépítés,  egysávos út, 80-as tábla, tökig érő víz, kétszer majdnem elrepültem a vízencsúszás miatt, de a barom mögöttem úgy döntött, hogy most ő megmutatja, mekkora állat és belenéz a csomagtartómba.

Az osztrák-magyar határ, évek óta változatlanul maga az iszonyat. Fura népek álldogálnak mindenhol, Hasfelmetsző Jack kincsesbányája lehetne, itt szerintem sokáig nem fedezik fel a hullákat. A matricát a bodegáknál kell megvenni, ahol sorban állhatsz esőben, hóban. Bent a csúf épületben mehetsz pisilni, vehetsz barbie-babát, de matricás és pénzváltó nem kapott helyet. Azt csak kint intézheted, kvázi open air-programként. Szorítod magadhoz a táskádat, félsz.
Utána már könnyű. Hazai aszfalton szelem a kilómétereket. Teljesen rendben van.
Néha vigyázni kell, mert néhány barom (elsősorban osztrák rendszámmal) érkezik hátulról a belső sávban, de különben nyugi van.
Aztán egyszercsak meglátom. Győr. Istenem, Győr.
A házunk előtt szerencsémre parkolóhely is akad.
Kiszállni egyből akkor sem lehet. Nehéz pillanatok. Zúdolnak az érzések.
Aztán sóhaj, itthon vagyok.
Becsöngetek. Abban reménykedem, hogy megkérdezi, ki az?
De nem. Csak berreg az ajtónyitó.
Vágtatok fel a lépcsőházban. Az ajtaja résnyire nyitva, a kis kocsijából néz kifelé, nem tudja ki jön.
Anyuciiiii, meglepetéés! – kiálltom és tudom, hogy mostantól már minden jó.
Itthon vagyok.

Születtek 90, illetve 69 évvel ezelőtt

Nagy futás volt az igaz, de sikerült! Győrben jártunk.
Meséljenek a képek:
 Ő az én kis Nagymamim, mind a 90 évével, …..

…. akit azok az ünnepélyes percek könnyekig meghatottak.
És tessék, a bizonyíték, ott a tévé. 
Már az én Anyukámnak se kell a falat bámulnia!!
Neki is születésnapja volt. Igaz a helyzete, az állapota nem annyira rózsás, de akkor is csoda történt, visszatért az életbe! Alig 2 hónappal ezelőtt, alvó babaként messze járt tőlünk, nem vett részt a tudatosságban. Egyedül nem boldogult se az evéssel, se az ivással, őt látva kétségbe voltam esve …
Mostanra kérem az Anyukám kivirágzott!! Fantasztikus teljesítményekre képes, úgymint tud ülni, kommunikálni, önállóan enni, inni, de itt azért meg is állnék. A betegség nem múlt el, csak megkönyörült rajtunk, pontosabban az Anyukámon. A szervezetét tisztántartó, tápláló infúziók meggyőzték a bajt, viselkedjen egy kicsit emberibben. Ne legyen gonosz, vad és kegyetlen.
Nagyon örültem annak is, hogy az Anyu ismét koordináltan képes használni a kis kezét, működik a finommotorika.Csak a hozzávaló erő hiányzik. De mindegy, ez akkor is fantasztikus teljesítmény tőle.
Az Anyukám újra működő kis kezei, ahogy megpróbálkozott az ajándéka felbontásával. 
Tudta mit kéne csinálni és azt is hogy hogyan.
 

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés.
El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit bámulva, végre van neki “társasága”. 
Pedig eleinte féltem, annyi ponton megbukhatott volna a dolog. Számolnom kellett azzal, hogy a kábeltévé a szobába nem vezethető be, ahogy azzal is, hogy az a bizonyos “sárga” fal az ágya lábánál nem alkalmas arra, hogy felszereljék rá a tévét. 
Köszönettel tartozom M.-nek a villámsebességgel reagáló ismerősnek, a gondozóház vezetőjének, a dolgozóknak, a karbantartóknak akik bevezették a szobába a kábeltévét, felszerelték a tévét és beüzemelték, mindenkinek aki segített! 
Az Ayukám még nem tudja, nem is fogja megtudni, mivel meglepetésnek szánom, július 8-án a születésnapján ott leszek nála! (Fürtikének is nagy meglepetés lesz, a drágám július 7-én lesz 90 éves!!) Majd akkor látni fogom én is a tévéjüket. Megjegyezném, hogy ilyen modern, lapos izénk még nekünk sincs itthon. Lehet nevetni, de egy 100 éves, 51 cm-es képátmérőjű monstrum a lakótársunk. Éveken keresztül a lélekrohasztó anyagi csőccség mellett, még gondolni se gondolhattunk tévévásárlásra. Hiányzott mindenre a pénz, főleg olyan luxusdolgokra, mint plazmatévé nem is gondoltunk (nem is hiányzott)
Most esetleg már mehetne, de ahogy a párom fogalmazott: 
-“Éveken keresztül el voltunk ezzel a régi, kicsi szar tévével, pár hónapot, akár újabb éveket is kibirnánk, nekünk ez nem olyan fontos. Az Anyukádnak viszont nagy szüksége van jelenleg egy tévére. Inkább ezt finanszírozzuk. Mi még ráérünk. ” – és ez mind a páromtól jött. Ő találta ki a tévét, én nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hiszen nagyon sok pénz, még nekünk sincs.
A legutolsó győri látogatásunk alkalmával aztán belendült. Az otthon folyosóján, illetve az anyu szobájában megvizslatta az állmennyezetet, megkérdezte merre van kábeltévé doboza az épületben, aztán készen állt a tervvel. Itt elosztót beszerelni, arra felvezetni, ott mehet a cső mellett, itt be ……. az ötletét, a stációkat lefényképeztük. A képeket photoshoppal megbuhertam, nyilakat pakoltam rá, kicsinyitettem, nagyítottam …. ahogy hallottam, a műszakiak a mi terveink alapján dolgoztak. 🙂
Visszatérve a páromra. Hát ő ilyen ember. Nem is adnám semmiért. Azt hiszem érthető.

A keserű szájízt a fészbúkkal szereztem. Az elején naivan azt hittem, hogy a kérésemmel nyitott fülekre találok, de már tudom, hogy a mai virtuális baráti társaság nem alkalmas a valós összetartásra, a segítségnyújtásra. Nem, nem rosszak az emberek, csak olyan szinten, amilyen szinten szeretnénk már nem kívánnak/tudnak résztvenni a másik életében. Sokan biztosan nem olvasták,  néhányan meg biztosan úgy tartották, ahogy az egyik ismerős, aki szerint egy ekkora városban mint Győr, manapság már nem lehet gond egy tévé megvétele. A lényeget nem értették. 
Ugyanis 650 km-nyi távolságból még egy sószóró és egy pár zokni megvétele is kurva nagy kihívás. 
Már nem kívánom ragozni, de csalódtam a nagy virtuális/baráti/ismerősi plattformban. Bár lehet, hogy csak én vagyon túlontúl érzékeny. Szociálisan biztosan. Emlékszem, egyszer egy ismerős arról számolt be, hogy az anyukájának ellopták a rotációs kapáját, ő pedig segítséget kér, mert muszáj lesz felkapálnia a kertet. 
Engem ez a hír is megérintett. Úgy emlékszem írtam is neki valamit. Valami együttérzőt. Mert úgy vagyok vele, hogy nem mehetünk el a mások problémája mellett. Nekem nem az, de a másiknak igen. 
Ha más írta volna, hogy a súlyosan beteg anyukájának szeretne Nürnbergben akármit beszerezni, de nem tudja hol lehet kapni, ahogy ismerem magamat, már másnap a nyakamba vettem volna a várost.
Kicsit rosszul esett, hogy még arra se kaptam ötleteket, egyáltalán milyen üzletek vannak Győrben, hol érdeklődjek az ilyen tévék után. 
Saját erőből megtaláltam az egyik ilyen műszaki diszkontot (persze, hogy meg lehet mindent találni a neten, hogyne, de basszus, gondoltam az ismerősök jobban kiismerik magukat abban a városban, ahol én már több mint 10 éve nem élek, és írnak, figyu, próbáld meg őket, meg őket felhívni, ezek új üzletek  …, de nix ..) A tévé felszereléséről is azt gondoltam, hogy valakire szükségem lesz okvetlenül, aki ezt fel tudja szerelni, illetve az adókat be tudja állítani. Hála isten megoldódott.
De tanultam az esetből. Ezentúl én is kizárólag maradok a vicces képek megosztásánál. 
Mások kérését figyelemre se fogom méltatni, nem érdekel.
Sajnálom, én se érek rá, ahogy mások se.
Most mit csodálkozom? 
Azért, mert tényleg nem gondoltam, hogy nem működik. Naivitás? 
Azt hiszem nem az. Én másképp vagyok bekötve. Figyelek másokra. 

Segítsetek!

Az anyukámat a rendszeres infúziókkal (hála az összes orvosnak, ápolónak, gondozónak) újra felébresztették a Csipkerózsika álmából, drága szivem visszatért a tudatosságba, visszatért közénk, hozzám. 
Elmondhatatlan érzés ám az, hogy újra tud beszélni, hogy esténként már őt is kérhetem a telefonhoz és nemcsak az állapota után kell érdeklődnön a lányoknál az otthonban.  🙁
Szellemi vetélkedőt sajnos még mindig nem tudna nyerni, ez a hanyatlás a betegség velejárója, de nem érdekel, boldog vagyok. Számomra azzal, ahogy az anyukám rám néz, hogy lát engem, hogy érti, hogy ki vagyok, ahogy azokat a barna, meleg kis szemeit rám emeli, és még arra is képes, hogy válaszoljon, mindezzel megtörtént a csoda! Két hónappal ezelőtt, az utolsó előtti utamnál zokogva hagytam el az otthont, olyan szörnyű állapotban volt, azt hittem utoljára látom. Ehhez képest a jelenlegi állapota fantasztikus! Ez sajnos nem javulás, nem a betegség múlt el, csak (dehogy csak!), az állapotán enyhítettek.
Nem tudok eléggé hálás lenni annak a győri belosztály dolgozóinak, az orvosoknak, a nővérkéknek, mindenkinek, aki részese volt ennek a csodának! Ezek az emberek tettek azokra a tényekre, miszerint  “előrehaladott …”, meg “nincs terápia”, meg “nem tudunk mit csinálni”, az anyukámat visszahozták az életbe. 
Köszönöm.
Viszont az anyunak most lett igazán borzasztó, a tudatosság visszatértével érzi és érti igazán a betegségét az állapotát. Mivel a 30 kg körüli testsúlya, illetve a korábbi lábműtétjének következtében a mozgás, sőt, egyelőre még az ülés is teljesen kizárva, így szegénykém az ágy rabja.
És ez szó szerint értendő.
Fekszik rendületlenül, napközben felemelt fejtámasszal, de akkor se lát mást, csak vele szemben a falat…. nekem pedig megszakad a szívem.
Szeretném, ha az anyukámnak, aki bár továbbra is ágybanfekvő, de már nyitott szemekkel és nyitott elmével (kb. 85 %-os). ne csak a sárga falat kéne bámulnia. 
Jó lenne egy tévé. 
A tévét ő is szeretné – az más kérdés, hogy mennyire kötné le …. bizonyára nem úgy mint bennünket, de akkor is …. Szeretnék egy tévét az anyukámnak.

Ehhez viszont szükségem lenne segítségre. Nem kell megijedni, nem pénzt tarhállok, a kivitelezéshez keresek segítőket, amihez nekem sajnos hiányzik 650 km, plussz néhány csavarhúzó, csavar, tipli és fúrógép.  
A tévé, amit elképzeltünk kb. 61-66 cm képátmérőjű, LED tévé. A győri Media Izé honlapján ettől csak nagyobbakat találtam, ráadásul nagyon is el tudom képzelni, hogy Magyarországon nem ez a legolcsóbb szakáruház. 
Segítsetek kérlek! Jó lene valaki, aki ért hozzá, aki le tudná bonyolítani a tévé megvásárlását (én fizetem), a tartó felfúrását, a tévé bekötését és az adók beállítását …….. ne maradjon az anyukám ebben a sivárságban.
Nincs túl jó kedve, azt tudom. Küldtem neki postán egy kis rádiót. Kérdeztem tőle, hogy milyen? Jó a hangja?
– Jó. Nagyon jó. Csak nem hallgatom. Nincs kedvem…. – mondta az Anyukám. :-((
Ezért kell a tévé. Muszáj.
Elterelné egy kicsit a gondolatait, lefoglalná.

Segítsetek légyszíves!
A képek önmagukért beszélnek, bár sokat vacilláltam, szabad-e őket megmutatnom, mennyire tartozik ez a tragédia a nagyvilágra? 
Lehet semennyire, de most nagyon kell nekem a segítség. És a képeken látszik, hogy mennyire …..
Szomorú a valóság, igaz?

Utazom

Rövidre fogom, muszáj, istentelen késő van.
Holnap indulok. Szombaton érkezem vissza. Haza? Itthon? Hol van, melyik országban, melyik városban? Ezt már tényleg nem igazán tudom.
Anyuciiiii!!! Drágám!
Jövök!!!

És tényleg, rövidre fogtam.
Ez egyszer sikerült.

Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza…), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges. 
Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre. 
A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam “élvezni”. Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ….. bár soha nem tudni mit hoz a holnap… valószínű nem rokkannék bele. Vegyük úgy, hogy én már edzett vagyok.
Ma este, ha minden jól megy, már látni foglak újra Anyukám, és téged is drága kis Fürtikém!
Izgulok.

A tragédia felé lavírozva

Rettenetesen félek.
Tegnap már megtörtént az, amitől egyfolytában rettegek. Hívás a céges mobilomon. A kijelzőn pedig egy győri telefonszám….. a Katié, az Anyu hugáé.
Hívott, mert őt is hívták. Kérték, vigyen be az Anyukámnak szép ruhát az otthonba, bármi megtörténhet …… gond van.
650 km-re vagyok tőle és munkaidőben. Mindenki megértő, az összes kollégám, a főnököm. Együttérzőek, meghallgatnak, hozzászólnak, bátorítanak. 
De segíteni senki nem tud. 
Legszívesebben üvöltenék. 
A legszörnyűbb valóban a távolság, ami elválaszt bennünket. Pedig úgy mennék, futnék hozzá!
2 hét múlva megyek is. Csak Istenem, addig, addig ne történjen semmi, kérlek!!
Az Anyuval tegnap is telefonáltam, kétszer is. De nem érteni szegénykét, mivel nincs ereje formálni a szavakat. 
Nem adom fel, drága Anyukám, kérlek Te se tedd!
Az okosok azt mondják, az élet mindig megy tovább.
Persze. Csak már nem úgy mint azelőtt.
Kiváncsi lennék, hogy a pár nappal ezelőtti svájci buszkatasztrófában elhunyt gyerekek szüleinek valaki ilyet mondana, mit válaszolnának …. mekkorát ütnének? 🙁
A valóság szörnyű és nem emberi lélekhez mért.
 

650 km-re a valóságtól

Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe.

A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség.

Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok mindent nem tehetek, a jelenen változtani nem tudok, és ennek megfelelően minden cirkusz nélkül, nyugodtan meglátogatni az anyukámat, az időm másik részét pedig a velem együtt Magyarországra utazó családomnak szentelni. Erre nem vagyok képes. Se érzelmileg, se idegrendszerileg. Az anyu egyedül kiszolgáltatott. Egyedül maradt a testi gyötrelmeivel, a szükségleteivel. Neki folyamatosan segíteni kell. Hogy a fenébe tudnék egyszerűen csak befutni hozzá, aztán őt otthagyni?

Most februárban végre megadatott nekem, hogy hosszú perceken keresztül csak ott ülhessek az ágya mellett némán, rá vigyázva. Csak néztem őt, a törékennyé vált Anyukámat, az örökmozgót, a mindig segítőt, aki jelenleg csak fekszik, fekszik, bár a lányok a felfekvések elkerülése miatt sokszor a kerekesszékbe is beültetik, de a látvány szomorú.
És istenem, a tekintete….. hogy is mondjam, az az érzésem, nem néz “koncentráltan”.  A legrosszabb az, hogy néha nem tudom mennyire és mi az amit tud, ért, szeretne …ez változó. A szavak teljesen feleslegesek, sokszor nincsenek is, gyakran ez egy más állapot. A tökéletes, magát teljesen kiismerő emberke szavai után érkeznek a valóságot és a jelent teljesen felcserélő emberke szavai, aztán persze az erőtlenségtől és a betegségtől, gyógyszerektől letompított egy-két szótagos szavak, amiket sokszor nem is érteni ….
Kellett már nektek etetni az anyukátokat?  Nem segíteni az étkezésnél, nem. Etetni.
Remélem nem! Ne is legyen benne részetek.
A szívem megszakadt ezen a februári napon az ebédnél. Végigcsináltam. Még szép, hiszen ez nem kívánságműsor, az Anyukám enni szeretne én pedig ott vagyok vele, gyerünk Anyuci!
A szív újra a látványtól, a helyzettől facsarodik, itt már nem megy se a finom, se a durva motorik. Ahogy a koncentráció se, csak a reflexek. Amit és ahogy eszeget az én kis anyukám…….istenem! 🙁
 
Akkor is. Mi ketten összetartozunk.
A látvány és a hozzá kapcsolodó összes információ persze embert próbáló. 
Akkor is az anyukám, akinek bizonyára …..remélem szüksége van a látogatásomra.
Hála isten megismer. De tovább nem nagyon jutunk, éhség és szomjúság csillapítása a legfontosabb, ülés, fekvés, másra sajnos nincs lehetőségünk, azok az idők elmúltak. Csokit kér, csokikát szeretne folyamatosan. Adnám is, meg nem is, hiszen nem szabadna édességet ennie, de könyörgöm, mi van neki, mi maradt még neki ebben a szaros életben??

Mindent megadnék egy jó kis veszekedésért, Anyuci mondd kérlek, hogy randa a frizurám!
Mondd, hogy “Andikám, értsd már meg, neked nem áll jól a világos haj, te sápadt vagy, apád bőrét örökölted!” Könyörgöm vitatkozzunk, ahogy régen! Beszélj Anyu, mesélj!
Mutasd meg, hogy még latinul is tudsz, sőt próbálj meg az unokáddal németül is viccelődni, nevess kérlek újra!!
És ne legyen minden mindegy ahogy most!
Ne legyél 35 kg mint most!
Ne legyél kiszolgáltatott mint most!
Ne legyél halálos beteg mint most!

Bárcsak lenne terápia, bárcsak lenne ellenszer!!
 
Ott vagyok veled cicám gondolatban!! Minden nap hívlak telefonon, bár vannak napok ahogy tegnap is, amikor nem tudok veled beszélni. Hallottam a kis erőtlen hangodat, ahogy válaszoltál a kérdezőnek …. neeem, most nem tudok vele beszélni …..dehogy kínozlak téged Anyukám, a betegség mellett, még a gyógyszerek is elveszik a maradék erődet, hát hagyjuk ezt a telefonálást, majd beszélünk holnap!
A lényeg, hogy tudod: kerestelek ma is.
Remélem érzed és tudod.
Szeretlek.

Fotó: aboutpixel.de / Engel 2 © Kerstin Ostmann-Kisker