Ne hagyj egyedül a röntgenképpel! (2010-ből)

2010-ben  jártam ugyanennél a kardiológusnál, akiről a héten írtam. Az alábbí írásom erről, a 6 évvel ezelőtti látogatásról szól(t).

heart-960458_1920
Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!
Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!
Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.
Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus.
Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.
Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! A psziché mindenek felett!
Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam. Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra. Örülni persze
 nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni.
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet … másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér “felhő”. Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet.
– Van szerinted rajta valami feltűnő? – kérdezi a másikat
– Hááát egy kicsit furcsa .. – válaszolja a kérdezett
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a “stabilabb” embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog.
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott “felhőt” ott a szív alatt …. érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet!
Habostorta!

Fals hangok az egészségügyben

A kardiológusnál történt valami, ami miatt Herr Dr. Fehérköpeny nem lesz a jövőben a kezelőorvosom. Hogy is mondjam? A szívélyes és széles mosolya mögött valami mást, kevésbé szívélyeset is észrevettem. Ettől a csepp citromtól aztán keserűvé vált az egész valóság.
Amíg vártam rá, hallottam a szomszédos rendelőben egy másik pácienssel beszélgetni. Az akcentusokból jó vagyok, a magyart és az ahhoz hasonlót egyből kiszúrom, így kihallottam a néni beszédéből a külföldi beütést. Gondolkodtam magamban: magyar, vagy román? Sokáig nem kellett várnom, a doki megkérdezte a nénit, hogy honnan jött? Romániából! – hangzott a válasz.
Aztán jött hozzám a kardiológus. Blablabla, igazándiból sok időt nem fecsérelt rám, de mentségére nem is volt rá szükség, a leletek mind negatívok és tökéletesek voltak. Aztán hirtelen elmesélte amit az imént hallott. Romániában olyan siralmas lett az egészségügyi ellátás, hogy azok például akik csak sima (állami) biztosítással rendelkeznek nem is jutnak el minden vizsgálatra. Például valaki felhívja a kardiológiát és időpontot kér. Megkérdezik tőle, hogy milyen biztosítása van. Ha állami, akkor egyből közlik, hogy sajnos nem lehetséges a vizsgálat, mert az egészségügyi pénztár nem tudja azt kifizetni.
Ekkor a doki egy pillanatra abbahagyta a történetet, rám emelte a szemét és megkérdezte:
– Mit is mondott? Honnan jött?
– Magyarországról – válaszoltam, még nem ismerve Herr Doktor kérdésének valódi élét.
– Nálunk sincs minden a legnagyobb rendben, minden állam küzd az egészségüggyel, de ekkora gond mint ami ezek szerint Romániában van, ekkora nincs. – nyökögtem. (Mégis mi a fenét lehet az ilyenhez hozzászólni? )
– Igen, és ezek mind jönnek ide hozzánk! Otthon nem tudják orvosolni a problémáikat, erre mind idejön! Jó lenne már végetvetni ennek a vándorlásnak, mi se tudunk mindent megfizetni, istenem 8 miliárdos a saját egészségügyünk hiánya! – így a Herr.
Néztem nagyot és had ne mondjam, milyen sza….rul éreztem magam. Szerettem volna tiltakozni, hogy félreért, én innen jöttem Nürnbergből a Futrinka utca 8-ból, amiről beszéltem az a származásom. Gondolom a néni se friss romániai bevándorló, aki közvetlenül azután, hogy kiszállt a vonatból, máris  idejött egy EKG-ra a bajor költségvetést megtorbedózva. De nem mondtam semmit.
A folyosón lépdeltem, amikor meghallottam, ahogy a doki a nevemet hangosan elismételte és hozzátette: aus Ungarn (Magyarországról)  Nem tudom mit csinált. Gondoltam diktafonra mondja a lelelet, de akkor is. Az aus Ungarn-nak nincs keresnivalója a páciens adatai között, mivel a páciens német biztosítással rendelkezik, itt él és mozog, sőt levegőt is itt vesz. Egy pillanatra elméláztam a megalázó szituáción, de úgy gondoltam nincs értelme visszamenni és rákérdezni miért is releváns a származásom, mivel eleve tele volt a gatyám a félelemtől, meg amúgy se tudok egyből ilyen dolgokra reagálni.
Ezért az anyanyelvemnek köszönhetően egy jól ismert magyar mondást választottam a sértett önérzet kompenzálására.  A gondolatokat a Herrnek címezve csak annyit morogtam a fogaim között: kapd be!
Má bocsánat, de néha nem kell a dolgokat túlragozni.

A kardiológusnál

Nem szívesen töröm meg a Faber-Castellék vonalát, de mielőtt folytatnám a család bemutatását, muszáj leírnom a mai élményemet, különben elfelejtem. heartbeat-163709_1280

Van, hogy muszáj orvoshoz menni, másnak is, nekem is. A panaszok néha nem tűrik a várakozást. Nálam ezek kevésbé súlyos panaszok, többnyire inkább kisebb problémák, de leginkább nyugtalan gondolatok, a folyamatosan dumáló belső beszélőm hajt, menj el, nézettesd meg magad! Természetesen nem hipochondriáról van szó, csak egyéni érzékenységről. Valakit tíz lóval se vontatnak el orvoshoz, más egy tüsszentésre is fut. Én megyek, ha úgy érzem valami nem olyan mint előtte. (sőt, futok!)

Itt van mindjárt ez a fránya vérnyomás, amiből nekem egy picivel több van, mint másnak. Ez miatt javasolta a háziorvosom (egy csodálatos diagnoszta), hogy ismét csináljunk meg egy terheléses EKG-vizsgálatot egy kardiológus szakorvosnál.
“Kit javasol doktornő,kihez menjek?” – kérdeztem
“Menjen el a Dr. Kardoshoz, a lakásuk közelében rendel!”
“A Kardos?! Jaj, az egy bunkó! Már voltam nála!”
“Na ja, egy kicsit direkt a hapsi, de jó orvos… ”
….és én tudtam, hogy bárhova, de a Kardoshoz még egyszer nem megyek.

Megbíztam a párom, hogy szervezzen le nekem egy időpontot valamelyik jó kardiológusnál. Bizony-bizony, jó orvosok is vannak Nürnbergben, az egyiket anyóspajtás korábbi klinikai tartózkodása kapcsán megismertük. Egy pillanat alatt beleszerettünk. Dr. Olasz, egy tüneményes orvos és komoly szaktekintély. Gondoltam, majd megyek hozzá.
Aztán jött a párom telefonhívása.
Sajnos az összes, az interneten kiválónak minősített kardiológus szabadságon van, Dr. Olasz is, a legközelebbi időpontra 1-2 hónapot várni kéne. Vagy elmész a Kardos dokihoz, akinél még lenne mára egy időpont 12.00-kor.
Ne ám! A Kardoshoz nem megyek! Az egy udvariatlan fasz! (bocsánat, de higyjétek el, ennek itt most helye van)

Majd beindult a belső beszélőm. Dumált-dumált egész álló nap, hogy meg kéne nézetni, hogy mi ez a furcsa szúrás, hogy mi van, ha a szívizom, nehogy késő legyen …. kész, feladtam. Győzött a tudatalattim. Elmegyek a Kardoshoz. Még egy esélyt megérdemel.

Utánanéztünk a neten az orvosok értékelésének, mit mondjak, nem nagyon örültem az ott olvasottaknak, de kínomban már ezen is röhögtem. Ezt figyeljétek! Kardiológusok:
1. Doktor Olasz – tüneményes, barátságos orvos, finom modorral és első osztályú szakkompetenciával.
2. Doktor Német – hatalmas tudású orvos, kimondottan példaértékű ahogy a betegekkel bánik.
3. Doktor Kardos – elegendő parkolóhely áll rendelkezésre a rendelő közelében.
(Apropó ajánlom az itt élőknek a www.jameda.de oldalt, itt találhatóak orvos-kritikák, dícséretek, érdemes körülnézni!)

Ma voltam a Kardos dokinál. Nem csalódtam, azt kaptam, amire számítottam. Egy személytelen, futószalagos kiszolgálást. De tudom, hogy tapasztalt és gyakorlott. És hála ég nem talált semmit. De okosabb se lettem tőle. Az az érzésem nála, hogy ő nem azért van, hogy segítsen, hanem azért, hogy vizsgáljon. Ha jól emlékszem, csak háromszor nézett rám az egész idő alatt. Hiányzott az a bizalom, ami egy orvos-páciens kapcsolatban jelen kellene, hogy legyen, egy csepp személyesség.

És persze nem találtunk parkolóhelyet a rendelője mellett!

Szűrővizsgálatok (egy bizonyos kor felett és alatt)

Felnőttként nem stethoscope-700385_1280mindenki veszi komolyan az orvoshoz menést. A szűrővizsgálatokat se nagyon. Én igen, de nagyon fosok tőle. Rettegek, belehalok. Félek, hogy találnak valamit, vagy valamilyen nagyon krucifixes vizsgálatra küldenek tovább. Abba meg még egyszer belehalnék. Most nem kell felszisszenni, meg legyinteni, hogy ugyan már, mit kell ezt túldramatizálni, majd megtudjátok ti is mi ez az érzés! 42 év fölött jönnek majd elő az érdekességek. Az addig probléma nélkül, akár 38 órán keresztül viselt kontaktlencse, kb. 2 óra után kezd szarakodni. Ég a szem, kiszárad. Válasz: a kor. Ha megerőszakolom a pszichémet és agykontrollos rámondással elérem, hogy a kontaktlencse ismét jó viszonyba kerüljön a szememmel, akkor jön, a na mi a rossebb ez, miért nem látom mi van ráirva erre a kis papírra? A válasz: a kor. Olvasó szemüveg kell a távolbalátó mellé. A nyakba fellógatva himbilimbizik. Vagy a táskában hentereg, az üvege egy redva, tele karcolással és a táska aljáról felszedett szeméttel. Minden egyes olvasandó szövegnél muszáj feltenni. Ez persze már szomorú. Beviharzok a boltba, az új kontaktusom a szememen. És ott állok ledöbbenve az első pultnál, mert hiába veszem a kezembe a termékeket, nem tudom kellőképpen eltartani annyira a szememtől, hogy a szöveg rajta olvasható legyen. Ciki. Az olvasószemüveg pedig a táskában, amit az autóban hagytam. Ez van, még hiányzik a reflex.
Megoldás lenne persze, a progresszív lencse. Ja. A negyedik kontaktlencse után feladom, egyszerűen nem tudják eltalálni a tökéletes lencsét. Amelyikkel távolba látok, azzal nem látom a bötüket. Ezt 35 évesen el se tudtam volna képzelni, de fel se merült. Mindegy, a szemüveg legalább segít. Annak is már progresszív a lencséje. És eléggé agresszív is, mert hosszú hetekbe telt, mire megszoktam.
45 év felett lassan rádöbbentem arra, hogy igenis, elpusztíthatóak vagyunk. Addig a híreket mások betegségeiről, tragédiájáról együttérzéssel fogadtam, de egyikbe se kivántam úgy igazán belegondolni, velejéig átérezni, próbáltam kislisszolni az esetlegesen rám telepedő kényelmetlen gondolatok alól. De 45 felett, ezek a hírek már alapjaimban ráztak meg, mert kiváltottak valamit. Félelmet, pánikot. A veled is megtörténhet érzetét.

Meg fogjátok látni, milyen sokat változunk az életünk folyamán. Nem károgó vénasszonyosra vettem most a figurát, nem ijesztgetek, csak mesélek arról, amit megtapasztaltam. Az idősödést el kell fogadnunk. Szar ügy, de ha kellő humorral kezeljük, akkor megszelidítjük. Hozzánk fog idomulni. Nem hiszem, hogy 45 évesen kéne bebizonyítanunk, hogy bírunk még az éjszakai buliból direkt munkába menni …. már nem fog menni. Én már régóta nem bírnám az éjszakai bulit. De nem is kell. Korábban, 20-30 évesen volt benne bőven részem, gondolom veletek együtt. Ebben a korban nem is szabad ezeket kihagyni! Ezekre a bulikra, élményekre szükség van. A szem öregedése csak egy a sok, érzékelhető változás közül. És tényleg nem egy tragédia. Viszont itt vannak a bizonyos kortól már erősen ajánlott szűrővizsgálatok. Amiket már komolyan veszek. És nemcsak a magamét. A gyerekemét is.
Pedig sokan nem tudják, hogy ilyen a gyerekeknek is van. Illetve lenne. A kötelező oltásokkal nincs minden letudva. Ezt németül úgy hívják, hogy Vorsorgeuntersuchungen für Kinder und Jugendliche Baromi ciki, de a kisfiam esetében az aktuálisat majdnem benéztük. Elfelejtettük. 

Itt élő anyukák, apukák, figyelem, a következő vizsgálatok vonatkoznak a Kindikékre: (U= Untersuchung, a J valószinűleg a Jugendliche szó rövidítése). A vizsgálatok rövidítésére való klikkeléssel, a “Kinderärzte im Netz” weboldalon landoltok és ott pontosan le van írva minden, hogy mit ellenőriznek a gyerekeknél.

  • U1: közvetlenül a születés után
  • U2: 3. és a 10. nap között
  • U3: a 4. és 5. hét között
  • U4: a 3. és a 4. hónap között
  • U5: a 6. és a 7. hónap között
  • U6: 1 éves korban
  • U7: 2 éves korban
  • U7a: 3 éves korban
  • U8: 4 éves korban
  • U9: 5 éves korban
  • U10: 7. és 8. év között
  • U11: 9. és 10. év között
  • J1: 12. és 14. év között
  • J2: 16. és 17. év között

Az infók forrása: http://www.kinderaerzte-im-netz.de/vorsorge/

Jöjjön a miénk, a J1-es szűrővizsgálat, amiről majdnem megfeledkeztünk. Ez már nem olyan simi-simis, buksira barackot nyomó, gumimacival jutalmazó vizsgálat mint az előzőek, itt már komolyabb vizsgálatok történnek. Az én kisfiam ezt a vizsgálatot már nem a korábbi gyermekorvosánál kivánta megcsináltatni, hanem a családunk háziorvosánál. Úgy döntött, hogy a gyerekorvos már ciki. Egy komoly 15 éves fiú esetében, aki ráadásul magasabb is nálam, ez érthető.
Én pedig tele lettem félsszel. Egy háziorvoshoz már nem úgy megyünk mint a gyerekorvoshoz. Az már túl komoly dolog. A gyerekorvosnál csak akkor jártunk, ha néha-néha láz volt, köhögés, vagy a kötelező gyermekbetegségek. De komoly ügy miatt soha. (Zárójelben megjegyezném, hogy egy szenzációs és kiváló szakember volt a gyermekorvosunk, ha valakit érdekel ilyen Nürnbergben, csak írjon. ) Most meg egy kivizsgálásra várunk egy felnötteket vizsgáló orvosnál, az egész túl komoly és mostantól veszélyes. Kinőttük a gyermekbetegségeket, innentől már a fene tudja mi vár ránk.
A J1-es szűrővizsgálatot is fizeti kompletten a betegbiztosító. A szokásos magasság és a testsúly mérésén kivül vér- és vizeletvizsgálat is édesíti a perceket. Valamint a szervek teljes ultrahangos vizsgálata. Az érzékszervek megfelelő működését is vizsgálják a gerincoszloppal és a csontozattal együtt. A hibát ott követtük el, hogy hagytuk, hogy a gyerekem kezébe kerüljön a vizsgálatokról szóló információs lap. Amin felfedezte a mi vár rá pontokat. Ekkor már sápadt volt. Én pedig lettem utána…..  már nem kívánok róla mesélni, mert utána, az a pár hetes várakozás egy kegyetlen időszak volt. A vérvizsgálat egyik értéke okozott izgalmat, ami egy kicsit eltért a normálistól. Ez az eltérés aztán szokás szerint jelenthet akár nagyon rosszat is, de lehet rá nagyon banális magyarázatot is találni. A vizsgálatot meg kellett ismételni. Anyatársak! El tudjátok képzelni, ugye? Ezek azok az órák, napok, amibe kicsit beleőrülünk. Ezek öregítenek csak igazán. Itt már az egészség, az élet a tét, ráadásul azé az emberkéé, aki nélkül a világunk már össze is dőlne.
Szerencsénkre az ismétlés és az ultrahangos vizsgálat egyértelműen kizárta a szervi bajt. A magyarázat csak ennyi volt: kevés folyadékot ihatott. Az volt a baj. Ennyire banális és egyszerű a magyarázat.
Újjászülettem. A gyerekem egészséges.

Tanuljatok a példámból, figyeljetek oda minden kis rezdülésre, menjetek orvoshoz, vigyétek a gyerekeiteket a szűrővizsgálatokra! Éljetek a lehetőséggel.

Ők a gyerekeink. Vigyázzunk rájuk!

Ùjabb munkahely

Szegény Faber-Castellék története csak nem folytatódott 😉 de kifogásom persze most is van, a szokásos: kissé megsokasodtak a teendőim.
Lesz folytatás, de az az igazság, hogy tényleg nagyon időigényes. Nem csak maga az írás, hanem a téma összeállítása. Jómagam is végigolvasom az összes lehetséges információt velük kapcsolatosan, elmerülök a ceruzakészítés rejtelmeiben, böngészem a képeiket, szóval a forrásmunkára rengeteg időt szánok. Nemcsak azért, mert igen okosnak szeretnék tűnni, hanem tényleg érdekel és nem szeretnék baromságokat írni. Ahhoz, hogy a lényeges pontokat és az össszefüggéseket agyilag fogjam, értelmeznem kell az olvasottakat. Ebben pedig a hajszín és a kor (mindkettő saját ) két, a munkák menetét kedvezőtlenül befolyásoló tényező. 😉 
Az összes infót eszembe sincs leírni, fordítani, csak a lényeges és érdekes pontokat.

A megsokasodott teendők között van kellemetlen is, pl. matek/német/angol nagydogára készülni az Andréval. Bár neki nem az, csak nekem, mert ahhoz hogy feladatokat tudjak adni neki matekból, ahhoz bele kell ásnom magam a füzetébe és a könyvébe, utána kell néznem miről tanulnak. Néha bizony folyik a wasser a hátamon. 😉
Az angolt élvezem, gyakorlok vele magam is, az nem teher. A németet hanyagolom, lövésem sincs. :))

Kellemetlen időtöltés még az orvoshoz járkálás. Ma is jártam egynél, egy “Vénaorvosnál”. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy beduzzadt a bokám. Kabaré ahogy először észrevettem. Ültem gyanútlanul a feredőben a jó kis meleg vízben, amikor rápillantottam a lábikóimra. Jé de muris, milyen dagi! Hogy felnagyítja optikailag a víz! Aztán kiemeltem őket a vízből és kissé ideges lettem a látványuktól, ugyanis a levegőben ugyanúgy néztek ki, mint a víz alatt. Amorfék.
A dokinéni ma ultrahanggal meg herkentyűkkel történt mérések után közölte a diagnózist, gyenge vénák, azonkívül semmi. 

Kellemes teendőim közé elsősorban a megsokasodott munkáink (itt a vállalkozásról van szó) miatti extra műszakok bevezetését említeném. Valamiért beindultak a dolgaink, nem tudom miért, de fasza. 🙂 Viszont ez azzal jár, hogy már kora reggel dolgoznom kell a terveken és a doksikon, ha nincs kész és muszáj, akkor éjjelig. De ez értünk van és én ráadásul imádom ezt a munkát.

Mivel már mindenről lefetyeltem, ezért talán visszakanyarodhatnék a címadó gondolathoz, szóval lett egy új munkám. Ha pártunk, kormányunk és a Krisna is úgy akarja, hétfőtől kezdve 3 álló hónapig napi 8 órában dolgozhatok kedvemre egy irodában, persze ismét a Data-managementben. Ez így annyira elegánsan hangzik, meg is hagyom. A munka valójában tipikus egyszerű, trottlimunka, amihez nem kell Haward, ezért inkább meghagyom a Data-Management kifejezést, mert az mégiscsak jobban cseng. :))

fotó: aboutpixel.de / © Melanie Opalka

Ne hagyj egyedül …..már megint! :)

aboutpixel.de © Burkhard Trautsch

Igggen, hétfőn már megint dokinál jártam, most mammográfián, de ez az orvososdi kezd igencsak unalmas témává válni, inkább nem is ragoznám. 🙂 
Azt üzenem a lányoknak-asszonyoknak, hogy tényleg menjenek el a szűrővizsgálatokra, ne legyenek beszariak! A nagy száj és az okos tanácsadás természetesen nálam is remekül működik a vizsgálatok után! Előtte talán egy hangyányit vékonykább volt a hangom. 🙂

Különben tényleg vicces, mert a szituáció állandóan ismétlődik. Újra túl a vizsgálatokon (mammográfiás felvételek) várakozás a dokira egy vizsgálóban. Keskeny kis cella vizsgálóággyal és egy ultrahanggal. Idegesség érkezik, tamtam a torokban, be fogok rosálni…..mit csináljak …nézzük csak mit lehet nézni? Opps, szemben a falon plakát lóg. UH-s felvételek különböző cystákról, karzinomákról és fibroadenomákról. A képeket számomra csak az alattuk szereplő írás különbözteti meg egymástól. De nem! Van különbség. Próbálok rájönni a jellemző tulajdonságokra. Aha, a “jók” szélei harmónikusak, lágyak, a “rosszaké” talán cakkosabb, durvább? Elolvasom a megfejtést, és örülök, jól látom! 🙂 Oppá, az öröm nem tart sokáig, sőt kinyilni se bír, máris lehervad, mert mint a villám érkezik a gondolat: mi lehet az én felvételemen? Hol a doki? 2 éve szinte nem is kellett várnom, máris jött, most mi tart ennyi ideig? Csak nem a felvételeim kiértékelése folyik? Csak nem az tart ilyen sokáig? Minden pillanatban várom, hogy nyíljon az ajtó és begördüljön a kicsi és enyhén köpcös Dr. W. akihez már volt szerencsém. Essünk már túl rajta. 
Az ajtó egyszercsak tényleg kinyílik és ott áll Dr W. helyett Dr. Adonis a maga kb. 190 centijével. A pali 10 pontos! Elragadó külső (nem túl nyálas, és nem izomagy), szimpatikus szemek, arc, szemüveg, jézusom én meg itt állok egyszál kombinében….. huuu néha olyan ciki tud lenni az ilyen. Ha túl jóképű az orvos az nem jó. Férjnek való, de nem kezelőorvosnak.
Vicces közjáték. Az érkezéskor kitöltött adatlapon többek között ehhez hasonló kérdés is szerepelt: van-e a családban rákos megbetegedés és milyen fajta. Nem, nem nem. Az adatlapot az asszisztens lány átnézte, majd rámkérdezett, hogy volt-e a családban rákos megbetegedés, mellrák?
Nem! – válaszolom De oda is írtam a lapra! – teszem még hozzá. 
Jó, rendben. – bólint a lány és valamit firkant a papírra.
Később a doki megdícsér, hogy jól teszem, hogy eljárok erre a kontrollra, mivel a családban már volt mellrák. Pironkodva, de ellent kellett mondanom neki. 
Nem, Herr Doktor senkinek nem volt mellrákja a családban ….- szabadkozom. 
De volt, ez áll az adatlapján. – zárta le a vitát Herr Dr. Jólnézki.
Beszélgettünk is egy csöppet. Vicc is volt. Említett egy német mondást, ami szerint ha valaki teljesen egészséges az csak azt jelenti, hogy még nem lett alaposan kivizsgálva. 🙂  
Ja és mi a vége? A lényeg két szóban összefoglalható: minden rendben 🙂

Fals hangok az egészségügyben

A kardiológusnál történt valami, ami miatt Herr Dr. Fehérköpeny nem lesz a jövőben a kezelőorvosom. Hogy is mondjam? A szívélyes és széles mosolya mögött valami mást, kevésbé szívélyeset is észrevettem. Ettől a csepp citromtól aztán keserűvé vált az egész valóság. 
Amíg vártam rá, hallottam a szomszédos rendelőben egy másik pácienssel beszélgetni. Az akcentusokból jó vagyok, a magyart és az ahhoz hasonlót egyből kiszúrom, így kihallottam a néni beszédéből a külföldi beütést. Gondolkodtam magamban: magyar, vagy román? Sokáig nem kellett várnom, a doki megkérdezte a nénit, hogy honnan jött? Romániából! – hangzott a válasz.
Aztán jött hozzám a kardiológus. Blablabla, igazándiból sok időt nem fecsérelt rám, de mentségére nem is volt rá szükség, a leletek mind negatívok és tökéletesek voltak. Aztán hirtelen elmesélte amit az imént hallott. Romániában olyan siralmas lett az egészségügyi ellátás, hogy azok például akik csak sima (állami) biztosítással rendelkeznek nem is jutnak el minden vizsgálatra. Például valaki felhívja a kardiológiát és időpontot kér. Megkérdezik tőle, hogy milyen biztosítása van. Ha állami, akkor egyből közlik, hogy sajnos nem lehetséges a vizsgálat, mert az egészségügyi pénztár nem tudja azt kifizetni.
Ekkor a doki egy pillanatra abbahagyta a történetet, rám emelte a szemét és megkérdezte:
– Mit is mondott? Honnan jött?
– Magyarországról – válaszoltam, még nem ismerve Herr Doktor kérdésének valódi élét. 
– Nálunk sincs minden a legnagyobb rendben, minden állam küzd az egészségüggyel, de ekkora gond mint ami ezek szerint Romániában van, ekkora nincs. – nyökögtem. (Mégis mi a fenét lehet az ilyenhez hozzászólni? )
– Igen, és ezek mind jönnek ide hozzánk! Otthon nem tudják orvosolni a problémáikat, erre mind idejön! Jó lenne már végetvetni ennek a vándorlásnak, mi se tudunk mindent megfizetni, istenem 8 miliárdos a saját egészségügyünk hiánya! – így a Herr.
Néztem nagyot és had ne mondjam, milyen sza….rul éreztem magam. Szerettem volna tiltakozni, hogy félreért, én innen jöttem Nürnbergből a Futrinka utca 8-ból, amiről beszéltem az a származásom. Gondolom a néni se friss romániai bevándorló, aki közvetlenül azután, hogy kiszállt a vonatból, máris  idejött egy EKG-ra a bajor költségvetést megtorbedózva. De nem mondtam semmit. 
A folyosón lépdeltem, amikor meghallottam, ahogy a doki a nevemet hangosan elismételte és hozzátette: aus Ungarn (Magyarországról)  Nem tudom mit csinált. Gondoltam diktafonra mondja a lelelet, de akkor is. Az aus Ungarn-nak nincs keresnivalója a páciens adatai között, mivel a páciens német biztosítással rendelkezik, itt él és mozog, sőt levegőt is itt vesz. Egy pillanatra elméláztam a megalázó szituáción, de úgy gondoltam nincs értelme visszamenni és rákérdezni miért is releváns a származásom, mivel eleve tele volt a gatyám a félelemtől, meg amúgy se tudok egyből ilyen dolgokra reagálni. 
Ezért az anyanyelvemnek köszönhetően egy jól ismert magyar mondást választottam a sértett önérzet kompenzálására.  A gondolatokat a Herrnek címezve csak annyit morogtam a fogaim között: kapd be! 
Má bocsánat, de néha nem kell a dolgokat túlragozni. 🙂

Ne hagyj egyedül a röntgenképpel!

Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!
Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!! 🙂
Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.
Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli 😉 ) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus. 
Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.  
kép: aboutpixel.de / © Alexander Kreher

Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! 🙂  A psziché mindenek felett! 
Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam.  Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra.  Örülni persze nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni. 
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet … másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér “felhő”. Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet. 
– Van szerinted rajta valami feltűnő? – kérdezi a másikat
– Hááát egy kicsit furcsa .. – válaszolja a kérdezett 
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a “stabilabb” embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog. 
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott “felhőt” ott a szív alatt …. érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. 🙂 Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet! 
Habostorta! 🙂 !

Izgalmak

Betegségek, rosszullétek kizárólag a hétvégére korlátozódnak. Ez teljesen normális, az átlagember életét a Murphy törvények szabályozzák, a mienké is ehhez igazodik. 🙂 Két éve az iskolában egy tanárbúcsúztatós grill-este alkalmával megharapott (nem ám, csak megcsípett, de én így hívom 😉 ) valami a lábamon. Először csak viszkedett (de piszkosul!), majd 1-2 nappal később kezdett a lábikom színeket váltani. A lilánál maradt, de különösebben nem érdekelt a dolog, egy csípés nyoma, na und??? Aztán 1-2 nappal később jött a fura szédülés, és amikor lepillantottam a magasból a topánkáimra, hát meghűlt bennem a frissen vett levegő. Már a bokám is dagadt volt. Innentől kezdve nem mondom, hogy nem voltam ideges, már a piros csíkot is látni véltem. A családom Pánik Andinak hív, így senkinek nem volt meglepetés, hogy a nevemhez méltóan reagáltam a dolgokra, mivel úgy éreztem, levegőt se kapok eleget! Péntek este mit lehet tenni, irány az ügyelet. Ott megállapították, hogy valamilyen rovarcsípés, ami elfertőződött, de még nem vérmérgezés, adtak rá antigyuszit. A bogyó nagyon nem volt jó, szóval még kétszer futnom kellett hama-hama orvosokhoz, de az ügyeletet már megúsztam.
Idén újra grillezésre készültünk az iskolában, reccckenő hőség, meztelen lábak mindenhol. A hosszú asztalnál ahol ültünk, állandóan ment a duma. A duma közben egyszercsak tudatosult bennem, hogy hoppá, beszélek-beszélek, de közben már egy ideje vakarom a lábfejemet, valami megcsípett. Ekkor egy az asztalon sétáló hangyát pillantottam meg, amit mindjárt le is piszkáltam a földre, nem ott a helye. Egyik apuka nyugtázta a szemével a mozdulatomat majd szólt, hogy ezek piszkosul csípnek! Na, ezen aztán jót vigyorogtam a kisfiam apukájával, hogy nem tesz semmit, majd megyünk legfeljebb az ügyeletre! 🙂
Ugye nem kell mondanom, hogy másnap, azaz szombat este aztán futottunk is oda? 🙂 Mivel már profi vagyok a rovarcsípésekben, így idén már nem vakartam, nehogy elfertőződjön! De!! A csípéssel bekerült rovarméreg tombolt a lábamban. Elcsípett egy eret a dög, így a méreg bekerült a vérkeringésbe. A lábamban, combomban izomfájdalmakat csalt elő. A lábfejem dagadt volt, fájt, és feszült mint az őrült, úgy éreztem szét fog durranni. Többet nem vagyok hajlandó a kánikulában iskolai grillezésre menni, vagy ha mégis, akkor szigorúan fültől-fülig zárt cuccban és gumicsimmmában. 
Megállapítottam, hogy nem vagyok kompatibilis a nürnbergi dögökkel, ugyanis én voltam mind a két alkalommal az egyetlen szenvedő résztvevő. Ha a dögök megharapnak valakit, akkor az csak én lehetek.
A nürnbergi rovarok és hangyák csípései ellen védtelenek a győriek.

 

Tovább a Reiki útján

A reiki 1-el elindultam egy olyan úton, amiről már tudom, hogy az én utam. Csak kanyargós. Néha zsákutcákba kerülök, néha nem veszem észre, hogy merre is megy tovább. Pedig az enyém.
Nem aggitálni szeretnék, hiszen annak akinek ez nem az útja, az nem is fog vele találkozni, akinek pedig igen, az nélkülem is rá fog találni. 🙂 Nem írok magáról a reikiről, ezt nálam nagyobb tudású emberek már megtették, minden hozzáférhető a neten.

Amiről beszélni szeretnék, azok a személyes tapasztalataim. A saját találkozásom a reikivel és a hatására bekövetkezett változások lelki, szellemi szinten. Nem vagyok vallásos, sőt riaszt az egyház, a papok, az egész merev rendszer. (jut eszembe: a család nagyszámú német vonalának elképzelésétől homlokegyenest eltérő véleményen voltam a gyerekem elsőáldozásával kapcsolatosan, erről is majd írok.)

Vissza a reikihez. Ahogy írtam,nem vagyok vallásos, de hiszek. Hiszek valamiben és azt hiszem eléggé megkönnyítette a helyzetemet az a sok kép, szobor, nem kellett nagyon erőlködnöm a képteremtésben, Istent, vagy a Magasabb Intelligenciát, nevezzük bárminek úgy látom én is, ahogy mások is, a klasszikus emberi ábrázolásban. Benne hiszek, pontosabban hiszek ennek a valaminek a létezésében, az összes történetben (biblia) viszont nem. Nem is érdekelnek. Kell, hogy legyen valami “központi” Jóság. Kell, hogy valakitől kapjuk a lelkiismeretet, a boldogság érzetét, azt a plusszt, amivel jó élni, amiért érdemes élni. Ebben hiszek és ezt a dolgot kapcsolom össze én is az Istennel. Keresővé váltam, hiányzott valami, de azt tudtam, hogy a klasszikus vallás nem az amit keresek, az nekem nem ad semmit, nem érzem az őszinteségét.
Aztán rámtalált a Reiki, ami pont ennek az általam hiányolt és keresett valaminek a létezését erősítette meg, amihez a reikis tudás, annak eredője, filozófiája, története is kapcsolható.
Számomra a reiki: Szeretet. De ezt most nagyon leegyszerűsítettem, hiszen ennek az egy szónak van milliónyi nyúlványa: gyógyítás, boldogság, egészség, emberi kapcsolatok, törődés és még nagyon sok mindent felölel. De a szeretet mindenben ott van. A reikis avatásokon, azon a bizonyos hétvégeken, amikor összegyűltünk, együtt voltunk, ott szinte tapintható volt a szeretet. Jó volt ott lenni.
Rádásul István (Kun István) egy szenzációs pali, humorral megáldott. A tudása pedig lenyűgöző. Rengeteget kaptunk, tanultunk tőle, de ahogy ő egy a részemre küldött magánlevelében írta, ő is szívesen emlékszik ezekre a napokra ott Győrben, ő is nagyon sokat kapott és tanult tőlünk. Egy mester, aki köszönetet mond a tanítványainak …..na, ilyen ő. Ugye szeretnivaló? 🙂
 Kun István Reiki-mester
javaslom az oldalát: http://www.reikikun.hu
és itt el lehet olvasni a saját történetét

2 héttel ezelőtt a kálváriám csúcsán, ő volt az a személy akihez segítségért fordultam. Nem kellett, hogy válaszoljon, nem volt mit. Én kértem, és biztos voltam abban, hogy hozzá fordulhatok így 15-16 év után is. Tudtam, hogy meg fog hallgatni és segíteni. Mit tud ő segíteni? Ò nagyon sok mindent! A szeretettel, a reikivel, visszaadhatja újra a már majdnem teljesen elveszített hitemet, akár még gyógyíthat is, de ebbe a részbe inkább nem mennék bele. Pedig lehetne egy kis marketinget összedobni: jöjjön Ön is Reiki-re megéri! A beavatások után garantáljuk a kézrátételes, ill. a távgyógyítás képességét, amivel gyógyíthatja saját magát, de még a távolban élő ismerőseit is! :))) Különben nem vicc, nagyon sok embert a Reikiben csak ez a rész érdekel és vonz, pedig ennél sokkal fontosabb, magasabb szintű tanításokról van szó. De ahogy írtam nem akarok prédikálni, esetleg csak egy kicsit felkelteni a figyelmet :), ennyivel tartozom én is.
2 hete csütörtökön, 16.15-re volt időpontom a nőgyógyásznál. 15.30-kor megláttam egy látogatót a blogomon onnan Kaposvár környékéről. Azt hiszem egy kicsit kijöttek a könnyeim is ….. tudtam most már minden rendben. 🙂
—– még  mindig nincs vége, lesz újabb folytatás :)) —–

Mummus

Nem is tudom miért nem mertem leírni, nevén nevezni azt a betegséget, amitől úgy rettegtem. Ez volt a méhnyakrák  Talán attól féltem, hogy azzal, hogy már nemcsak gondolatban jelenítem meg, hanem le is írom, azzal energiát kap, materializálódik, kvázi megteremtem. Mit csináljak, ez egy mélyen rögzült szokás, az agykontrollon tanultam még anno 1992-ben. 🙂
Hála isten elmúlt minden, igaz a múlt héten pénteken még gyöngyöző homlokkal és harmónikázó térdekkel, az őrület (na jó, azért már sokkal nyugodtabb voltam, szóval már csak a félőrület) határán fel kellett hívnom a doktornőt egy laboreredmény miatt. 11.45-kor kellett őt felhívnom, nem is emlékszem arra mi történt ezekben a percekben, egy másik dimenzióban jártam, mégpedig olyanban, ahol nem szokás gondokodni, jelen lenni. 🙂
A tenyeremben majdnem megolvadt a mobiltelefon, kiszáradt a szám. Az idegességtől olyan vörös kiütéseket produkáltam az arcomra, amiket ember addig nem látott, véleményem szerint újabb fejezet lehetne az orvosi szakkönyvekben. Az asszisztensnő kérte, hogy 15 perccel később hívjam a dokinőt, mert még páciense van. A következő 15-20 percről inkább nem mesélek, nehogy valaki ne tudjon aludni a rémálmoktól! 🙂

Hívásismétlés, kapcsolás és várakozás a doktornőre, akiről pontosan tudtam, “láttam”, éppen akkor veszi maga elé a kartonomat és tanulmányozza a laboreredményt.
Iszonyat….
iszonyat a köbön ……..
ezt nem lehet kibírni ….
aztán beszélgetés a doktornővel és visszatérés a jelenbe:  minden rendben!!!! :))
A tüneteket az elmúlt időszak nehézségeinek, a stressznek, a megrázkódtatásoknak köszönhetem. Jó lesz vele vigyázni, az első legfontosabb dolog, hogy megnyugodjak.
Jó.
Majd igyekszem. 🙂