Ha nem megy, minek erőltetni?

Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.

Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép,  nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen “szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. “Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.

A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.

Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?

faber-castell
Roland von Faber-Castell, Anton-Wolfgang von Faber-Castell, Katharina Sprecher von Bernegg

Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.

Winzerhof
Winzerhof étterem – Gerasmühle

Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.

De jó lenne egy laptop.

Peter Cornelius

Egy felejthetetlen koncert. Egy felejthetetlen hang, egy felejthetetlen művész… és Istenem, ez a dala! Majd elmesélem.
Peter Cornelius dalait papírzsebkendőben mérem. Már, hogy mennyit használok el a bőgéshez.
Ez a dal 2 zsepis. 
És benne van minden. Múlt, barátság, tragédiák, döntések, sorsok, emberek …és persze a tényleg nagybetűs ZENE és Bécs. Szerelem.
Javítom. 3 papírzsebkendő.


Ha új vagy egy munkahelyen

woman-570883_1280Ki ne ismerné azt az érzést, azt az izgalmat, amit egy új munkakezdés jelent! Hogy féltünk az állásinterjútól, igaz? Hogy izgultunk előtte, mennyire nehéz volt az a reggel, amikor készülődtünk, istenem! De szeretnénk megkapni az állást, fúúú de jó lenne!

Ha szerencsénk van, működik a dolog. Először is eljutunk az állásinterjúra, ami alatt hirtelen kisüt a nap. Érezzük a megnyugtató rezdüléseket, a testbeszédek, a hangsúlyok, a mosolyok erőt adnak. Megnyertünk egy háborút, jól zajlott le a beszélgetés. Úgy érezzük, ez volt a legfontosabb, a legnehezebb, csak ezt a kanyart kellett bevenni, ez volt a legnagyobb kihívás. Tévedés, de mindegy, most pezsgőt! Hurrá! Üljünk be valahova, erre enni-inni kell!
A szerencse folytatódik, érkezik az értesítés, felvettek. Öröm, extázis, tánc, huu de fasza, számolgatás, kalkulálás, nagy boldogság …. aztán már ilyenkor megjelenik a mummus: a francba, miért nem mondtam még többet a pénznél… De lényegében ilyenkor megnyugszunk. Van még kis időnk addig, amíg kezdődik a munkaviszonyunk. Lassan indul az agyalás, a hogy jutok el oda, mi van akkor, ha nem tudok autóval menni, mit lehet ott enni a közelben, van-e megálló, hentes, pék? De még minden egészen normális.
Namost, ez a nyugalom csak addig tart, amíg a “kezdődik” nem tudatosul a fejünkben. Egy új helyre fogunk a jövő héttől bejárni, hétfőtől-péntekig ott leszünk majd, minden áldott nap. Ott fogjuk napjaink legnagyobb részét eltölteni, egyelőre még ismeretlen emberek, körülmények között. Az elvárásokkal se vagyunk tisztában, azt se tudjuk mi vár ránk. Milyen lesz ott? Milyenek a többiek, a főnök, a hangulat? A munka, amit el kell végezni? Hát ez is egy rejtély. Azt hiszed tudod, ismered, gyakorlatod van benne. Aztán az egyik munkahelyen mégis kiderül, hogy alapjaiban kell megreformálnod az ismereteidet, mert a korábbi tudásod, amire olyan rettenetesen büszke voltál, igencsak sekélyes. Csak egy nagyon pici területet ölelt fel, másrészt abban a kicsi részben is maradtak hézagok. Az ilyen munkahelyek a legrosszabbak az egónak, de a legjobbak a szakértelemnek.
Az életkorunk és munkahelyeink számának egyenesarányú emelkedésével egyre nagyobb a tapasztalat és egyre nagyobb a félelem. Mi lesz, ha nem fogom tudni ellátni a munkát? Ez az aggodalom a fiatalabb években nem jellemző, fel se merül, hiszen még mindenhol csak tanulunk. De valamikor már azért vesznek fel, mert azt a sok mindent már tudnod és alkalmaznod kell. Ettől aztán megrezzen a léc. Mi lesz, ha nem fogok megfelelni, ha nem fogom tudni ellátni azt a munkát?
A kérdés nem alaptalan. A fuccs, a felsülés benne van a pakliban. Főleg a tervet hozni kell munkaköröknél. Ha nem vagy eredményes, a kutya nem foglalkozik a lelkivilágoddal, a’viszontlátásra. És mindehhez csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy külföldön vagyunk, az idegen nyelv sokkal nehezebbé teszi a lécátugrást. Bármennyire is jól beszéled az ország nyelvét, soha nem leszel azonos a hasonló munkakörben dolgozó kollégával. Miért? Azért mert nem. De nem is lehetsz, hiszen hiányoznak az itteni tapasztalataid, nagyobb a hiány nyelvi téren is.  Meg azért is, mert fényévekre vagyunk egymástól, az idegenségünk miatt. Kultúrális különbségekről van csak szó, hiszen mindenki hordozza magában a másik nyelven elhangzott előző éveket, meséket, zenéket, filmeket, a szomszédokat, az osztálytársakat, az eltérő gyerekkort, helyszíneket, történelmet és mindez a jelenlegitől nemcsak földrajzilag van nagyon messze. Nincs közös pontunk a múltban, amiben esetleg megkapaszkodhatnánk. Nem fog senki örömében felvinnyogni a miért nem mentem inkább a Huffffnágel Pisstihez feleségül mondat hallatán, még akkor se, ha részletesen elmondod miről is van szó. Ugyanúgy mi se fogjuk csekkolni a külföldi kollégák múltidéző poénjait. Mi se láttuk azokat a sorozatokat, amiken ők felnőttek. És tudjátok mit vettem észre? Külföldön már mi se azok vagyunk akik otthon voltunk. Én biztos vagyok abban, hogy belőlem is kettő van. Sőt, már három. Az otthoni, a magyarországi énem és a bécsi, valamint a nürnbergi Andi. Mindenhol más és más világ vesz körbe, más behatások érnek. Nürnbergben nem élhetek úgy mint Győrben, itt más a lépték, a szokások, röviden: ez egy más világ. Ha hazamegyek, akkor visszaváltozom. Idomulok az otthoni ismert világhoz. Ez a világom, a korábbi életem, a családom az anyanyelvemmel együtt olyan mélyen bent él minden sejtemben, szeretem és néha hiányzik. De ezt csak otthon élem át. Külföldöm már egy új életünk van, amit haza nem viszünk. Letesszük a határon, majd visszafelé újra felvesszük.
De visszatérve a munkahelyre, a kollégákra. Nincs más lehetőség, el kell, hogy fogadjuk egymást. És ez néha nem túl egyszerű. Én már jó néhány tapasztaláson túl vagyok. Volt keserves és kellemes is. Különben ezek a különbségek intelligensebb emberek esetén nem túlzottan érezhetőek, sőt a közös munkakapcsolat, együtt megélt poénok során, majdhogynem áthidalhatóak, de a rosszindulatú, vagy a kicsit egyszerűbben struktúrált embereknél még ha megfeszülsz, akkor se fog működni, a különbségek tapinthatóak maradnak. Te akkor is csak egy ostblokkból elszabadult külföldi vagy. De csak neki, a kevésbé toleráns embernek.

A jövőbeni kellemes munkahelyi közérzet szerves része (nem röhögni!) a klotyó! Egyáltalán nem mellékes, hogy nyugalomban töltheted-e azt a pár percet a wc-n, vagy azon fogsz golyózni, hogy sietni kell, mert más is vár rá. Egy több wc-vel felszerelt épületben nem fogsz stresszelni. Mert nem kell azon izgulnod, hogy mi lesz, ha …. A komfortérzet nem sérül.  Egy korábbi munkahelyemet az első perctől kezdve utáltam, mert 7 (!) ember volt egy wc-re, abból ráadásul négy férfi. Egy ház felső szintjén alakították ki az irodákat és a korábbi fürdőszobából lett az egy darab wc. Szörnyű, higgyétek el, szörnyű. Igazándiból nem is szabadna koedukáltá tenni a rötyit bizonyos létszám felett, erre van errefelé egy törvény, vagy szabályzás, de ebbe most nem mélyednék el.
Mi kell még egy munkahelyen? Legyen egy jól felszerelt konyha, lehetőleg legyen ingyenes az ásványvíz, legyen egy szuper kávéfőző, ez mind-mind létfontosságú! Majd meglátjátok az első pár hét, hónap eufóriája után, hogy egyszercsak megérkezik ebédidőben az éhség. Ez az éhség az elején nem túl fontos, nem is zavaró, a mámor, az izgalom elfojtja. Majd eszem otthon. De idővel érkezik a megnyugvás, a megérkezés a munkában, visszaállnak a normális testi funkciók. Enni vágysz. Ne a ritikülből kivett sontyorodott parízeres zsömit kelljen majszolgatni, legyen lehetőséged másra. Hűtő, mikrósütő, vízmelegítő, szupi kávéfőző (nem ám szar filter kávé!), a lényeg, hogy érezd magad valóban jól, ne legyen az egész nap büntetés.

Mi történik az új munkahelyen? Néhány vidámabb (most már) pillanatot felidézve:

Megmutatják a cégnél a konyhát is, a hűtőt, ahova mindenki beteszi a kajáját. A valahányadik napon, annak ellenére, hogy te voltál az első, 15 perc multán még mindig ott álsz a konyhában, kezedben az ebédre hozott falatod.  Mindig érkezik valaki, akivel lányos zavarodban lefetyelsz. A kollégák a lefetyelés közben nem esnek ki a jól ismert reggeli szertartásból, laza mozdulatokkal teszik be a csomagjaikat a hűtőbe. Mindezt látod ugyan, de nem fogod fel. A kezedtől átmelegedett szendvicsed lassan már menne, kéretőzik be a hűtőbe, ekkor kapcsolsz. De késő. A hűtő tele lett.

Aztán itt vannak a csalafinta jelszavak. Az első munkanapon megkapod az összeset. Ezek a jelszavak simán működnek 2 napig. Aztán kész. Azt mondja a rendszer, hogy nem enged be, mert vagy hibás a jelszó, vagy már egyszer bent vagy. Kilogolni téged természetesen csak az ügyvezető, vagy egy erre meghatalmazott kolléga jogosult. Ilyenkor az első 11.00-óráig nem jön be, utóbbi pedig azon a napon szabadságon. Vérciki. Úgy érzed mindenki rajtad röhög. Bár egyszer én is jót vigyorogtam, mert a lelkes osztályvezető kolléga segíteni akart, hátha én bénázom. Kérte a jelszavamat, ami a Mucipuci volt. Felolvasta. A mukinál még nem, de a pukinál azért vigyorogtam.

A hűtő ajtaját az első pár napon olyan finoman nyitod ki, mintha attól tartanál felébreszthetsz valakit a durva zajjal. Óvatosék lánya vagy. Ez a reflex aztán a folyamatosan lelkünkbe érkező, mindent elöntő boldogságérzet hatására leépül, az én itt dolgozom, juhuuu érzet veszi át a hatalmat a kézen és vége a totojázásnak. Egy határozott mozdulattal nyitod ki a hűtő ajtaját. És ettől a nem várt lendülettől az ajtó kivágódik, röpülnek a sajtok kifelé és a hűtőajtó nekiütődik a konyha üvegajtajának …… ssssssszzzzzz, ami ez egyszer oltári szerencsédre éppen nem törik be. Megúsztad.

De egyértelműen, a most kinek szóljak helyzetek viszik a pálmát. Főleg amikor olyan emberekkel hoz össze a “jó sorsod”, akik ronda, genyó módon tojnak a problémádra, néha valóban nem értik a kérdést, néhe meg csak lusták felemelni a feneküket. A jól bevált mondat: a legjobb lenne, ha megkérdeznéd a Herr, vagy a Frau Izét, ő biztosan tudja. Namost ezek az Izék általában igencsak magasan ülnek, nagyobb autóval járnak mint a tiéd és a szomszédé összesen…… pfff, őt zavarni egy lehet bagatell kérdéssel. Ciki. Ott állsz bután, szerencsétlenül, kukán és egyre inkább leforrázva. Balféknek érzed magad. Az is vagy. Jó hír: ez a kérdezősdi és bénázósdi alakul! Kérdés lesz, de cirkusz hozzá nem! Lazán oda fogsz somfordálni az összes Illetékes Elvtárshoz, még akkor is ha ő a Frau Izé.  És lesz mosolygós, heherészős, cinkosan összekaccsintós válasz, még a legnagyobb baromságodra is. A titok nyitja, a beilleszkedés. De ne aggódj! Hamarosan a team ugyanolyan genya tagja válik majd belőled is.
De addig, sok sikert és ne feledd: a kollégák is emberek.
Legalábbis jó néhány.

Anyukám …. a győri meglepetés

Anyu blogA résnyire nyitott ajtó mögött ült a kis trabijában az én anyukám. Ő, akit december óta nem láttam, ő, aki december óta megmutatta a világnak és főleg nekünk hitetleneknek, hogy márpedig mindenre képes. Rá nem vonatkoznak világi törvények, ő képes felülírni minden, tapasztalatból, gyakorlatból, kényelemből, lustaságból indukálódott törvényt, szokást. Mert ugye nem normális dolog az, ha egy segítségre szoruló azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre? De. Az anyu esetében minden teljesen normális. Őt más fából faragták. Ahogy már korábban a betegségét is leküzdötte. Hosszú, kemény évek után ismét hazatért. Haza oda, ahova visszavágyott. Megcsinálta.

Persze, hogy a rosszullét környékezett korábban az ötlete, a “haza akarok menni” hallatán, gyomrom összeugrott, mi lesz vele, tolókocsisként egyedül a lakásban, te jószagú ég, még az ablakot se fogja tudni kinyitni, úr isten …. ezt nem gondolhatja komolyan, mit csináljunk? Az elején még hadakoztam. Észérvekkel próbálkozva, nem megbántani akartam, csak meggyőzni. De egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nekem nem az a dolgom, hogy az én fantasztikus anyukámat, akit egy rohadék betegség se tudott legyűrni,  aki szinte olyan már mint újkorában, hogy őt visszatartsam, hanem az, hogy támogassam. Ha ő haza szeretne térni, akkor ezt kell lehetővé tennünk és ebben kell támogatnunk.  Akkor is, ha nem működik minden százszázalékosan, akkor is, ha nem minden kivitelezhető. Ezek csak piszlicsáré problémák.

Szóval az anyu hazament. És nem sejtett semmit az érkezésemről.
Beengedte a csengetőt (na ja, ezért azért reklamáltam neki, legközelebb legyen ezzel óvatosabb) a lépcsőházba. Mesélte, kicsit ideges volt, mivel éppen az ebédjét készítette. Ki a fene jön pont most, amikor éppen paprikáskrumplit főzők?
Aztán felértem hozzá. Anyuci, én vagyok. Jöttem hozzád és egy hétig maradok.

Csak nézett és nyelt egyet. Ne higgyetek a hollywoodi filmeknek és a többi trallalának. A valóságban ezek a földrengető történések teljesen másképpen zajlanak. Az érzelmek, az öröm, a boldogság nem tör ki úgy, ahogy a filmekben. Legalábbis nálunk nem. Nincs halleluja, ugrás, tapsikolás, üvöltés, semmi. Csak meglepetés van és egy kellemes érzés. Aztán később persze a jó pár telefon, amikor az anyu hama gyorsan a fél világnak elmeséli, hogy mekkora öröm érte. Álltam az ajtaja előtt, drága szivem csak ült és nézett rám. Megigazította a szemüvegét és a puszi után láttam, hogy még mindig nem érti a világot, megjegyezte.
– Hát most jól kicsesztél velem! Es ebben az egyáltalán nem odaillő mondatban mégis benne volt minden. Az öröme, a meglepetése. Tök jó.

Az anyu főz, mosogat, sőt már egyedül hajat is tud mosni. Az asztalon vasal is. Majdnem mindent meg tud csinálni ahova a kiskocsival befér.  Az újra járás lesz a következő kihívás, mivel a hosszú évek ágybanfekvése nem nagyon kedvezett az izmoknak. Olyan jókat vigyorogtunk, többek között ezen a kerekesszékes guruláson is. Emlékszem, decemberben ott jártunkkor lemértük az ajtók közötti részt és láttuk, hogy sajnos a kerekesszék nem fér át sehol se. Ha-ha! De nem az anyunak! Őt ez a hír egy percig se érdekelte, ő látatlanban megmondta, hogy márpedig át fog férni. Azt hittem nem hiszek a szememnek. Az anyukám, a kocsijával átmegy mindenhol. Ott is, ahol matematikailag nem lehetséges, nem tud átférni a kocsi. Hihetetlen.

Köszönet mindenkinek, aki segített az anyu rendbejövetelében, mindenkinek aki részese volt az elmúlt éveknek, a gondozóházak nővérkéi, dolgozói, orvosok, az anyu régi barátai, munkatársai, a szomszédok, az új kedves ismerősei és persze Kati (a mi kis Katuskánk, neki külön nagy-nagy puszi!) nem is lehet mindenkinek megköszönni azt a rengeteg jót, segítséget. Hihetetlenül sokat jelentettek az anyunak a telefonhívások, látogatások, fantasztikus dolog, ha az ember tudja, hogy szeretik és a bajban is mellette állnak. Rettenetesen sokat adtak az anyunak a megerősítések a barátoktól … de most már többet nem szeretnék elárulni. Ennyire túl személyesre még soha nem vettem a sorokat, háromszor is nekifutottam, hogy törlöm az egészet, de nem tudom megtenni. A személyes örömömet szerettem volna megosztani: az anyu felépülését, a hazatérését, illetve a meglepetést, a győri látogatásomat. Tudjátok, ezekből az élményekből táplálkozunk, ebből élünk, ilyen történések nélkül szegényebbek lennénk. Ez az életünk.

Jó volt ez a hét, igaz Anyu? 🙂 Persze, hogy szörnyű volt ismét elmenni, még azt se mondhattam, ne izgulj, 2 hónap múlva újra jövök … nem tudok ilyet ígérni. De tudod, alakulunk! Es otthon vagy. Ez a legfontosabb.
Anyuci, puszi! Hívlak! Tudod, ahogy már évek óta, minden áldott este.

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal, némajátékkal előadtam, hogy nem megy, nem bírom ki, meg fogom mondani az anyunak, hogy jövök. Az én csöndes, hangját soha fel nem emelő párom eléggé idegesen és mondhatnám nem túl finoman felcsattant, hogy “halt die Klappe”, azaz fogjam be a számat! Még mormogott valami olyat is, hogy ez nem lehet igaz, eddig kibírta, most akarja közvetlenül a cél előtt elrontani az egészet …. és átvillant az agyamon, hogy igaza van. Most már nem szabad elcsesznem.
Jóvannajóvanna, most mi van? Nem lenne jobb, ha tényleg tudná, hogy érkezem?
– De miért lenne az neki jó? Kezdhetné az idegeskedést, meg a felesleges szervezkedést, hogy felkészülhessen az érkezésedre. Ez a tiszta stressz. Ezt akarod?!

Szóval igaza volt. De akkor is durva nehéz volt befogni a számat. A közösségi oldalamon is rohadtul vigyáztam arra, hogy a magyarországi mobil internettel kapcsolatos tapogatózásom valóban minden gyanú felett álljon. Azt írtam, hogy csak egy ismerősnek próbálok segíteni az információkkal, ha-ha-ha. A dolgon átlátó barátaimnak privátban vallottam szint és egyúttal kértem őket arra, hogy ne forszírozzák a témát. Izgultam, nehogy megtudja az anyu.

A terv egyszerű volt. Az amúgy is egy hétre Bécsbe látogató családommal együtt kiutazni, majd egy éjszaka után egyedül folytatni Győrig az utat. Hozzátenném, hogy huszonvalahány évesen lazán hazahoztam egy autót Belgiumból. Évekkel később Bajorországba jártam ki egyedül. Vezettem már sok-sok kilómétert, félelem és aggodalom nélkül. De mindez már a múltté. Már nem szeretek vezetni. Sőt. Ha nem muszáj, nem autózom. Viszont ha Győrig el szeretnék menni, akkor a Bécsen majd át kell autóznom. Egyedül. Bele se mertem gondolni, mert ez az a pont, ahol feladnám. De nem akartam, az anyu volt a cél.
Az engem talán nem annyira szerető navigációs herkentyűnk (nekünk csak Wagerle ), akármennyire is ellenkormányoztam és csitítottam, kibökött velem. A bécsi Spittelau városrésztől simán Budapest felé lehet venni az irányt, eléggé lightos verzió. Az is igaz, hogy az említett városrésztől indulva, a Gürtelen (brrrrrrr) keresztül lenne még közelebb a cél, de ezt a többsávos iszonyatot a baromi forgalmával nem nekem találták ki, eszembe se volt arra menni. A párom belőtte nekem az irányt, mutatta is, hogy merre kell majd mennem, nem lesz gond. Ha-ha! Tudtam, hogy lesz.
A családom elindult a metró felé, nekik időre kellett menniük egy rendezvényre, én pedig ott ültem az autóban és hirtelen szükségem volt a 15 évvel korábban a terhesgondozáson tanultakra. Nagy levegő beszív, bent tart, kifúj … ezt ötször egymás után, majd megnyugszunk.
Lószart. Ideges voltam mint a fene. Indulás (hála isten se biciklis, se gyalogos) majd természetesen hallgattam Wagerle szavára, aki engem a helyes útról levezényelt. Rémülten konstatáltam, hogy megyünk a Gürtel felé.
Hohoooo kispajtás! Ich bin ned deppert!, mondtam neki stílusosan bécsiül, azaz nem vagyok én hülye. És nagy fékezés. Arra nem megyek gyerekek. Nem tudom, hogy sikerült, de visszajutottam az origóhoz, ott álltam ahol 5 perccel korábban is, Spittelauban.
Wagerle, kuss és figyelj! Nem megyek a Gürtelen! Ennyire nehéz ezt megértened? Egy határozott “Achtung” hagyta el Wagerle torkát válaszul, de nem akartam megsértődni. A kezében voltam.
Felmentünk a csak egyenesen tovább útra, a táblákon szereplő “Budapest” irányok nagyon megnyugtatóan hatottak. Kicsit később néhány változtatást eszközölt Wagerle-Navi, jobbra-balra, egyenesen, nem baj, biztosan tudja, melyik a helyes út.
Aztán egyszercsak rádöbbentem. Nem merem leírni mit mondtam. Ez a szemét csak-csak elvitt a Gürtelre.
Arra emlékszem, hogy 4 kézzel szorítottam a kormányt. Ember! Erre maximum villamossal (bécsiesen Bim) járok, vagy metróval! Normális vagy Wagerle??
Szörnyű volt. Talán még fölöttem is mentek autók. Ezek ott Bécsben úgy váltják a sávokat, olyan magabiztossággal és rettenetes sebességgel, ami egy ilyen mazsolát mint én, a teljes töketlensége tudatában lebénit és megfagyaszt. Istenem, bárcsak tudnám, merre járok!
Örültem annak, hogy már nem bécsi a rendszámunk, nem mega-ciki a tökölésem. Na ja, nürnbergi rendszámmal egyedül egy nő …… végül is akár gratulálhatnának is, nem?

Majd kiérve Bécsből, jött a következő szar. Az osztrák monszum. A legmagasabb fokozatra állítva se bírta az ablaktörlő eltüntetni a wassert, szinte nem láttam semmit sem, csak a memóriámra támaszkodtam. Erre már jártam. A mögöttem haladó kamion sofőrjét jó pár évre börtönbe zárnám. Az állat, szinte tolt engem egy szakaszon. Végig útépítés,  egysávos út, 80-as tábla, tökig érő víz, kétszer majdnem elrepültem a vízencsúszás miatt, de a barom mögöttem úgy döntött, hogy most ő megmutatja, mekkora állat és belenéz a csomagtartómba.

Az osztrák-magyar határ, évek óta változatlanul maga az iszonyat. Fura népek álldogálnak mindenhol, Hasfelmetsző Jack kincsesbányája lehetne, itt szerintem sokáig nem fedezik fel a hullákat. A matricát a bodegáknál kell megvenni, ahol sorban állhatsz esőben, hóban. Bent a csúf épületben mehetsz pisilni, vehetsz barbie-babát, de matricás és pénzváltó nem kapott helyet. Azt csak kint intézheted, kvázi open air-programként. Szorítod magadhoz a táskádat, félsz.
Utána már könnyű. Hazai aszfalton szelem a kilómétereket. Teljesen rendben van.
Néha vigyázni kell, mert néhány barom (elsősorban osztrák rendszámmal) érkezik hátulról a belső sávban, de különben nyugi van.
Aztán egyszercsak meglátom. Győr. Istenem, Győr.
A házunk előtt szerencsémre parkolóhely is akad.
Kiszállni egyből akkor sem lehet. Nehéz pillanatok. Zúdolnak az érzések.
Aztán sóhaj, itthon vagyok.
Becsöngetek. Abban reménykedem, hogy megkérdezi, ki az?
De nem. Csak berreg az ajtónyitó.
Vágtatok fel a lépcsőházban. Az ajtaja résnyire nyitva, a kis kocsijából néz kifelé, nem tudja ki jön.
Anyuciiiii, meglepetéés! – kiálltom és tudom, hogy mostantól már minden jó.
Itthon vagyok.

Mindig jónak lenni?!

Baromi unalmas.
Pedig de sokszor jöhetne egy nagy, mindent elsöprő röhögés, vagy a lelket könnyítő, hagyjon engem békén mondat, de nem. Én … mi ilyeneket egyszerűen nem tudunk megtenni, leírni, kimondani. Olyan nyulak vagyunk, isten őrizz, hogy valakit megbántsunk! Tekintettel vagyunk a másikra, még leírni is szörnyű. Már-már ciki a tapintatunk.
Mi nem röhögünk ki és nem hajtunk el senkit, mindenkit meghallgatunk, akkor is, ha a saját problémáinktól vagyunk elkenődve a bánatos földig, nem, tekintettel vagyunk a másik emberre, az ő problémája fontosabb.
Hogyan is mondhatnám X-nek, az éppen a tanácsomat kérő embernek, hogy hagyjon most békén, nagyon rossz időpontot választott, én is nyakig ülök a kakiban (tudom, ilyenkor nem szabad lógatni a fejet), hiszen szegény hozzám fordult, nem rúghatok bele én is!
Nagyon szívesen segítek, tényleg örömmel teszem. De néha nagyon elborítanak ezek a kérdések …. rövid üzenetek … a mennyiségüket már nem rám szabták. Még a leghülyébb üzenetre is szoktam válaszolni, méghozzá udvariasan. Annak tudatában persze, hogy az üzenet küldője a következő pillanatban úgyis elfelejt. Rosszabb esetben csak pár perccel később felejt el mindörökre, miután még utoljára azért beszólt a neki nem tetsző válaszért.

Szóval igyekszem jó lenni. Ezért nehéz néha kibújnom a jó néhány értelmetlen messengeres, skypos, emailes üzenet alól, amiket ismeretlenek küldenek nekem egyazon indíttatásból, bár igencsak különböző fogalmazással. Mindenkinek kell valami. Úgy érzem, hogy válaszolnom kell nekik. Miért érzem úgy? Nem tudom. A másik írt nekem, számít rám, muszáj, hogy válaszoljak. Azt hiszem mindenkiben él a Kis Herceg, ez is olyan dolog. A virágom, a rókám …. nem tehetem a másikat még boldogtalanabbá azzal, hogy le se szarom. Azért írt, mert segítségre van szüksége. Ha nem tudok segíteni, akkor is kutya kötelességem, hogy legalább válaszra méltassam. Ez pedig néha baromi időigényes és bizonyos esetekben roppant idegesítő.
Csak egy példa a sok közül:  ez az üzenet 2 napja érkezett egy ismeretlen embertől, aki nem szarakodott a felesleges udvariassági körökkel, egyből belevágott.
  “Üdv.  Van valami tapasztalata gyári szalagmunkás munkával kint?”
Mivel kicsit rossz napjaim vannak, így az első, a szememet nagyra nyitás utáni dühömben csak annyit válaszoltam, hogy “nincs“.
De ugye nem én vagyok az, aki ezt ennyiben hagyja, a lelkiismeretem már vakaródzott, bár tudta, hogy mi lesz a vége. Szegény hapsi munkát keres, akármilyen egyszerűen struktúráltan közelíti meg a társas kapcsolatokat, tőlem ugyanezt nem kaphatja vissza…. kiegészítettem a szöveget. Szépen leírtam neki az ismereteimet a munkával kapcsolatosan, hogy általában mi a fizetés és miért lenne szükség mindenképpen arra, hogy a jelentkező már itt lakjon, a nyelvtudás szükségességét is érintve. Mert ugye, mégiscsak felelős vagyok a rózsámért, meg különben is. Aztán ahogy lenni szokott. Elolvasta, de még egy köszönet se érkezett. Ez volt a nem is tudom megmondani hányadik hasonló történet. Mindig ez a vége. A belső beszélőm ideges lett nagyon, elkezdett engem cukkolni, hogy miért vagy te ennyire ba….om, mi a fa…nak kell neked mindenkivel szóbaállni, azt hiszed, hogy majd megköszönik?! A fenét! Le se szarnak utána! Mit foglalkozol velük, kérdezze (főleg ilyen stílusban!) azt akit akar, meg az ilyen maradjon inkább Magyarországon, töröld egyszerűen az üzenetet, oszt kész! Megfogadtam, a következőt már törlöm, de legalábbis nem veszem figyelembe … erre meg hangosan felröhögött a belső beszélőm, a tudatalattim szócsöve, azt mondta, hogy ugyanmá’. Mindegy, azért igyekezni fogok ellenállni. (Mintha halkult volna röhögése.)

Minket megtalál az összes dilis, részeg, problémás ember, hozzánk odajön az összes kutya, gyerek …  és mi némán, együttérző tekintettel hallgatunk meg mindenkit, sőt még arra is vigyázunk, nehogy közönyt, vagy ellenszenvet sugározzunk a minket szórakoztató felé, nehogy megbántsuk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy egy szót nem értünk abból, amit elmakog, mert a piától és folyó, habzó nyáltól már nem igazán karakteres a mondandója, illetve a hatalmas alapzaj és a rettenetesen rossz német kiejtés (ahol a német nyelv csak 65 %-ban van jelen)  szinte lehetetlenné teszi az érthetőséget. Mi nem mondjuk, hogy elnézést, de kihűl a vacsoránk, ha nem haragszik folytatnánk az evést … nem. Azt meg főleg nem mondjuk, hogy hagyjon minket békén, monnyon le. Mi végighallgatjuk a pácienst. Sőt, a drámai részeknél, amikor ránk is néznek és fejük mozgatásával adnak nyomatékot a történetüknek, akkor mi ügyesen reagálni is próbálunk. Egy megértő jaaaa, vagy egy együttérző jujjj tőlünk mindig érkezik. És utána mindig feltesszük magunknak a kérdést: miért pont mi? Miért pont minket találnak meg? A párom szerint ezek az emberek érzik rajtunk a mentális áldozatot, le is csapnak egyből. Ez van, ha az ember nyuszi.

gnom2Az egyik görög étteremben szúrtam ki ezt a baromi ramaty sárkányos szobrot, nemcsak giccstartalma, hanem igazi rondasága miatt. Egy thai, vagy kínai étteremben ezen a gnómon a szemünkkel simán átsuhantunk volna, de egy kicsit nívósabb görögnél ez az izé annyira kilógott az enteriőrből, hogy ihaj. Ráadásul fő helyen ült a sas, egy üvegvitrinben. Ah, ezt muszáj lefényképeznem és vigyorogva álltam fel, hogy a madarat telibe kapjam, amikor kicsit megmerevedtem, mert a tulaj nézett velem farkasszemet a válaszfalba épített vitrin túlfelén. Hu, ciki volt. Attól féltem, hogy megbántottam a görögöt, kiröhögtem a madarát, ami neki biztosan tetszik, különben nem ülne itt. Egyből komolyságot varázsoltam az orcámra, mutattam, hogy csak fényképezem az állatot. A tulaj egy szempillantás alatt kinyitotta a vitrint, kézbevette a förtelmet és büszke arccal az asztalunk közepére tette. Nem mertem megmondani az igazságot, se úgy viselkedni, hogy megsejtse. A röhögés majdnem szétvetett belülről, de mi emberből vagyunk kérem, nem nevetjük ki a másikat.
A görög ember büszke arca, a tőlem 20 cm-re tornyosuló randaság … röhögés nélkül, fegyelmezetten megtekintettük a sárkány-dögöt. A görög nem vett észre semmit. Sőt! Gyorsan felhívta a figyelmünket arra, hogy már többen meg szerették volna venni (!!), de nem eladó. Ezen megint majdnem felnyerítettünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni kinek kell egy ilyen ratyi … de mi persze csak bólogattunk.
És sikerült ismét valakit nem megbántani. Azért ez mégsem olyan rossz dolog.

Még egyszer végig kéne mennem ezen a témán, hogy miért is vagyunk mi ezzel az udvariassággal és az együttérzéssel balfékek? Miért is? Miért zavar? Azt hiszem rájöttem. Az zavar, hogy kilógunk a sorból.  Mi vagyunk az “én társadalom” kilógó tagjai, a másokra is tekintettel levők. De talán ez pont így van rendben. Ilyenekre is szükség van. Most már csak az lenne jó, ha lassan megtanulnék mindezzel együttélni, végre elfogadni. Mert ez nem pudingság. Ugye nem?

Kicsit olyan a szagod …

sandwiches-180982_1280Munkába menet beugrottam a henteshez, megvettem az ebédemet, egy szendvicset. Olyasmit mint a képen. Aztán beszálltam az autóba.

A párom megjegyezte.

– Hmmm, kicsit hentesüzlet szagod van. /Du riechst a’weng nach Metzgerei.

– Ùgy érted olyan szagom van, mint a sültkolbásznak? – vicceskedtem /Rieche ich nach Bratwurst?

– Nem, inkább olyan mint egy disznónak.  – válaszolta a párom /Nein, irgendwie nach Sau!

és röhögtünk mint az inaszakadtak. Mert értem én. A poén az poén. Es hála isten, ö azt soha nem hagyja ki. Ezért értjük meg egymást olyan jól. Még akkor is, ha más nyelven beszél.

 

Liebe Grüße …..

írja mindig az emailokban, én olvasom, de tudom, hazudik. Üdvözöl, szól, mosolyog rám, beszél hozzám, mert kénytelen, de minden, minden hamis. Ez a színjáték hamis és vérlázító, undorító, viszketést okozó, rossz közérzetet, úgy tudnék bőgni, ordítani, de leginkább elfutni, kifutni a világból.
Valami nem működik és ezt tudjuk érezzük szinte az első perctől kezdve. Idegek és egymásnak feszülő akaratok, érdekek harca, messze az egészségestől. Nem látni bele a másik kártyáiba, a fejébe, hol siklott félre és min az egész, mi volt az a mondat, helyzet, válasz, napállás, ami miatt becsődöltünk. Márpedig becsődültünk. Nem megy együtt. Ellenségekké válva,  írtózva várja két, vagy több ember a hétfő reggelt.
Gyomorösszeugrós pillanatok, kilincs a kézben, ajtó benyit és jaj, ott van, ott ül, utálom, utálom, ő is utál, mindenki utálja ő is utál mindenkit, de mit segít ez, most be kell mennem, szólnom kell.

– Guten Morgen Simone! 
– Schönen guten Morgen Andrea! 
pffff, megtörtént, legalább ezen túl vagyunk, izzadó tenyérrel tovább mehetek az irodámba …. jaj csak ne kelljen hozzá szólni.

Kerülgetés, felesleges, feltűnő, érezhető párhuzamos járatok, ignorálás, neki ezt nem kell tudnia, rá ez nem tartozik, nekem ezt miért nem mondta, Scheiße, meg kell kérdeznem a kimutatással kapcsolatosan, nem merem, nem akarom, nem normális az egész … de be kell mennem hozzá… próbálj természetes maradni, csak lazán, basszus nem megy, gombóc van a torkomban, kérdezd úgy, ahogy korábban, minden oké, vigyázz, lassan beszélj, egyszerűen fogalmazz, gondold át azt a mondatot, ne legyen benne nyelvtani hiba, jaj görcsölök, jaj már itt állok és de utálom magamat, miért vagyok ennyire balfasz, naná, hogy makogok, naná, hogy dadogok, naná, hogy elcseszem, persze, hogy naivnak tettetett, érdeklődő, tágranyílt szemmel rám néz, nem kérdez csak néz és vár, de olvasok a tekintetében, benne áll az utálat, meg a jaj de hülye vagy, látod, még értelmesen beszélni se tudsz, ki nem állhatlak, de most erről nem tehet, hiszen hogyan is érthette amit mondtam, leblokkolt, de meg kell ismételnem mit is akarok, magyarul már réges régen és simán lezavartam volna mindent, de megalázó, de ciki, de szar helyzet, ki akarok menni, mikor megy már haza, mikor megy már el, miért van itt …..


Már nincs itt. Többet nem jön. Döntés fentről. Nem kell, nem megy, nem való rá, nem alkalmas, szakmai, emberi problémák, hibák. Sértődések, viták, meg nem értések, beszólások, visszaszólások, fejcsóválások, ez így nem működik. Ezt mondta, azt mondta, jézusom ez komoly? Sajnos komoly, a hátad mögött bizony. A te hátad mögött pedig … was? Ez nem lehet igaz, még ilyet, de kár, hogy nem előbb lett vége.

Megkönnyebülés, fellélegzés, jókedv, szeretet, napsugár, hopszassza, trallala, viccek, hülyülés, hátbavágások, na mi volt a meccsen, gyerekek képzeljétek …. röhögés, röhögés, felszabadult röhögés. Felszabadultunk. 

Voltatok már hasonló helyzetben? A munkahelyi terrorról, azaz mai modern kifejezéssel élve, a munkahelyi mobbingról írtam. Iszonyatos pár hónap telt el vele. Ő meg én. Sokáig halogattam a témát, mert amíg tartott, addig a kétségbeesésen túl, a sebnyalogatással foglalkoztam. Amikor győzelemmel végetért, a felejtés és a happy end mindent törölt.
De hány és hány embernek teszi tönkre az életét akár csak egy, betartó, kellemetlenkedő kolléga. Kiváltó okai különbözők, az irígység, butaság, szakmai féltékenység, karierharc bármi lehet, sőt elég, a nem bírom a pofádat. Ez a mobbing belekúszik az életünkbe, alattomosan helyet csinál magának a gondolatok között, előre törekszik és spricceli a gyilkos mérgét mindenhova. Ott lesz hirtelen minden elvégzendő munkában, telefonbeszélgetésben, levélírásban, értekezleten, behálózza a kezedet, elmédet. Egyre nehezebben megy a munka, egyre fogy a kedv, a lendület, a motiváció, már mindenben kételkedsz, legfőképpen magadban, hiszen olyan furán néznek rád mások, mi van, ha igaza lesz ennek az utálatos illetőnek és te tényleg olyan tehetségtelen, hülye, balfék vagy … 

Egy ilyen légkörben nem lehet létezni. Megbetegít.

Szinte a legelején felismertem a baljós jeleket, de a többiek nem vettek komolyan. Túldramatizálom. Aztán ahogy az egész egyre inkább lendületbe jött, úgy lettek egyre nehezebbek a nappalaim és az éjszakáim. Már pedzegettem az esetleges váltás lehetőségét. Minek maradjak ott, ahol igaz nagyon szeretek, a munkámat élvezem és maximális erőbedobással (igyekezve, hogy kifogástalan legyen) végeztem, de vége! Jött valaki, aki megmérgezte a légkört, megpróbált befolyásolni másokat, belerondított a lelkembe, megnehezítette az együttműködést. Állandó betartásban és befékezésben nem lehet eredményesen dolgozni. De azt is tudtam, hogy nem fogok pitizni. Ha másnak megfelel, ám legyen. Ráadásul a szám is nagyon nagy.
Szerencsémre, nagy-nagy szerencsémre a céges hierarchiánkban ott legfelül is pontosan felismerték a helyzetet. További nagy-nagy szerencsémre másokkal is próbálkozott, ami eléggé kontraproduktívnak minősült.  De őszinte leszek, ez a történet végződhetett volna ám teljesen másképpen!
Szerencsém volt, hogy a józan ész és az emberség nem hagyta magát befolyásolni manipulatív, sötét erőktől, hanem felismerte azok ártó jellegét és szándékát.
Még egyszer leírom: szerencsém volt.
Történhetett volna másképpen is a vége. Ő marad és én megyek. 

Ne hagyjátok magatokat, álljatok ki a benneteket ért igazságtalanság ellen, ne nyeljétek le a mérget, tegyetek valamit ellene. Nem biztos, hogy ti húzzátok majd a hosszabbat, de ne nyuszi módra bánjanak el veletek, az duplán fáj.

A munkahelyen, a kollégákkal eltöltött idő gigantikus méretű. Többet látom a főnökömet, mint a gyerekemet. Nem mindegy, hogy mire kell az energiánkat fordítanunk a munkaidő alatt. A bőgés visszaszorítására, vagy a felszabadult nevetésre. Izgulásra, mert hülyének érzem magam, vagy izgulásra, mert valami állati jó ötletem támadt az elszámolásokkal kapcsolatosan, alig bírom visszafogni magam. 

Kívánok mindenkinek jó munkahelyet, baráti, önzetlen, egymást támogató kollégákkal. Nekem hála ég, azt a tavalyi pár hónapot leszámítva ismét ilyen van. Kincs ez, ugye tudjátok? 


 

Közben szükség van a normalitásra is

Úgy értem a személyes tragédiám megélése mellett szükségem van teljesen normális hétköznapi dolgokra is és kisebb-nagyobb örömökre, mivel csakis ezek képesek a csónakomat a teljes kétségbeesés taváról visszanavigálni a kellemesebb vízekre. Ha csak és kizárólag az anyukám súlyos betegségébe, a Fürtikém helyzetébe, az egész megoldhatatlannak látszó helyzetbe feledkeznék bele, asszem be is zárhatnám a bótot és csak az lenne a dolgom, hogy valami stabil helyet találjak a lakásban, ami biztosan megtartja a kötelet …..
Nem szabad elfelejteni, hogy napi közel 9 órát dolgozom egy irodában, ahol a főnök szinte folyamatosan jelen van, így a kollégákkal együtt a tempónk és a munkában való részvételünk 200 %-os. 🙂
Autóznom is kell napi kétszer 20 km-t, pedig utálok vezetni, de ez is zusammen további 1 óra. Otthon vár a szokásos őrület (kivéve a főzést, azt meghagyom másnak), bizony nekem is kell órákat matekoznom a JuniorCheffel, mert a törtek világa és a trapéz, meg a paralelogramma területe ezt megkívánja. Ehhez persze bele kell néznem a könyvébe és a füzetébe, hiszen az egészet már réges régen elfelejtettem. Talán soha nem is tanultam meg, csak szerencsém volt. 🙂
Tegye mindenki a szívére a kezét! Tudjátok fejből a trapéz területének képletét? Na ugye nem!
De én már igen! Németül!

A kisebb-nagyobb örömökhöz tartoznak a falatok (amit más főz …..elsősorban az éttermekben) és persze a hobbim: írás, olvasás, zene és az 1.FCN.
A Húsvéti Nyúltól ajándékot kaptam. 2 belépőt az 1.FCN meccsére. A meccs előtt is küzdöttem a lelkiismeretemmel, érezhetem-e magam jól???
Arra a válaszra jutottam, hogy nem. De szeretném nagyon. 🙁 Sőt muszáj, ha nem akarok beleroppanni.

Így történt, hogy az elmúlt szombaton a borzalmas valóság mellett is képes voltam pár órára kikapcsolódni. Nem tehetek róla.
Szeretem a focit.
A csapatunk a HSV (Hamburg) ellen játszott. A stadion felé, az S-Bahnban ülve (olyasmi mint a HÉV) kifogtuk a “hotvolleet”. Úgy tűnt, az összes atomszerűen betintózott és józan HSV drukker a mi vagonunkba szállt be. Annyira kabarés volt a helyzet, mindenhol kék sálas hamburgi focidrukkerek, akik ordítozva énekeltek és szlopálták a sert, mi pedig ott ültünk jól fésülten, mosolyogva és természetesen nagyon vigyázva arra, hogy mit mondunk és mennyire grimaszolunk.
Mi ketten apussal, diszkrét kis Clubbsállal a nyakunkban. Apus odasúgta nekem: azt hitte itthon játszik a csapat, de ezek szerint ma Hamburgban landoltunk.
Alig vártam már, hogy megérkezzünk a stadionnál, elegem volt, rendkivül idegesített az az ordítás:

“6-mal deutscher Meister
3-mal Pokal Sieger
immer erste Liga ….háeszfauuu”

borzalmas volt.
Csak egy hangyányi kostoló a DAL-ból, amit a Hauptbahnhoftól kezdődően a Frankenstadion megállóig kb. 600-szor hallottam, és úgy a negyvenedik felé igazán meguntam.:

A stadionban az a pár óra fenomenális volt. A csapat ritka szarul játszott, de az atmoszféra, az egész cirkusz (mi más?) lenyűgöző volt. A visszaúton újra kifogtuk az immár újra be…, illetve rátöltött kék-fehér fanok műsorát. Egészen szombatig rettenetesen kiváncsi voltam Hamburgra. Már nem vagyok biztos benne, talán menjünk inkább mégis Dániába? 🙂
Néhány kép a szombatomról, aztán majd folytatom.



Hüss van künt!

Van aki vezetés közben kihangosítós biszbasz nélkül telefonál Ezért meg is büntetheti a rendőr.
Aztán itt vagyok én, aki vezetés közben fényképez. Hogy melyik elmebeli “kategóriát” meríti ki ez a fajta állampolgári viselkedés, inkább hagyjuk. 🙂 Tényleg, a rendőr bá’ mit szólna hozzám? Találna-e vajon jogcímet a büntetésre? Ha a vezetés közbeni fényképezést a KRESSZ konkrétan nem is tiltja, sapka megint nem volt rajtam. :-)))
Ígérem többet nem fog előfordulni, ezek az első és az utolsó képek közvetlenül a kormány mögül! Halványan megjegyezném: telefonálni például nem tudnék menetközben, elvonja a figyelmemet a vezetéstől ……… khmmmmm
3 napja farkas, sőt ordasordító hüss volt errefelé is. De mit nekem minusz 20 fok kérem, nem vagyok cukorból! Bizony, van itt kitartás, ellenállás, erő. Majd én megmutatom ennek az időjárásnak, ki az erősebb! Feltekerjük a fűtést az ótóban 24 celcius fokra, és máris én!
A hétfői -20 Celsiust (esküszöm ennyi volt reggel!!) nem sikerült lefényképeznem, nem volt nálam a kamera. Másnapra lényegesen enyhült az idő, felmelegedett -15 fokig :-), éreztem, ezt meg kell örökítenem!
Jöjjenek a képek!  
Indulás az munkába
Még a műanyag tehén is inkább hazafelé veszi az irányt
Az annya!
Na még ez hiányzott, kezdődik a hóátfúvás …
 
Végre megérkeztem.
Ha pedig már eddig eljöttem, csak eltöltök egy pár órát (8-9) az irodában :-))
 
…kedves kétlábú és négylábú kollégák társaságában 
 
 Aztán dilután újra on the road ... – 11.5 Celsius
 
Sietni kell, mert a pék csak 18.00-ig van nyitva. Istenem, de sokszor estem be 17:57-kor, először levegő után kapkodva, aztán “dreistückbauerwecklabitte” …
 Már a célegyenes hajlatában (kivételesen eléggé időben)
  A mélygarázsban. Pffff, megérkeztem. Végre-végre!
 
Állandó kísérőm természetesen:
 
Őszinte leszek, sokszor mire hazaérkezem már bőven elmúlt este 18.00 óra. Ilyenkor a világot megváltani már nem lehet, nem tudom más hogy csinálja, nekem nem megy. Se időben se energiában. Talán hétfő …. az még megy úgy ahogy, különben Tompika vagyok. A legrosszabb a csütörtök, ahogy ma is, ilyenkorra már teljesen elfogyott minden tartalékom. 
Az esti program elmaradhatatlan része a telefonálás. Minden este hívom Győrt. Az Anyukámat és/vagy a Fürtikémet. Van amikor csak a gondozó lányokkal (tündérek) beszélgetek, ők mesélik el nekem az Anyukám és a Nagymamám napját, a jót és a rosszat. Lelkileg nagyon megterhelőek ezek a telefonbeszélgetések, érzem öregít a súlyuk. Jó pár évet vesznek el az életemből.
Írnám a blogot is, meccset is, krimit is néznék a tévében, olvasnék, matekpéldákat állítanék össze a Mucinak, megcsinálnám végre azt az expozét is, amire Apus már egy hete vár, ne adj isten össze is rakodnék (áh, ez utóbbi nem igaz) de egészen egyszerűen NEM MEGY. Nincs hozzá erőm.
Az elalvás előtti olvasás persze nem marad el soha, de nem ám úgy mint a régi szép időkben, amikor a könyv felét egy fekvésre kiolvastam, a fenét! Csak pár oldal és szunya. (jelenleg Leslie L. Lawrence az aktuális, szeressssem nagyon a regényeit)
A levelek megválaszolásával pedig úgy le vagyok maradva, klónozásom nélkül soha nem fogom tudni utolérni magam.
Jó iccakát mindenkinek, és kitartás, holnap már PÉNTEK!!