Ha új vagy egy munkahelyen

woman-570883_1280Ki ne ismerné azt az érzést, azt az izgalmat, amit egy új munkakezdés jelent! Hogy féltünk az állásinterjútól, igaz? Hogy izgultunk előtte, mennyire nehéz volt az a reggel, amikor készülődtünk, istenem! De szeretnénk megkapni az állást, fúúú de jó lenne!

Ha szerencsénk van, működik a dolog. Először is eljutunk az állásinterjúra, ami alatt hirtelen kisüt a nap. Érezzük a megnyugtató rezdüléseket, a testbeszédek, a hangsúlyok, a mosolyok erőt adnak. Megnyertünk egy háborút, jól zajlott le a beszélgetés. Úgy érezzük, ez volt a legfontosabb, a legnehezebb, csak ezt a kanyart kellett bevenni, ez volt a legnagyobb kihívás. Tévedés, de mindegy, most pezsgőt! Hurrá! Üljünk be valahova, erre enni-inni kell!
A szerencse folytatódik, érkezik az értesítés, felvettek. Öröm, extázis, tánc, huu de fasza, számolgatás, kalkulálás, nagy boldogság …. aztán már ilyenkor megjelenik a mummus: a francba, miért nem mondtam még többet a pénznél… De lényegében ilyenkor megnyugszunk. Van még kis időnk addig, amíg kezdődik a munkaviszonyunk. Lassan indul az agyalás, a hogy jutok el oda, mi van akkor, ha nem tudok autóval menni, mit lehet ott enni a közelben, van-e megálló, hentes, pék? De még minden egészen normális.
Namost, ez a nyugalom csak addig tart, amíg a “kezdődik” nem tudatosul a fejünkben. Egy új helyre fogunk a jövő héttől bejárni, hétfőtől-péntekig ott leszünk majd, minden áldott nap. Ott fogjuk napjaink legnagyobb részét eltölteni, egyelőre még ismeretlen emberek, körülmények között. Az elvárásokkal se vagyunk tisztában, azt se tudjuk mi vár ránk. Milyen lesz ott? Milyenek a többiek, a főnök, a hangulat? A munka, amit el kell végezni? Hát ez is egy rejtély. Azt hiszed tudod, ismered, gyakorlatod van benne. Aztán az egyik munkahelyen mégis kiderül, hogy alapjaiban kell megreformálnod az ismereteidet, mert a korábbi tudásod, amire olyan rettenetesen büszke voltál, igencsak sekélyes. Csak egy nagyon pici területet ölelt fel, másrészt abban a kicsi részben is maradtak hézagok. Az ilyen munkahelyek a legrosszabbak az egónak, de a legjobbak a szakértelemnek.
Az életkorunk és munkahelyeink számának egyenesarányú emelkedésével egyre nagyobb a tapasztalat és egyre nagyobb a félelem. Mi lesz, ha nem fogom tudni ellátni a munkát? Ez az aggodalom a fiatalabb években nem jellemző, fel se merül, hiszen még mindenhol csak tanulunk. De valamikor már azért vesznek fel, mert azt a sok mindent már tudnod és alkalmaznod kell. Ettől aztán megrezzen a léc. Mi lesz, ha nem fogok megfelelni, ha nem fogom tudni ellátni azt a munkát?
A kérdés nem alaptalan. A fuccs, a felsülés benne van a pakliban. Főleg a tervet hozni kell munkaköröknél. Ha nem vagy eredményes, a kutya nem foglalkozik a lelkivilágoddal, a’viszontlátásra. És mindehhez csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy külföldön vagyunk, az idegen nyelv sokkal nehezebbé teszi a lécátugrást. Bármennyire is jól beszéled az ország nyelvét, soha nem leszel azonos a hasonló munkakörben dolgozó kollégával. Miért? Azért mert nem. De nem is lehetsz, hiszen hiányoznak az itteni tapasztalataid, nagyobb a hiány nyelvi téren is.  Meg azért is, mert fényévekre vagyunk egymástól, az idegenségünk miatt. Kultúrális különbségekről van csak szó, hiszen mindenki hordozza magában a másik nyelven elhangzott előző éveket, meséket, zenéket, filmeket, a szomszédokat, az osztálytársakat, az eltérő gyerekkort, helyszíneket, történelmet és mindez a jelenlegitől nemcsak földrajzilag van nagyon messze. Nincs közös pontunk a múltban, amiben esetleg megkapaszkodhatnánk. Nem fog senki örömében felvinnyogni a miért nem mentem inkább a Huffffnágel Pisstihez feleségül mondat hallatán, még akkor se, ha részletesen elmondod miről is van szó. Ugyanúgy mi se fogjuk csekkolni a külföldi kollégák múltidéző poénjait. Mi se láttuk azokat a sorozatokat, amiken ők felnőttek. És tudjátok mit vettem észre? Külföldön már mi se azok vagyunk akik otthon voltunk. Én biztos vagyok abban, hogy belőlem is kettő van. Sőt, már három. Az otthoni, a magyarországi énem és a bécsi, valamint a nürnbergi Andi. Mindenhol más és más világ vesz körbe, más behatások érnek. Nürnbergben nem élhetek úgy mint Győrben, itt más a lépték, a szokások, röviden: ez egy más világ. Ha hazamegyek, akkor visszaváltozom. Idomulok az otthoni ismert világhoz. Ez a világom, a korábbi életem, a családom az anyanyelvemmel együtt olyan mélyen bent él minden sejtemben, szeretem és néha hiányzik. De ezt csak otthon élem át. Külföldöm már egy új életünk van, amit haza nem viszünk. Letesszük a határon, majd visszafelé újra felvesszük.
De visszatérve a munkahelyre, a kollégákra. Nincs más lehetőség, el kell, hogy fogadjuk egymást. És ez néha nem túl egyszerű. Én már jó néhány tapasztaláson túl vagyok. Volt keserves és kellemes is. Különben ezek a különbségek intelligensebb emberek esetén nem túlzottan érezhetőek, sőt a közös munkakapcsolat, együtt megélt poénok során, majdhogynem áthidalhatóak, de a rosszindulatú, vagy a kicsit egyszerűbben struktúrált embereknél még ha megfeszülsz, akkor se fog működni, a különbségek tapinthatóak maradnak. Te akkor is csak egy ostblokkból elszabadult külföldi vagy. De csak neki, a kevésbé toleráns embernek.

A jövőbeni kellemes munkahelyi közérzet szerves része (nem röhögni!) a klotyó! Egyáltalán nem mellékes, hogy nyugalomban töltheted-e azt a pár percet a wc-n, vagy azon fogsz golyózni, hogy sietni kell, mert más is vár rá. Egy több wc-vel felszerelt épületben nem fogsz stresszelni. Mert nem kell azon izgulnod, hogy mi lesz, ha …. A komfortérzet nem sérül.  Egy korábbi munkahelyemet az első perctől kezdve utáltam, mert 7 (!) ember volt egy wc-re, abból ráadásul négy férfi. Egy ház felső szintjén alakították ki az irodákat és a korábbi fürdőszobából lett az egy darab wc. Szörnyű, higgyétek el, szörnyű. Igazándiból nem is szabadna koedukáltá tenni a rötyit bizonyos létszám felett, erre van errefelé egy törvény, vagy szabályzás, de ebbe most nem mélyednék el.
Mi kell még egy munkahelyen? Legyen egy jól felszerelt konyha, lehetőleg legyen ingyenes az ásványvíz, legyen egy szuper kávéfőző, ez mind-mind létfontosságú! Majd meglátjátok az első pár hét, hónap eufóriája után, hogy egyszercsak megérkezik ebédidőben az éhség. Ez az éhség az elején nem túl fontos, nem is zavaró, a mámor, az izgalom elfojtja. Majd eszem otthon. De idővel érkezik a megnyugvás, a megérkezés a munkában, visszaállnak a normális testi funkciók. Enni vágysz. Ne a ritikülből kivett sontyorodott parízeres zsömit kelljen majszolgatni, legyen lehetőséged másra. Hűtő, mikrósütő, vízmelegítő, szupi kávéfőző (nem ám szar filter kávé!), a lényeg, hogy érezd magad valóban jól, ne legyen az egész nap büntetés.

Mi történik az új munkahelyen? Néhány vidámabb (most már) pillanatot felidézve:

Megmutatják a cégnél a konyhát is, a hűtőt, ahova mindenki beteszi a kajáját. A valahányadik napon, annak ellenére, hogy te voltál az első, 15 perc multán még mindig ott álsz a konyhában, kezedben az ebédre hozott falatod.  Mindig érkezik valaki, akivel lányos zavarodban lefetyelsz. A kollégák a lefetyelés közben nem esnek ki a jól ismert reggeli szertartásból, laza mozdulatokkal teszik be a csomagjaikat a hűtőbe. Mindezt látod ugyan, de nem fogod fel. A kezedtől átmelegedett szendvicsed lassan már menne, kéretőzik be a hűtőbe, ekkor kapcsolsz. De késő. A hűtő tele lett.

Aztán itt vannak a csalafinta jelszavak. Az első munkanapon megkapod az összeset. Ezek a jelszavak simán működnek 2 napig. Aztán kész. Azt mondja a rendszer, hogy nem enged be, mert vagy hibás a jelszó, vagy már egyszer bent vagy. Kilogolni téged természetesen csak az ügyvezető, vagy egy erre meghatalmazott kolléga jogosult. Ilyenkor az első 11.00-óráig nem jön be, utóbbi pedig azon a napon szabadságon. Vérciki. Úgy érzed mindenki rajtad röhög. Bár egyszer én is jót vigyorogtam, mert a lelkes osztályvezető kolléga segíteni akart, hátha én bénázom. Kérte a jelszavamat, ami a Mucipuci volt. Felolvasta. A mukinál még nem, de a pukinál azért vigyorogtam.

A hűtő ajtaját az első pár napon olyan finoman nyitod ki, mintha attól tartanál felébreszthetsz valakit a durva zajjal. Óvatosék lánya vagy. Ez a reflex aztán a folyamatosan lelkünkbe érkező, mindent elöntő boldogságérzet hatására leépül, az én itt dolgozom, juhuuu érzet veszi át a hatalmat a kézen és vége a totojázásnak. Egy határozott mozdulattal nyitod ki a hűtő ajtaját. És ettől a nem várt lendülettől az ajtó kivágódik, röpülnek a sajtok kifelé és a hűtőajtó nekiütődik a konyha üvegajtajának …… ssssssszzzzzz, ami ez egyszer oltári szerencsédre éppen nem törik be. Megúsztad.

De egyértelműen, a most kinek szóljak helyzetek viszik a pálmát. Főleg amikor olyan emberekkel hoz össze a “jó sorsod”, akik ronda, genyó módon tojnak a problémádra, néha valóban nem értik a kérdést, néhe meg csak lusták felemelni a feneküket. A jól bevált mondat: a legjobb lenne, ha megkérdeznéd a Herr, vagy a Frau Izét, ő biztosan tudja. Namost ezek az Izék általában igencsak magasan ülnek, nagyobb autóval járnak mint a tiéd és a szomszédé összesen…… pfff, őt zavarni egy lehet bagatell kérdéssel. Ciki. Ott állsz bután, szerencsétlenül, kukán és egyre inkább leforrázva. Balféknek érzed magad. Az is vagy. Jó hír: ez a kérdezősdi és bénázósdi alakul! Kérdés lesz, de cirkusz hozzá nem! Lazán oda fogsz somfordálni az összes Illetékes Elvtárshoz, még akkor is ha ő a Frau Izé.  És lesz mosolygós, heherészős, cinkosan összekaccsintós válasz, még a legnagyobb baromságodra is. A titok nyitja, a beilleszkedés. De ne aggódj! Hamarosan a team ugyanolyan genya tagja válik majd belőled is.
De addig, sok sikert és ne feledd: a kollégák is emberek.
Legalábbis jó néhány.

Mindig jónak lenni?!

Baromi unalmas.
Pedig de sokszor jöhetne egy nagy, mindent elsöprő röhögés, vagy a lelket könnyítő, hagyjon engem békén mondat, de nem. Én … mi ilyeneket egyszerűen nem tudunk megtenni, leírni, kimondani. Olyan nyulak vagyunk, isten őrizz, hogy valakit megbántsunk! Tekintettel vagyunk a másikra, még leírni is szörnyű. Már-már ciki a tapintatunk.
Mi nem röhögünk ki és nem hajtunk el senkit, mindenkit meghallgatunk, akkor is, ha a saját problémáinktól vagyunk elkenődve a bánatos földig, nem, tekintettel vagyunk a másik emberre, az ő problémája fontosabb.
Hogyan is mondhatnám X-nek, az éppen a tanácsomat kérő embernek, hogy hagyjon most békén, nagyon rossz időpontot választott, én is nyakig ülök a kakiban (tudom, ilyenkor nem szabad lógatni a fejet), hiszen szegény hozzám fordult, nem rúghatok bele én is!
Nagyon szívesen segítek, tényleg örömmel teszem. De néha nagyon elborítanak ezek a kérdések …. rövid üzenetek … a mennyiségüket már nem rám szabták. Még a leghülyébb üzenetre is szoktam válaszolni, méghozzá udvariasan. Annak tudatában persze, hogy az üzenet küldője a következő pillanatban úgyis elfelejt. Rosszabb esetben csak pár perccel később felejt el mindörökre, miután még utoljára azért beszólt a neki nem tetsző válaszért.

Szóval igyekszem jó lenni. Ezért nehéz néha kibújnom a jó néhány értelmetlen messengeres, skypos, emailes üzenet alól, amiket ismeretlenek küldenek nekem egyazon indíttatásból, bár igencsak különböző fogalmazással. Mindenkinek kell valami. Úgy érzem, hogy válaszolnom kell nekik. Miért érzem úgy? Nem tudom. A másik írt nekem, számít rám, muszáj, hogy válaszoljak. Azt hiszem mindenkiben él a Kis Herceg, ez is olyan dolog. A virágom, a rókám …. nem tehetem a másikat még boldogtalanabbá azzal, hogy le se szarom. Azért írt, mert segítségre van szüksége. Ha nem tudok segíteni, akkor is kutya kötelességem, hogy legalább válaszra méltassam. Ez pedig néha baromi időigényes és bizonyos esetekben roppant idegesítő.
Csak egy példa a sok közül:  ez az üzenet 2 napja érkezett egy ismeretlen embertől, aki nem szarakodott a felesleges udvariassági körökkel, egyből belevágott.
  “Üdv.  Van valami tapasztalata gyári szalagmunkás munkával kint?”
Mivel kicsit rossz napjaim vannak, így az első, a szememet nagyra nyitás utáni dühömben csak annyit válaszoltam, hogy “nincs“.
De ugye nem én vagyok az, aki ezt ennyiben hagyja, a lelkiismeretem már vakaródzott, bár tudta, hogy mi lesz a vége. Szegény hapsi munkát keres, akármilyen egyszerűen struktúráltan közelíti meg a társas kapcsolatokat, tőlem ugyanezt nem kaphatja vissza…. kiegészítettem a szöveget. Szépen leírtam neki az ismereteimet a munkával kapcsolatosan, hogy általában mi a fizetés és miért lenne szükség mindenképpen arra, hogy a jelentkező már itt lakjon, a nyelvtudás szükségességét is érintve. Mert ugye, mégiscsak felelős vagyok a rózsámért, meg különben is. Aztán ahogy lenni szokott. Elolvasta, de még egy köszönet se érkezett. Ez volt a nem is tudom megmondani hányadik hasonló történet. Mindig ez a vége. A belső beszélőm ideges lett nagyon, elkezdett engem cukkolni, hogy miért vagy te ennyire ba….om, mi a fa…nak kell neked mindenkivel szóbaállni, azt hiszed, hogy majd megköszönik?! A fenét! Le se szarnak utána! Mit foglalkozol velük, kérdezze (főleg ilyen stílusban!) azt akit akar, meg az ilyen maradjon inkább Magyarországon, töröld egyszerűen az üzenetet, oszt kész! Megfogadtam, a következőt már törlöm, de legalábbis nem veszem figyelembe … erre meg hangosan felröhögött a belső beszélőm, a tudatalattim szócsöve, azt mondta, hogy ugyanmá’. Mindegy, azért igyekezni fogok ellenállni. (Mintha halkult volna röhögése.)

Minket megtalál az összes dilis, részeg, problémás ember, hozzánk odajön az összes kutya, gyerek …  és mi némán, együttérző tekintettel hallgatunk meg mindenkit, sőt még arra is vigyázunk, nehogy közönyt, vagy ellenszenvet sugározzunk a minket szórakoztató felé, nehogy megbántsuk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy egy szót nem értünk abból, amit elmakog, mert a piától és folyó, habzó nyáltól már nem igazán karakteres a mondandója, illetve a hatalmas alapzaj és a rettenetesen rossz német kiejtés (ahol a német nyelv csak 65 %-ban van jelen)  szinte lehetetlenné teszi az érthetőséget. Mi nem mondjuk, hogy elnézést, de kihűl a vacsoránk, ha nem haragszik folytatnánk az evést … nem. Azt meg főleg nem mondjuk, hogy hagyjon minket békén, monnyon le. Mi végighallgatjuk a pácienst. Sőt, a drámai részeknél, amikor ránk is néznek és fejük mozgatásával adnak nyomatékot a történetüknek, akkor mi ügyesen reagálni is próbálunk. Egy megértő jaaaa, vagy egy együttérző jujjj tőlünk mindig érkezik. És utána mindig feltesszük magunknak a kérdést: miért pont mi? Miért pont minket találnak meg? A párom szerint ezek az emberek érzik rajtunk a mentális áldozatot, le is csapnak egyből. Ez van, ha az ember nyuszi.

gnom2Az egyik görög étteremben szúrtam ki ezt a baromi ramaty sárkányos szobrot, nemcsak giccstartalma, hanem igazi rondasága miatt. Egy thai, vagy kínai étteremben ezen a gnómon a szemünkkel simán átsuhantunk volna, de egy kicsit nívósabb görögnél ez az izé annyira kilógott az enteriőrből, hogy ihaj. Ráadásul fő helyen ült a sas, egy üvegvitrinben. Ah, ezt muszáj lefényképeznem és vigyorogva álltam fel, hogy a madarat telibe kapjam, amikor kicsit megmerevedtem, mert a tulaj nézett velem farkasszemet a válaszfalba épített vitrin túlfelén. Hu, ciki volt. Attól féltem, hogy megbántottam a görögöt, kiröhögtem a madarát, ami neki biztosan tetszik, különben nem ülne itt. Egyből komolyságot varázsoltam az orcámra, mutattam, hogy csak fényképezem az állatot. A tulaj egy szempillantás alatt kinyitotta a vitrint, kézbevette a förtelmet és büszke arccal az asztalunk közepére tette. Nem mertem megmondani az igazságot, se úgy viselkedni, hogy megsejtse. A röhögés majdnem szétvetett belülről, de mi emberből vagyunk kérem, nem nevetjük ki a másikat.
A görög ember büszke arca, a tőlem 20 cm-re tornyosuló randaság … röhögés nélkül, fegyelmezetten megtekintettük a sárkány-dögöt. A görög nem vett észre semmit. Sőt! Gyorsan felhívta a figyelmünket arra, hogy már többen meg szerették volna venni (!!), de nem eladó. Ezen megint majdnem felnyerítettünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni kinek kell egy ilyen ratyi … de mi persze csak bólogattunk.
És sikerült ismét valakit nem megbántani. Azért ez mégsem olyan rossz dolog.

Még egyszer végig kéne mennem ezen a témán, hogy miért is vagyunk mi ezzel az udvariassággal és az együttérzéssel balfékek? Miért is? Miért zavar? Azt hiszem rájöttem. Az zavar, hogy kilógunk a sorból.  Mi vagyunk az “én társadalom” kilógó tagjai, a másokra is tekintettel levők. De talán ez pont így van rendben. Ilyenekre is szükség van. Most már csak az lenne jó, ha lassan megtanulnék mindezzel együttélni, végre elfogadni. Mert ez nem pudingság. Ugye nem?

4 perc 5 másodperc

Ennyi időbe telt valakinek telefonon felmondanom.
Két stampelt ittam rá az előbb, ami égeti a gyomrom. A korábbi telefonhívás pedig a lelkem. Most minden ég. Ha szar az élet, akkor én most valakinek még szarabbá tettem. Rajtam keresztűl jutott el hozzá egy újabb csapás, nagyon sajnálom. 

Korábban még nehezebb volt, mára már sajnos rutinom lett, így jobban fel vagyok készülve ezekre a telefonbeszélgetésekre, amik azért lényegesen könnyebbek, mint amikor személyes találkozások alkalmával kell közölnöm a rossz hírt. Amikor ott van a másik ember a közvetlen közeledben, akkor érzed, szinte látod a hír megérkezését az agyában, a szívében, a kárt és az űrt, amit okoztál a lelkében.
Nem akarok, de mindig belegondolok. Mit éreznék én most, mire gondolnék …..? Engem se kímélt meg tőle az élet, velem is történt már ilyen, emlékszem rá, ilyet nem lehet elfelejteni. Valami felrobban ott belül, a jelent és a jövőt teljesen szétzúzva. Csak egyetlen kérdés dübürög, a “most mi lesz velem?”. Miből fogok megélni, úr isten?
Akkor, abban a pilanatban leredukálódunk. Használhatatlan, teszetosza emberré válunk, aki nem képes ellátni a munkáját. Hülyékké, bénákká, élhetetlenekké tesz minket a felmondás ereje, abban a percben mindenképpen. Loserekké. A család loserei. Mindegy mi a felmondás oka, akár igazságtalanul is kerülhettünk lapátra, lehettünk áldozatai az emberi szemétségnek, fúrásnak, akkor is loserek vagyunk, mert pont velünk történik. 

Telefonon közölni a rossz hírt könnyebb. Tényeket közölsz, ahogy a német mondja “Daten und Fakten”, a döntéshez vezető utat kíméletesen, de le tudod írni. Vigyázva, hogy ne bántsd meg a másik embert, a munkára való alkalmatlanságának közlésével a lelkén ejtett sebeket egyből balzsamozod a szorgalmának, kiváló emberségének dícséretével, milyen rendes, aranyos, kedves, csak hát erre, amit nálunk csinált, erre nem tudjuk tovább igénybevenni. Mert ezt nem tudja. És nem kell látnod a gyűlő könnyeket, a hirtelen felbukkanó bizonytalanságot és félelmet a szemében. Nem látok semmit, csak beszélünk. És elég hamar ki tudok jönni a beszélgetésből, hiszen én diktálom, nálam vannak az érvek. A másik erre nincs felkészülve, váratlanul érte. Aztán a végén, amikor a harmadik szárnyaszegett próbálkozás, a “de még vissza tudok jönni valamikor későb? …” kegyetlen letörése után a nagyon sajnálommal és a minden jót-val letehetem a kagylót.
Persze, hogy szar utána, de megtörtént. Megkönnyebültem.

Őszinte leszek, a szomorú valósághoz kapcsolódik néhány vicces momentum is. Az egyik emberen megesett a szívünk. Történt ugyanis, hogy ez az emberke elindult Magyarországról a messzi, ismeretlen Svájcba. Természetesen mindennemű nyelvtudás és tapasztalat nélkül, felülve egy magyarországi közvetítő hintapacijára. A srác többször is kihangsúlyozta, hogy ő esztergályos, sima esztergályos, CNC-gépekhez nem ért. Egyáltalán nem. Jó, jó, nyugtatta a közvetítő, érti ő, ez természetesen figyelembe van vége, kein Problem. A srác a közel 2000 km megtétele után megérkezett Svájcban. A leendő munkahelyén természetesen CNC-gépek várták. A megrendelő köszönte, nem kérte, innentől nem foglalkozott vele senki se. Sarkonfordultak, őt ott hagyták. A srác kétségbeesve próbálkozott egy pár napig, munkát keresett, de nem talált (érthető, már bocsánat), feladta, elindult hazafelé. Itt léptünk be mi a képbe. Egy dolgozónk ismerőse volt a srác. A dolgozónk esküdözött, igaz, hogy más a szakmája, de ebben (ebben = nálunk, a cégnél végzendő szakmunkák) a szakmában dolgozik közel 15 éve, szuper, ügyes, gyakorlata van ….blablabla. Soha nem veszek fel senkit se írásos pályázat és a vele történő telefonbeszélgetés nélkül, soha. Az ilyen akcióktól, amikor visszafelé jön velem még egy Józsi, jó nagyon, ügyes, nem fogjátok megbánni akciókat a hátam közepére se kívánom, mert nem szokott működni. Másrészt komolytalan. Eddig az összes hasonló próbálkozás vége csőd lett. Ebben az esetben se vártam mást.
Na, szóval a srác útban volt hazafelé, mentsük meg, jöjjön be hozzánk, felvesszük.
– Hogyan jelentkezhetsz erre az állásra, neked más a szakmai végezettséged?
– Ó, ezt is csináltam sokat, van tapasztalatom!
– Biztos vagy benne, hogy ezen a területen profi vagy és profiként meg fogod állni a helyedet?
– Persze.
Na ja, mit is mondhatna mást az utolsó szalmaszáléknak.
A srác bekerült egy csapatba. Az első hete után egyeztetett a Herr Főnök a vezető szerelővel, aki vigyorogva mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, mint a munkatársunk. Mind a keze, mind a nagyzsebese (kantáros nadrág) tiszta maradt az egész heti munka alatt! Az elsőosztályos szakmunkástanulókkal történnek meg hasonlók, de egy profival?!
A főnököm vigyorogva simogatta a nemlétező szakállát, csak rázta a fejét, mert ez valóban hihetetlen. Pontosabban hihető, mert annak a bizonyítéka, hogy valaki nem odavaló. 
Egy újabb esélyt kapott a srác, egy másik építkezésen. Ott el volt mint a befőtt.
De lassan körvonalazódott a döntés, a szomorú döntés. Hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, megkérdeztem vele együttdolgozó kollégákat is, mi a véleményük a munkájáról. Sajnos kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igyekvő, szorgalmas, rendes emberke, de neki mindent mondani kell, a kezébe kell adni, önálló munkavégzésre nem alkalmas, a kezét kell fogni. Erre pedig a dolgozóknak se ideje, se idege. Ráadásul csak magyarul beszél. Még azt a kifejezést se ismerte, amit minden más szaki, akik ha egy hangot se beszélnek németül de ezt, hogy Vorschuss, azaz előleg már az elején tudják, nem hiányzik a szótárukból.

Persze továbbra se érzem magam ettől jobban, meg felmentve, de azt hiszem érthető, néha az emberek saját maguk is tehetnek a felmondásról. Nem állítok olyat, ami nem igaz. Ha mégis, akkor vállalnom kell a következményeket.
Ahogy a (ferde) közmondás is tartja: 
Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa ©Laár Pour Laár Társulat 

Pályázók 1

Embereket veszek fel. Ez is a munkám része, amit szeretek, mert szép, színes. A színek néha melegek, néha hidegek. Változatosak.
Ma is az volt. A jelentkezők között két fura fiúval.
Konkrétan két trágárkodó pályázóval a telefonban.


Az elsö, a reggeli, egy fiatal versenyző volt. Elmondta, hogy mindenképpen fel kíván mondani a jelenlegi munkahelyén és örömest készül hozzánk, de a jelenlegi kibaszott munkáját még el kívánja végezni.
– Viktor, kérem nem beszéljen így, nincs szükségünk ilyen trágár szavakra. Jó?
Pár pillanat csönd volt a telefonban, szerintem lázasan gondolkodott és kereste a kifejezést, mi lehetett trágár? Mire gondolhat ez a nő, milyen trágár szóra?
Fogalma se volt arról amit mondott. Túllépve a megdöbbenésemen, máris a következő mondatát darálta, sürgetően a konkrétumokra terelte a szót.

Aztán ebéd után a másik.
Felhívtam, hogy átbeszélhessem vele a pályázatával kapcsolatos pontokat. Rosszkor hívtam, ezért megpróbáltunk egy, a beszélgetés lebonyolitására mindkettőnknek megfelelö időpontot megbeszélni. Miután rájöttünk, hogy ez nehéz lesz, a pali nem volt rest, feltette az egyetlen logikus kérdést:
– Hú, hát akkor, hogy a picsába csináljuk?
Néztem csak. Vártam, hogy múljon a hatása … aztán jött is a korrigálás:
….. má´bocsánat.
A hangjában viszont egy szemernyi meggyőződés se volt.
A pályázókat értékelnem kell, vele könnyű dolgom volt. 
D-kategóriás pályázó lett.
D, mint Depp.

Èn se vagyok matyóhímzés, használom is néhanapján nyelvünk gyöngyszemeit, de nem is ezzel van a gond. A bammeggal kapcsolatos problémákat a használatuk okozza, amikor is nem mindegy mikor és az se, hogy éppen kinek! 🙂  

(a hitleri időket folytatom!)

Utazás telekocsival

 
A hazaútra először autót kerestem az összes lehetséges telekocsis portálon. Reméltem, valahova majd csak beférek, annyival kevesebb lenne az összköltség.
Bár ezek a telekocsis utak nem mindig a legjobbak. Többnyire a régi buszos iskolakirándulásokat juttatják az eszembe, amikor vittük a limonádét és a kókadt szendvicseket magunkkal, amikor büdösben, és melegben púposkodtunk összezárva mindahányan. Nem szeretnék igazságtalan lenni,  mert ezek a jó kis régi osztálykirándulások a löttyedt parizeres zsömivel, a klasszikus májkrémes konzervvel és a meleg limcsivel teljesen rendben voltak, imádtuk, hiszen nem csak erről szóltak. Meleg volt, délutánra szigorúan ragadt a kezünk a kosztól, a hőségtől és a párától összeugrott a hajunk, ránktapadt a póló, a gatya, de akkor ez teljesen rendben volt, röhögtünk nagyokat és ordítva énekeltük együtt a nótákat, élveztük a buszozás minden percét. Gyerekként nem vagyunk se kényelmesek, se finnyások. A buli és jókedv mindenek felett. 
A felnőttkort elérve kényelmesedünk. Már vannak, pontosabban lennének elvárások. Már nem szeretem, ha a sontyorodott zsömlét taperászva ragad a kezem és nem ott állunk meg, ahol jól esne, ha a hosszú út mások kénye-kedvéből még hosszabb lesz..
Telekocsis útun pisi csak a benzinkútnál, evés a tankolások alatt, vagy ölben kiterített szalvétáról, lehetőleg nem lélegzik, nem mozog …. 9-en egy kisbuszban, 5-en egy személyautóban (optimálisan, mivel minden helyet el kell adni, kőőő a pénz) 100-ra beállt mutató, mert így tudja tartani a benzinfogyasztást, vagy éppen 200-al tép, mert imád vezetni ….. nem könnyű. 🙂
Van akik ebből ipart csináltak, hetente többször fordulnak. Van olyan, aki 50,-EUR-t kér Győr-Nürnberg távolságra. Olcsónak se nevezném, amikor 32-40 euróért utaztatnak mások. Ráadásul sokszor letérnek az útról, mivel van aki Regensburgban, Passauban, Bécsben kíván be- illetve kiszállni. Ezzel a kitérőkkel aztán nyúlik az út, mint a rétestészta, de neki ezzel az újabb utasokkal  “dől” aztán a lovetta.  A buszok néhánya eleve lassan halad, mert vén romok, illetve tökig van utasokkal és ott az üzemanyagfelhasználás mummusa. És ha ez nem elég, ott van még a zenéjük is. Hangos. Nekik tetszik.
Nem akarom megbántani őket,  nincs rá okom, de hogy is mondjam, nem hiszem, hogy rajtam kivül mindenki örülne annak, ha a szenzációs és fantasztikus James Huntert kellene hallgatnia x-watton  és hosszú kilómétereken keresztül.
Na ja. Ha nem tetszik lehet mással menni mondaná. Persze, hogy lehet, de utólag már könnyű okosnak lenni.
Megfigyeltem, erre a marha nagy optimalizálásra (a lehetséges helyek optimális kihasználására) majd mindenki rákapott. Egy “feketén” vállalkozónál (mert számlát természetesen ő se ad), aki ebből él érthető, de a privátszemélyeknél azért fennakadtam.
Egy korábbi utam tervezésénél belefutottam egy ilyen, “pszichopatába”. A hirdetése alapján 3 hely lenne mellette az ótóban és 14.00 órakor indulnánk. Az induláson kicsit bosszankodtam, mivel gyakorlott utazóként tudom, hogy ilyen későn elindulni iszonyú. 650 km, este 20.00 – 21.00 óra előtt semmiképpen nem érkeznénk meg, köszönöm szépen elment a napom. 2 nap múlva már indulnom is kell vissza, nem kaptam több szabadságot. Mindegy, nincs más autó, megyünk. Foglaltam egy helyet nála.
Pár nappal később kaptam tőle egy üzenetet, hogy az a helyzet a felesége is jön, ezzel öten lennénk !!!! Megpróbálja rávenni anyut, hogy ő is vezessen, így akkor tudunk helyeket cserélni, de az az igazság, hogy a nő nem nagyon szeret vezetni ….. nem is szokott vezetni akkor, amikor idegenek is ülnek az autóban.
Pffff, fasza, ezek szerint apu vezet, anyu tornyosul elöl a kényelmes helyen, nekem pedig további két emberkével kell hátul (egy ráadásul nem is nagy autóban) szorongva púposkodnunk, tényleg megtisztelő, hogy beülhetünk … kezdtem nagyon nem örülni a fejleményeknek. Megnéztem még egyszer a hirdetését. Amit ott láttam megijesztett. A pali kvázi 25 km-es szakaszokra és percnyi pontosságra bontotta le az utat, egy Nürnberg környéki kisvárostól kezve egy régi Jugó országbeli városig. Törtekkel is dolgozott. Jééézusom, ez a pali nem száz! 🙂
Megpróbálkoztam, szerettem volna legalább egy korábbi indulást elérni, de jött a válasza: Az a helyzet, hogy déli 12.00 -kor érkezik meg vonattal egy nagyvárosból ahol hét közben dolgozik, aztán még be kíván menni az irodába, hogy kicsit körülnézzen (!!!), ezért semmiképpen nem tud 14.00 óra előtt elindulni.
Ekkor döntöttem úgy, hogy vele NEM. Ez az ember pszichopata. Miért nem jön haza egy nappal korábban este a vonatával, mi a szart akar tapogatni az irodában az elutazása előtti percekben, miért nem akar időben elindulni? Hogy fog beféri annak a falatnyi autónak a csomagtartójába a táskám, öt ember poggyásza, mi lesz ebből te jó ég? 
Áh, hagyjuk, döntöttem. Lemondtam.
Az utat 1 nappal eltoltam. Sikerült egy magyar srác autójában helyet kapni, aranyos volt kedves, de sajnos ment a helyoptimalizáció keményen. Nürnbergben épp kiszállt egy fiú, akinek a helyére becsüccsentem. Regensburgot ő se hagyta ki :-), keményen bementünk a pályaudvarig, ott kívánt kiszállni egy másik. Bécsben aztán ismét be kellett menni a III. kerületbe, ott szállt ki egy utas, illetve várnunk kellett 2 hátizsákos német turistára, akik Budapestig utaztak. De ő legalább nem kért sokat. 30-35 eurót. A cserélődő utasokkal és a befolyó pénzzel aztán a visszaútját is biztosította. Hibának találtam nála azt, hogy előre nem tájékoztatott minket arról, hogy meg kíván állni enni egy Rosenbergerben (autópálya melletti étterem). Ha tudom, akkor én is úgy készülök.
A történet legelején ugye azt írtam, hogy a jövő heti utamra szerettem volna autót találni. (itt is voltak ám pszichopaták, akik a “július 6-án szeretnék Győrbe utazni” hirdetésemre felkínálták a fantasztikus lehetőséget, junius 28-án elmehetnék velük Győrig …persze csak ha érdekel … :-)) )
Mivel nekem szállást is kell Győrben intéznem, így sokáig nem tökölhetek, biztosra kell mennem. Beláttam, nem fogok autót találni, saját kocsival kell mennem. Persze, hogy kényelmesebb, de így több lesz az utiköltség és mivel egyedül nem merek elindulni, a páromnak is jönnie kell, ez pedig a szálloda- és papizás költségeit erőteljesen megnyomja.
Gondoltam én is csinálok bizniszt belőle, felkínálom magunkat a telekocsin. Éppen be akartam írni a mitfahrgel…. meg az oszkárra …, amikor apusnak hirtelen világos lett, mit is tervezek. Egyből lefújta. Azt hitte viccelek azzal, hogy valakit még viszünk. 🙂 
– “Hova akarsz valakit magaddal vinni? Hogyan? Az autónkban, ami az utazásaink során mindig tele van, táskákkal, cucokkal, mégis hova férne be valaki? Maximum egy plüssállat. Nem, nem viszünk senkit se magunkkal! Ha már X száz euróba kerül amúgy is az egész út, akkor nehogy már az a 30,-EUR számítson, annyit nem ér meg.”
Igaza van. Mi soha senkit nem viszünk, nekünk, velünk tényleg semmi értelme. Először is, mindig megállunk enni valamelyik törzshelyünkön, aztán kávét inni valamelyik Rosenbergben, vagy Landzeitban (ahol ha éppen úgy adódik elbeszélgetünk magunkban, vagy másokkal 😉 ), aztán ha újra pisi lesz, akkor megint lemegyünk az autópályáról ….. és esetleg eszünkbe jut, hogy Neusiedel am See-ben milyen issssteni a Steckerlfisch, akkor ott is megállunk. Ha már lementünk, akkor csak-csak bemegyünk egy Billába, vagy Sparba bevásárolni …… Sooßban benézünk a Heurigerbe és felvesszük az előzőleg megrendelt két láda fantasztikus bort és ehhez a szabadsághoz mi ragaszkodunk. Természetesen nem ezt játszuk végig minden alkalommal, kicsit túloztam. De ebéd (és nem pisivel együtt 20 perc alatt letolt falat) valamint egy kávépause mindig, kötelezően a programunk.
Én személy szerint szivesen vinnék valakit (max. 2 föt), de többet soha! Ùgy tartom, hogy az utasnak és a cókmókjának is legyen kényelmes helye, ne kelljen koszos helyre beülnie, ne fújjanak füstöt az orcájába, érezze, hogy egyenértékű utas, de könyörgöm ne rohanjunk. Időt ne azzal veszítsünk, hogy utasokért kanyargunk ide-oda, hanem azzal ami nekünk jó. 
A mi társaságunk a hama-hama célbaérni akaró utasoknak és azoknak, akik egy fillért se kívánnak kiadni az út során felmerülő extrákra (saját papijukat, italukat hozzák magukkal) nem valók. A páromnak meg egyáltalán nem.
Azt hiszem nekem se….
Jobb ha maradok utas.
Persze ha találok majd autót. 🙂
A stációink képekben
Ebéd
Kávé
Grillezett makréla
Heuriger

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés.
El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit bámulva, végre van neki “társasága”. 
Pedig eleinte féltem, annyi ponton megbukhatott volna a dolog. Számolnom kellett azzal, hogy a kábeltévé a szobába nem vezethető be, ahogy azzal is, hogy az a bizonyos “sárga” fal az ágya lábánál nem alkalmas arra, hogy felszereljék rá a tévét. 
Köszönettel tartozom M.-nek a villámsebességgel reagáló ismerősnek, a gondozóház vezetőjének, a dolgozóknak, a karbantartóknak akik bevezették a szobába a kábeltévét, felszerelték a tévét és beüzemelték, mindenkinek aki segített! 
Az Ayukám még nem tudja, nem is fogja megtudni, mivel meglepetésnek szánom, július 8-án a születésnapján ott leszek nála! (Fürtikének is nagy meglepetés lesz, a drágám július 7-én lesz 90 éves!!) Majd akkor látni fogom én is a tévéjüket. Megjegyezném, hogy ilyen modern, lapos izénk még nekünk sincs itthon. Lehet nevetni, de egy 100 éves, 51 cm-es képátmérőjű monstrum a lakótársunk. Éveken keresztül a lélekrohasztó anyagi csőccség mellett, még gondolni se gondolhattunk tévévásárlásra. Hiányzott mindenre a pénz, főleg olyan luxusdolgokra, mint plazmatévé nem is gondoltunk (nem is hiányzott)
Most esetleg már mehetne, de ahogy a párom fogalmazott: 
-“Éveken keresztül el voltunk ezzel a régi, kicsi szar tévével, pár hónapot, akár újabb éveket is kibirnánk, nekünk ez nem olyan fontos. Az Anyukádnak viszont nagy szüksége van jelenleg egy tévére. Inkább ezt finanszírozzuk. Mi még ráérünk. ” – és ez mind a páromtól jött. Ő találta ki a tévét, én nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hiszen nagyon sok pénz, még nekünk sincs.
A legutolsó győri látogatásunk alkalmával aztán belendült. Az otthon folyosóján, illetve az anyu szobájában megvizslatta az állmennyezetet, megkérdezte merre van kábeltévé doboza az épületben, aztán készen állt a tervvel. Itt elosztót beszerelni, arra felvezetni, ott mehet a cső mellett, itt be ……. az ötletét, a stációkat lefényképeztük. A képeket photoshoppal megbuhertam, nyilakat pakoltam rá, kicsinyitettem, nagyítottam …. ahogy hallottam, a műszakiak a mi terveink alapján dolgoztak. 🙂
Visszatérve a páromra. Hát ő ilyen ember. Nem is adnám semmiért. Azt hiszem érthető.

A keserű szájízt a fészbúkkal szereztem. Az elején naivan azt hittem, hogy a kérésemmel nyitott fülekre találok, de már tudom, hogy a mai virtuális baráti társaság nem alkalmas a valós összetartásra, a segítségnyújtásra. Nem, nem rosszak az emberek, csak olyan szinten, amilyen szinten szeretnénk már nem kívánnak/tudnak résztvenni a másik életében. Sokan biztosan nem olvasták,  néhányan meg biztosan úgy tartották, ahogy az egyik ismerős, aki szerint egy ekkora városban mint Győr, manapság már nem lehet gond egy tévé megvétele. A lényeget nem értették. 
Ugyanis 650 km-nyi távolságból még egy sószóró és egy pár zokni megvétele is kurva nagy kihívás. 
Már nem kívánom ragozni, de csalódtam a nagy virtuális/baráti/ismerősi plattformban. Bár lehet, hogy csak én vagyon túlontúl érzékeny. Szociálisan biztosan. Emlékszem, egyszer egy ismerős arról számolt be, hogy az anyukájának ellopták a rotációs kapáját, ő pedig segítséget kér, mert muszáj lesz felkapálnia a kertet. 
Engem ez a hír is megérintett. Úgy emlékszem írtam is neki valamit. Valami együttérzőt. Mert úgy vagyok vele, hogy nem mehetünk el a mások problémája mellett. Nekem nem az, de a másiknak igen. 
Ha más írta volna, hogy a súlyosan beteg anyukájának szeretne Nürnbergben akármit beszerezni, de nem tudja hol lehet kapni, ahogy ismerem magamat, már másnap a nyakamba vettem volna a várost.
Kicsit rosszul esett, hogy még arra se kaptam ötleteket, egyáltalán milyen üzletek vannak Győrben, hol érdeklődjek az ilyen tévék után. 
Saját erőből megtaláltam az egyik ilyen műszaki diszkontot (persze, hogy meg lehet mindent találni a neten, hogyne, de basszus, gondoltam az ismerősök jobban kiismerik magukat abban a városban, ahol én már több mint 10 éve nem élek, és írnak, figyu, próbáld meg őket, meg őket felhívni, ezek új üzletek  …, de nix ..) A tévé felszereléséről is azt gondoltam, hogy valakire szükségem lesz okvetlenül, aki ezt fel tudja szerelni, illetve az adókat be tudja állítani. Hála isten megoldódott.
De tanultam az esetből. Ezentúl én is kizárólag maradok a vicces képek megosztásánál. 
Mások kérését figyelemre se fogom méltatni, nem érdekel.
Sajnálom, én se érek rá, ahogy mások se.
Most mit csodálkozom? 
Azért, mert tényleg nem gondoltam, hogy nem működik. Naivitás? 
Azt hiszem nem az. Én másképp vagyok bekötve. Figyelek másokra. 

Decemberi utam 3.

Tudom, hogy mindenhol alulfizetettek az emberek. Tudom, hogy nehéz az élet, a megélhetés. Itt sincs másképp. De vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet a rossz fizetéssel se megmagyarázni, se elfogadhatóvá tenni.
Sajnos már megint az ungarische szociális ágazathoz érkeztem, az egészségüggyel kapcsolatosan lenne még néhány gondolatom. 

Betegszállítók 1
A betegszállítókkal sajnos személyesen nem találkoztam. Nem ismerem őket, nem tudom hányan végzik a városomban ezt a munkát, ahogy azt se, hány személy van közöttük, akik megérdemelnének az általuk szállított betegektől és azok hozzátartozóitól egy orbitális seggber…….t, a tisztességes és a betegekért a lelküket is kitevő kollégáiktól pedig egy össznépi kiközösítést, mivel szégyent hoznak rájuk.
Amikor az anyu bekerült az otthonba, az állapotára való tekintettel kimondottan fekvőbeteg szállítást rendelt meg az egyik intézmény vezetője. Ő szakember, napi szinten kapcsolatban van ezekkel a vállalkozásokkal,  kiismeri magát bőven.
Mégis megtörtént, hogy az anyut természetesen nem fekve, hanem ültetve szállították. Az anyu huga, aki nem sokkal az anyu érkezése után érkezett meg az otthonban, el is sírta magát …… az anyukámat nagyon megviselte az ülve szállítás. :-((
Had kérdezzelek meg téged, kedves betegszállító, szerinted mégis mi a szent szarért lett úgy kérve a szállítás, hogy a néni FEKVŐBETEG???? Miért kínoztátok az üléssel, amikor még a hülye is láthatta, hogy rettenetes állapotban van???? Nagyon tele lett volna vele fekvő helyzetben a kocsi és így nem gazdaságos a vállalkozás? Kő a pénz? 
Remélhetőleg kerültök majd ti is hasonló helyzetbe, kiszolgáltatottan, mások akaratának szenvedő alanyaként! 
Panaszkodni nem szabad, ki kell bírni! Örülj, hogy egyáltalán visznek! 

Betegszállítók 2 (kooperáció a kórházi személyzettel)
Innen csókuttatom azt a betegszállítót is, amelyik az anyukámat 2-3 hónappal ezelőtt a kora délelőtti órákban bevitte a kórházba egy vizsgálatra és ott felejtette szegényt délután 4-ig a tolószékében étlen-szomjan, az osztály huzatos folyosóján! Ha tudnám ki vagy, vagy vagytok, isten bizony feljelentenélek benneteket, szerencsétek, hogy messze voltam. 
Csak észre kellett volna, hogy vegyék, valaki még hiányzik a névsorból, valaki akit reggel ők, vagy a kolléga beszállított! Józsi, álljunk meg, itt kell lennie még egy személynek, mi van vele, hol van? Nézzünk már utána!
Vizsgálják?
Műtik?
Boncolják?
Ekkor még az anyukám, ha nem is mindig, de néha a jobb perceiben tudta  használni a mobiltelefonját. Ez volt a szerencséje, kivételesen sikerült neki a pukk2-ig nem eljutni és az össze-vissza nyomkodás helyett fel tudta hívni a hugát, akit kért, hogy hívjon neki taxit, mert haza szeretne menni. 
Nagyon szomjas és éhes és nincs jól… 🙁
Szegénykémet ott ültetik kint egy folyosón magára hagyva ….. el tudjátok képzelni? De a kórház se kispálya, senkinek nem tűnt fel az órákon keresztül a folyosón üldögélő elhagyott néni, akinél se ital, se falat, a kutyát se érdekelte mi lesz vele. Megnézték a lábát, oszt kitolták, a sorsára hagyták. Ki követte el a hibát? A kórház, mert nem adta át az anyut rendesen a betegszállítóknak, nem értesítették őket? Vagy a betegszállítók, mert megfeledkeztek róla? Ki tudja?
A lényeg, a szomorú valóság. 
Ami az anyukámmal megtörtént, az Magyarországon jelenleg megtörténhet bárki mással is.

Mi a helyzet tőlünk nyugatabbra? Hát itt is megtörténnek hasonló szörnyű dolgok, tévedések.
Csak az a különbség, hogy itt az ilyeneket annak is minősitik amik, és ezekkel a történetekkel általában aztán foglalkozik a sajtó, a tévé és jobb esetben (mert ez se a menyország) az ügyet KIVIZSGÁLJÁK, nem hümmögik el!
A vizsgálat célja, hogy megtalálják a felelőst, vagy hibát a rendszerben, hogy az SOHA TÖBBET ELŐ NE FORDULHASSON! 
Ezzel szemben, nem hiszem, hogy Magyarországon az anyukám kórházban felejtésével bárki is foglalkozott volna, szerintem még egy post-it-ot, se ragasztottak rá a kartonra, hogy “gond volt, tessék jobban vigyázni!”. Megtörtént na, emberek vagyunk, volt akit tovább is várakoztattak…és akkor mi van?
Ahogy azt se hiszem, hogy a súlyos állapotban levő fekvőbeteget, akkor is ültetve szállítók, még aznap este a a háborgó lelkiismeretük nyomására, szégyenükben leitták volna magukat a sárga földig, nem. 
Szartak ők az egészre.

Pedig nagyon helytelen ez a hozzáállás. Ami rossz, ami nem jól működik, azt nem szabad hagyni, azon változtatni kell!
És ehhez nem igazán pénz kell, hanem értelem, jóindulat és némi emberség.
Nem szeretném ismét a kórházat kritizálni, de azért valamit még elmesélnék. Az anyu lábát műtötték, ezért a műtétet követő hetekben többször visszarendelték kontrollra és kötéscserére. Volt, hogy az otthonbeli gondozóhölgyek kértek gyorsan orvosi segítséget és küldték be az anyut a kórházba, mert ahogy nekem elmesélték, nagyon meg voltak ilyedve. Rettenetesen folyt a vér a lábából.
Decemberben viszont az alapbetegsége miatti állapotromlása miatt bekerült egy “másik” osztályra, és ez miatt a korábbi, a lábműtéttel kapcsolatos kontrollok meghiusultak. Az osztályon az információ pedig ismert volt, a nénit műtötték, lenne 27-én egy kontrollja az “egyik” osztályon. Jóvan. Meglesz.
Őszinte leszek, a kontroll lehet, hogy lezajlott nem tudom.
Amit tudok, az sajnos az, hogy az egész kórházi tartózkodása alatt nem cseréltek kötést a sebes lábán …….így került vissza szegényem a koszos, véres, váladékos kötéssel a lábán az otthonba. 🙁
Pedig ezt a kötést sajnos azok mind láthatták, akik részt vettek a mosdatásban, átöltöztetésben, az anyu önállóan nem tud semmit se csinálni …..:-(((
Korábban egy másik osztályon megtörtént az is, hogy az anyura kórházi hálóinget húztak és lecseszték, miért nincs nála saját..
Csak 3 db tiszta hálóing volt a kis szekrényében ….
Kérdeztem:
– De anyukám, hát miért nem mondtad nekik?
– Áh, – legyintett szegénykém fáradtan,
– Felesleges nekik bármit is mondani, ugyse fogadják el …. csak innen had menjek már el …

Szörnyű …. 🙁

Pénzkérdés lenne ez is? Stressz? Kevés az ápoló és túl sok a beteg?
Biztosan.
Itt is.
De ez nem lehet akkor se a válasz, hol van a figyelem, hol van az emberség?

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?
Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a …… És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a “de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban” visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
– Áh, ismerem!! – és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.
Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  “Joli, FÜL” (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-“Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
– Igen … – és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy “..izéosztály?” (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
– Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba…Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték…
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
– Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ……apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ….. elnézést ön a főnővér?
– Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam …, de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
– Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ….
– De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé…….
– Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm …
– Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét …..de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut …. (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség …. nekik külön “oldalt” szánok. )
Idegességemben újra a “tessék” osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ….
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ……… mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ………..
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

Decemberi utam. Első rész: Győr

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. 
A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. 
A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.
Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a “de rosszul vagyok, istenem”-el.
Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.
Győr
Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon …….sajnos.
Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.
Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják. 
De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül.  Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.
A következő történt:
Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )
Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.
Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.
A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?
A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt. 
Aztán jött a haddelhadd.
Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett: 
– Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! – üvöltötte
Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék???? 
A nő stílusa kritikán aluli volt. 
Próbálkoztam:
– Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ….
– Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!
– Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!
– Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!
– De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!
– Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! – Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!
Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.
Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon????? 
Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.
Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((
A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.
A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője “ilyen”.
A történetet folytatom, itt még nincs vége.
Csak még két kép:
A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem …. :-((
A kórterem
nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok…….. (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)

Cső

Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm …
Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti “kezitcsókolom”, meg “jó napot kívánok Andrea” kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak. 
Hívom a csókát (a “csókával” most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:
– “Mondd
Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?
A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:
– “Cső“.
– “Szervusz Sepp” (itt persze a csóka keresztnevéről van szó)  – zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.
Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.
Hogy is hívtuk ezt régen?
Egyszerű mint egy marék lepke.
Lehet ezentúl lelepkézem.
A legközelebbi “Mondd” után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:
– “Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!”
aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. 🙂

Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az “üdv“. Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!
Ezzel a morgást befejeztem, mentem.
Na cső. 
Brrrr :-))