Elmentél

Nagymamámnak, szeretettel


Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el… ?  
Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet …… Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy:
“nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor.”  Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? 

Májusban otthon jártam, láttam én, tudtam, hogy nem kelsz fel, nem kívánsz enni, inni, de buta, önző módon azt gondoltam (azt akartam gondolni), hogy semmi több, csak egy picit erőtlenebb lettél. A korodon kivül persze az időjárás volt, amivel még takaróztunk. Mindenre volt magyarázat. 
Kerestem.
Csak feküdtél drágám, megismerted mindegyikünket, mosolyogtál ránk, örültél nekünk nagyon. Próbáltál még egy-két dolgot elmesélni, de nem igazán volt érhető, néha a szavak nem sikerültek úgy, néha maga a történet. Hogy örültél az arckrémnek, istenem! A test nem kivánt már semmit, a lélek elfáradt, de a Nő! Ő bizony jelen maradt. Kérted, vagyis inkább, csak engedted, hogy bekrémezzük a kis arcodat és hidd el úgy örültem, mert boldog voltál, örültél, hogy jaj de szép lesz a bőröm, mint egy hercegkisasszonynak! Az arcodra finom krémet kentünk, a kis vékony, madárcsontú kezeidet is bekrémeztük bőrápolókrémmel, hogy szép legyél és ápolt …. de még ezen a délután körberohantam a várost felvekvés elleni sarokpárnáért, mert már megjelentek a vérkeringés hanyatlásával és a folyamatos ágybanfekvéssel járó felvekvéses sebek. Drágám, sziszeregtél, hogy a sarkad, a lábfejed fájdogál …. másnak már ennyi is elég lenne, de Te két pillanat alatt újra mosolyogtál, mert örültél nekünk. Azt mondtad, ez van, ezt kell szeretni. Örülök, hogy még májusban, amikor még értettél, a kis kezedet fogva, el tudtam neked mondani, hogy Te vagy az életem egyik legnagyobb ajándéka, egy igazi tündér, akit nagyon köszönök a sorsnak. Néztük egymást és nem sírtam, csak majdnem. Hajszálnyira voltam a bőgéstől, a gombóc a torkomban volt, a beszéd már nem ment volna, de fegyelmeztem magam: ne légy hülye Andi, tisztára olyan szinezete van az egésznek, mint egy búcsúzás, a jóistenedet, nehogy megijeszd a Fürtikét!
Most már tudom, hogy az volt. Azzá lett ez a bensőséges néhány perc. Búcsúzó. Hiszen tudnod kellett, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire szeretlek és legfőképpen azt, hogy milyen nagyszerű ember vagy!

A doktornő elmondta a telefonban, hogy áttértek a szilárd táplálékról a “tápszerre” és csodát nem lehet … szabad várni, Te egy nagyon szép kort éltél meg, de éppen ezért innentől, főleg, ha az állapot romlik, már minden lehetséges. Ezt se akartam meghallani. Kínoztam a doktornőt, a 
“persze, persze, de akkor is, elképzelhető, ugye, hogy újra sokkal jobban lesz?” kérdéseimmel. Szegény, mit mondhatott mást, mint azt, hogy természetesen. 
Megkönnyebültem. Ezt akartam hallani.
Tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt Te megcsinálod. Nem volt se kórház, se ügyelet. Csak a 90 éved. Infúzióra azonban szükség volt. Amikor a kis kezeden megláttam a tapaszt, már mesélted is, hogy igen, megböktek, mert valami vérfrissitőt kaptál …. cicám, ezt már nem igazán tudtad nekem elmesélni, a kifejezések és az egész miértje már neked nem volt teljesen tiszta. Az infúzión nem akadtam fel, hiszen ahogy a többi idős ember, úgy Te sem ittál eleget, kézenfekvő magyarázat volt, hogy pótolják az hiányzó folyadékot, de azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat lenne és egy szörnyűség felé haladunk, erre nem gondoltam. A korom ellenére se.

Valószinű, nem is akartam. Nem történhet meg Veled, pont Veled, hogy egyszercsak megszűnsz létezni! Önző voltam, tudatosan tiltakoztam a valóság ellen a tudatalattimat is teljesen meghülyítve, nem akartam engedni a gondolatokat, nem akartam nekik energiát adni. Bedugtam a fejemet a homokba, csak egy dologban voltam biztos. Te nem hagyhatsz el engem.
A mi kapcsolatunk a hagyományos unoka-nagymama kapcsolatnál sokkal mélyebb volt. Ennek szimpla, a múltban gyökerező okai vannak, hiszen a mi életünk többször is találkozott, lényegesen többet éltünk együtt, vettünk részt egymás életében, mint általában az unokák a nagyszülőkkel. De sok évet éltünk mi így együtt! Emlékszel? De mindig Te voltál az, aki engem ellátott, aki rólam gondoskodott. Te vigyáztál rám. Soha nem fordítva. Annak amit adtál, a töredékét se kaptad tőlem vissza, soha. Azt a tengernyi szeretetet, törődést képtelenség is lenne, egy élet alatt nem lehet törleszteni.

Emlékszem éveken keresztül mielött dolgozni mentem, felkeltettél, a finom reggelim már az asztalon állt. Takarítottál, bevásároltál, mostál, vasaltál, mindezt különösebb erőlködés nélkül, mosolyogva. Neked ez nem volt semmi. Még csak el sem fáradtál. Amire Te képes voltál, én soha nem lennék képes. Önzetlenül és szívesen adni, mindig csak adni, ettől én még nagyon messze vagyok. Az életed egy példa volt. És maradt az utolsó percig ……  Fürtikém, bocsáss meg, tényleg annyira hülye voltam, hogy egy percre se jutott az eszembe, hogy valami is történhet!
Miért voltam ennyire vak? Tudod, ehhez ismernie kell az előző évek tragédiáját. Emlékszel? Az anyu lebetegedett. Amikor bekerült az egyik otthonba, akkor szinte “halni” vitték. Még max. három napot adtak neki. Azóta visszatért közénk. Csoda történt vele, csoda. Viszont lélekölő és lélekpróbáló évek voltak ezek. Az anyukám látványa, néha az állapota …. szörnyű volt. Fürtikém, Te szintén bekerültél ebbe az otthonba, 89 évesen nem maradhattál otthon egyedül, ez érthető, de Te nem voltál beteg. Te voltál az egyik legegészségesebb nénike az otthonban. Gyógyszert se szedtél. Te csak idős voltál, csak idős, néha alvósabb, néha kever-kavarósabb, de csak idős. És ahogy már többször mondtam, egy pillanatra se merült fel a fejemben az, hogy veled valami is történhet ……Az anyu volt a tragédia, Te csak ott jöttél-mentél, léteztél, aranyosan, ahogy mindig is.
A hajad, istenem a hajad, mindig olyan szép volt! Drága szívem. A hajad, a gyönyörű fürtjeid miatt neveztelek el egyszer kis Fürtösnek, Fürtikének. És tetszett neked ez a név annyira, hogy megtartottad. Az unokák közül csak én hívhattalak így, a többieknek csak a mamát engedted. Kérdésükre, hogy miért csak az Andinak szabad, elmondtad: “azért, mert ö adta nekem ezt a nevet, szeretetből. Más szájából gúnynak hangzik.” 

Azóta megtartottad ezt a nevet és a két otthonban is már Te magad ajánlottad fel, hogy szólítsanak nyugodtan csak Fürtikének …, mert Marika-néniből több is van.
A legnagyobb tragédiám, ami a legjobban bánt, hogy nem tudtam, képtelen voltam méltóbb utolsó éveket biztosítani neked. A Te helyed, annyi másokat kiszolgáló év után nem egy idősek otthonában “leadva” lett volna, hanem azok körében, akiknek mindenedet adtad. A családod körében.
Bocsáss meg.  
Tudom, hogy szeretettel és gondoskodással vettek körül ott ahol voltál, foglalkoztak veled, nem voltál egyedül, de Te akkor is haza szerettél volna menni. Haza a kis otthonodba. Elképzelni se tudtad, hogy ott egyedül nem tudnál létezni, Te akkor is csak haza kívánkoztál. A nagymamám egyetlen, neki rettenetesen fontos kérését se voltam képes teljesíteni.
Bocsáss meg.
A helyzeted aztán elfogadtad, beletörődtél, alkalmazkodtál. A felénk sugárzó szereteted és az elfogadásod nagyobb volt az egyéni vágyaidnál. Megértően viselted sorsodat.
Rettenetesen örülök és hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám, hogy ismerhettük egymást, hogy találkozhattunk. Nagyon sokat tanultam tőled, de utánozni nem tudnálak. A közeledbe se érek. Valamiért nem is lehetne. Te azért jöttél a földre, hogy a tanítóm legyél. Nem mentél el, csak alszol. Érzékellek, ha akarom látlak és hallak is téged. Mi túlontúl össze vagyunk kötve. Akár lehetnék a negyedik gyermeked is.


Az utolsó utadon ott volt az anyu is, biztosan nagyon örültél volna ha láthatod, a Te okos, szép kis lányod visszatért az életbe! Együtt mentünk utánad. Szörnyű volt. Lehajtott fejjel kísértünk téged azokon az utakon, ahol sokszor veled együtt bandukoltam, mentünk locsolni és virágokat rendezni. Már nem küldesz a kúthoz a műanyag kannával …… én nem akarok ebbe a temetőbe soha többé kimenni. Nélküled soha!!
Ezen a júniusi délelőttön gurult a temetkezési vállalkozó autója veled …. mögötted  az anyu, akit én toltam a kerekesszékben. Egymás kezét fogtuk az utolsó percekben. Tragédia téged elveszíteni. A közös tragédiánk.

Gondolj néha rám, nagyon hiányzol. Nem tudnálak soha se elfelejteni.
Kérlek nézz ki ott fent egy nagyobb helyet, hogy ha majd mi is megyünk hozzád, elférjünk.

Drága Fürtikém, Te már biztosan találkoztál ott fent Aptyukommal, a szüleiddel és a 7 testvéreddel …. soha nem leszel egyedül, ne félj! 

Köszönöm, hogy voltál és én az unokád lehettem. 
Nagyon szeretlek. Visszavárlak.
Álmodj szépeket drágám, még találkozunk!

A búcsúztatód óta nem tudom ezt a dalt könnyek nélkül meghallgatni. Az utolsó utadon ez is szólt.. Rád emlékezem most is


Születtek 90, illetve 69 évvel ezelőtt

Nagy futás volt az igaz, de sikerült! Győrben jártunk.
Meséljenek a képek:
 Ő az én kis Nagymamim, mind a 90 évével, …..

…. akit azok az ünnepélyes percek könnyekig meghatottak.
És tessék, a bizonyíték, ott a tévé. 
Már az én Anyukámnak se kell a falat bámulnia!!
Neki is születésnapja volt. Igaz a helyzete, az állapota nem annyira rózsás, de akkor is csoda történt, visszatért az életbe! Alig 2 hónappal ezelőtt, alvó babaként messze járt tőlünk, nem vett részt a tudatosságban. Egyedül nem boldogult se az evéssel, se az ivással, őt látva kétségbe voltam esve …
Mostanra kérem az Anyukám kivirágzott!! Fantasztikus teljesítményekre képes, úgymint tud ülni, kommunikálni, önállóan enni, inni, de itt azért meg is állnék. A betegség nem múlt el, csak megkönyörült rajtunk, pontosabban az Anyukámon. A szervezetét tisztántartó, tápláló infúziók meggyőzték a bajt, viselkedjen egy kicsit emberibben. Ne legyen gonosz, vad és kegyetlen.
Nagyon örültem annak is, hogy az Anyu ismét koordináltan képes használni a kis kezét, működik a finommotorika.Csak a hozzávaló erő hiányzik. De mindegy, ez akkor is fantasztikus teljesítmény tőle.
Az Anyukám újra működő kis kezei, ahogy megpróbálkozott az ajándéka felbontásával. 
Tudta mit kéne csinálni és azt is hogy hogyan.
 

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés.
El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit bámulva, végre van neki “társasága”. 
Pedig eleinte féltem, annyi ponton megbukhatott volna a dolog. Számolnom kellett azzal, hogy a kábeltévé a szobába nem vezethető be, ahogy azzal is, hogy az a bizonyos “sárga” fal az ágya lábánál nem alkalmas arra, hogy felszereljék rá a tévét. 
Köszönettel tartozom M.-nek a villámsebességgel reagáló ismerősnek, a gondozóház vezetőjének, a dolgozóknak, a karbantartóknak akik bevezették a szobába a kábeltévét, felszerelték a tévét és beüzemelték, mindenkinek aki segített! 
Az Ayukám még nem tudja, nem is fogja megtudni, mivel meglepetésnek szánom, július 8-án a születésnapján ott leszek nála! (Fürtikének is nagy meglepetés lesz, a drágám július 7-én lesz 90 éves!!) Majd akkor látni fogom én is a tévéjüket. Megjegyezném, hogy ilyen modern, lapos izénk még nekünk sincs itthon. Lehet nevetni, de egy 100 éves, 51 cm-es képátmérőjű monstrum a lakótársunk. Éveken keresztül a lélekrohasztó anyagi csőccség mellett, még gondolni se gondolhattunk tévévásárlásra. Hiányzott mindenre a pénz, főleg olyan luxusdolgokra, mint plazmatévé nem is gondoltunk (nem is hiányzott)
Most esetleg már mehetne, de ahogy a párom fogalmazott: 
-“Éveken keresztül el voltunk ezzel a régi, kicsi szar tévével, pár hónapot, akár újabb éveket is kibirnánk, nekünk ez nem olyan fontos. Az Anyukádnak viszont nagy szüksége van jelenleg egy tévére. Inkább ezt finanszírozzuk. Mi még ráérünk. ” – és ez mind a páromtól jött. Ő találta ki a tévét, én nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hiszen nagyon sok pénz, még nekünk sincs.
A legutolsó győri látogatásunk alkalmával aztán belendült. Az otthon folyosóján, illetve az anyu szobájában megvizslatta az állmennyezetet, megkérdezte merre van kábeltévé doboza az épületben, aztán készen állt a tervvel. Itt elosztót beszerelni, arra felvezetni, ott mehet a cső mellett, itt be ……. az ötletét, a stációkat lefényképeztük. A képeket photoshoppal megbuhertam, nyilakat pakoltam rá, kicsinyitettem, nagyítottam …. ahogy hallottam, a műszakiak a mi terveink alapján dolgoztak. 🙂
Visszatérve a páromra. Hát ő ilyen ember. Nem is adnám semmiért. Azt hiszem érthető.

A keserű szájízt a fészbúkkal szereztem. Az elején naivan azt hittem, hogy a kérésemmel nyitott fülekre találok, de már tudom, hogy a mai virtuális baráti társaság nem alkalmas a valós összetartásra, a segítségnyújtásra. Nem, nem rosszak az emberek, csak olyan szinten, amilyen szinten szeretnénk már nem kívánnak/tudnak résztvenni a másik életében. Sokan biztosan nem olvasták,  néhányan meg biztosan úgy tartották, ahogy az egyik ismerős, aki szerint egy ekkora városban mint Győr, manapság már nem lehet gond egy tévé megvétele. A lényeget nem értették. 
Ugyanis 650 km-nyi távolságból még egy sószóró és egy pár zokni megvétele is kurva nagy kihívás. 
Már nem kívánom ragozni, de csalódtam a nagy virtuális/baráti/ismerősi plattformban. Bár lehet, hogy csak én vagyon túlontúl érzékeny. Szociálisan biztosan. Emlékszem, egyszer egy ismerős arról számolt be, hogy az anyukájának ellopták a rotációs kapáját, ő pedig segítséget kér, mert muszáj lesz felkapálnia a kertet. 
Engem ez a hír is megérintett. Úgy emlékszem írtam is neki valamit. Valami együttérzőt. Mert úgy vagyok vele, hogy nem mehetünk el a mások problémája mellett. Nekem nem az, de a másiknak igen. 
Ha más írta volna, hogy a súlyosan beteg anyukájának szeretne Nürnbergben akármit beszerezni, de nem tudja hol lehet kapni, ahogy ismerem magamat, már másnap a nyakamba vettem volna a várost.
Kicsit rosszul esett, hogy még arra se kaptam ötleteket, egyáltalán milyen üzletek vannak Győrben, hol érdeklődjek az ilyen tévék után. 
Saját erőből megtaláltam az egyik ilyen műszaki diszkontot (persze, hogy meg lehet mindent találni a neten, hogyne, de basszus, gondoltam az ismerősök jobban kiismerik magukat abban a városban, ahol én már több mint 10 éve nem élek, és írnak, figyu, próbáld meg őket, meg őket felhívni, ezek új üzletek  …, de nix ..) A tévé felszereléséről is azt gondoltam, hogy valakire szükségem lesz okvetlenül, aki ezt fel tudja szerelni, illetve az adókat be tudja állítani. Hála isten megoldódott.
De tanultam az esetből. Ezentúl én is kizárólag maradok a vicces képek megosztásánál. 
Mások kérését figyelemre se fogom méltatni, nem érdekel.
Sajnálom, én se érek rá, ahogy mások se.
Most mit csodálkozom? 
Azért, mert tényleg nem gondoltam, hogy nem működik. Naivitás? 
Azt hiszem nem az. Én másképp vagyok bekötve. Figyelek másokra. 

Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza…), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges. 
Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre. 
A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam “élvezni”. Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ….. bár soha nem tudni mit hoz a holnap… valószínű nem rokkannék bele. Vegyük úgy, hogy én már edzett vagyok.
Ma este, ha minden jól megy, már látni foglak újra Anyukám, és téged is drága kis Fürtikém!
Izgulok.

Jövök!

…. jönni fogok!

Otthon jártam. Igaz január 2-án este visszajöttünk, de túl sok minden történt, túl sok mindent éltem át, nem volt erőm megszólalni. Több napra volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire lenyugodjak, az őrületbe kergető gondolatok kicsit leüllepedjenek a fejemben.
Az érzelmi sokk, a lelki teher ráadásul úgy néz ki, “ráment” a gyomromra. Amint elhagytam Magyarországot, máris elkezdődött. Kicsavarva, belülről kiégve nem tudtam igazán örülni semminek.
Most se megy.
De legalább már aludni tudok. Otthon azt se tudtam. Ott nem volt ami elterelje a figyelmemet az Anyuról és a Fürtikémről. Ott fájt minden perc, mert valóságos volt. 

Áldott karácsony

Ilyen karácsonyom még soha nem volt. De kérem az eget, ne is legyen többé! Tudathasadásos állapotban telnek az óráim, mivel már úgy mennék, röpülnék az én drága kis anyukámhoz, a Fürtikémhez, tojnék itt minderre, de istenem, itt a kisfiam! Az izgalomtól szinte nem is tudott aludni, várja a Jézuskát. Igen, hozzá még érkezik a Jézuska, mégcsak 11 éves. 😉 Anyósnéninél van tegnap óta, rettenetesen izgatott ….. hát hogyan tehetném meg, hogy ne legyen neki karácsonya? :-(( Legalább 1 napig had legyen ő is boldog kisfiú.
Holnaptól úgyis kemény napok várnak ránk, rá is. 
A nagymamájával és a dédikéjével fog találkozni.
Az előbbivel a kórházban, az utóbbival a gondozó otthonban. Az anyut a héten az én kérésemre vitték be, rettenetes állapotban volt. Nagyon féltem, hogy 25-én már későn érkezünk …….
Már megint bőgni fogok érzem, de moderálnom kell magamat, mindjárt jön a kisfiam haza, nem törhetem össze a szívét.

Mi lesz???  Jaj tegyen már valaki csodát, kérem szépen!
Azóta eltelt néhány óra. A kisfiam most meg a boldogságtól nem tud aludni menni.
Márpedig jó lenne, mivel holnap indulunk. 
Amikor ma felhívtam a kórházat és az anyukám állapota iránt érdeklődtem, szokás szerint kértem a nővért, hogy ha az anyuhoz megy akkor legyen szíves mondja meg neki, hogy ……. aztán hirtelen nem is tudtam mit mondjak. 
Karácsony van, úr isten, mit kivánjak az anyukámnak? Boldog karácsonyt? Elment az eszem?
A nővérke a segítségemre volt. 
– “Áldott Karácsonyt! Áldottat tessék kívánni neki!”
Igaza van. Azért a karácsonyt nem szabad elfelejtenünk. Boldog biztos, hogy nem lehet se neki, se nekem, de áldottá még válhat.
Remélem az is.
Kívánok mindegyikőtöknek boldog és áldott karácsonyt! 

Mivel már csak januárban jövök vissza, így a karácsonnyal együtt, kívánok mindenkinek boldog új évet is!!

Legyetek boldogok!!!

A mamák nem mennek el…

Nem csalódtam. Zorán olyan mint régen. A fantasztikus hangjával, az intelligenciájával nekem ő az örök férfi. Gyerekkorom óta szerelmes vagyok belé. Akkor még nem tudtam, most azért már egyre inkább látom miért. 🙂 A hapsi úgy jó, ahogy van! Egy remek “darab”, kivül és belül! (psszt, Barbara a felesége nagyon szerencsés! )

Mivel nincsenek véletlenek, ma rá kellett, hogy leljek erre a dalra.
A címére pillantva ….. hát mit mondjak, féltem tőle. Tudtam mi jön, milyen mélységre és magasságra számítsak, mivel ő nem énekel bóvlit, nem sallalázik, a dalai mélyek, emberiek. A dalaiban egy kicsit mi mindannyian benne vagyunk.
 
Tudtam, hogy ez a dal az Anyukám és a Fürtikém miatt kemény lesz. 
Így is lett.
A találat újra a szívtájékot érte el. Belesalygott mindenem. A lelkem, a tudatom és a tudatalattim. 

Mégis szívből ajánlom, mert ez a dal egyszerűen gyönyörű!

Ballada a mamákról

Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez …. igazándiból még egy picit se tudja  elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. 🙁

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok,  kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal,  gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!!
Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített, mivel csak pár hónappal voltam túl az én kisbabám érkezésén, még rettentően fogékony voltam az ilyesmire. (Megjegyzem, ez a babázás, meg a vele kapcsolatos témák mostanra már régen kifulladtak nálam, kb. annyira érdekelnek a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mint régen, azaz semennyire. Szomorúan állapítottam meg, hogy tényleg van ilyen. Elmúlik a Kismama újság izgatott lapozása, előfizetése, nem gyűlik könnycsepp a meghatottságtól a szememben ahányszor bébikét látok, sőt, már nem is veszem őket észre. Micsinájjjak, ez van ….  )
A Lány a boldogságos gyerekváros hónapokat élvezte, mi pedig a küldött beszámolóit. Átéreztük vele a terhesség, a várakozás örömét, hiszen ismertük annak minden percét.
A hírei arról, hogy a baba pici, nem igazán ijesztettek meg minket, magyarázat mindenre van, rossz velünk nem történhet, ilyen az eszünkbe se jutott. (Juj, az említett lista kapcsán eszembe jutott az a kifejezés, ami régen se igazán tetszett, manapság pedig a víz is kiver a hallatán: Pocaklakó …. brrrrr ….. Hanyistókot, a kapuvári Hanság rémét látom ilyenkor magam előtt, a mocsárban felnőtt lényt, sorry, engem ez a kifejezés, hogy “pocakban lakó” elborzaszt, rémségekre asszociálok. Egy, a pocakban élő, vegetáló szörnyet látok … na jó, hagyjuk.)
Az UH-s vizsgálatok egyre inkább aggodalomra adtak okot, de természetesen még mindig nem gondoltunk semmi rosszra, pontosabban biztosak voltunk abban, hogy mindenen lehet segíteni. A Lány is úgy látta, hogy nincs semmi más, csak az ő picikéje kicsit alulmaradt a fejlődésben, apróbb mint a társai, de majd ha megszületett bele fog húzni.
Aztán újabb hírek érkeztek ilyen-olyan szükséges, elkerülhetetlen vizsgálatokról. Na ekkor már elkeztünk mit többiek is privátban levelezni, kezdtük nem érteni a dolgokat. Megijedtünk. 
Aztán érkezett a Lány sokkoló levele. Azt írta, hogy az ő rettenetesen várt és imádott kis bébikéje, akinek nevet és életet adott …… .. a vizsgálatok eredménye: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség ……——–
Napokkal később még írt nekünk egy utolsó levelet, amiben elbúcsúzott. Kérte, hogy ne keressük, ne kérdezgessük, nem tud róla beszélni.
Azt is írta, hogy ne érezzük úgy, hogy legalább egy együttérző emailt írni kéne neki, mert nem kell! Ne írjunk neki arról, hogy mennyire sajnáljuk, meg együttérzünk,  mert fogalmunk sincs (hála isten) arról mit is érez, hiszen ennek a fájdalomnak még a töredékét se ismerjük. Együttérezni csak az képes, aki ugyan ezt átélte. Aki vesztett el már bébit, akinek halt már meg gyereke, az tudja mit jelent, de más nem. Tudja, hogy tényleg őszintén gondoljuk meg vigasztalni szeretnénk, de úgyse tudjuk.
Azt pedig biztosan megértjük, hogy a történések miatt nem igazán szeretne boldog kisbabavárásokról, születésekről és iperedő bébikről olvasni, ezért le is iratkozik a listáról. 
És elköszönt. 
Talán 1, vagy 2 évvel később hírt kaptam róla, besorolt a boldog anyukák közé. 


Valahogy így vagyok jelenleg a saját tragédiámmal. Amit az élet rám mért, azt, ahogy a sors seggberúgott, azt csak én érzem, azt más még csak el se tudja képzelni. 
Azt, hogy a 68 éves, korábban soha nem beteg anyukám egyik napról a másikra teljesen magatehetetlen állapotba kerüljön és személyében pillanatok alatt megszünjön a 89 éves Fürtikémnek a bevásárló, főző-mosó, ellátó segítsége, azért lélegzetmegállító. Ahogy a vele kapcsolatos kérdés is: Úr Isten, most mi lesz velük????
Két emberke magára hagyatva, kiszolgáltatva, bezárva egy 2 szobás lakásba. Így nézett ki augusztusban az engem jó néhány évvel öregítő helyzet. Akkortájt úgy éreztem, normális ésszel nem fogom kibírni, a tehetetlenség, a távolság több volt mint örjítő. 
Emésztés-elősegítő (elnézést de így van) hívásoknak neveztem (ma is áll) a telefonbeszélgetéseket, amiket végre este a Körivel (az Anyu huga) folytattam. Mielőtt tárcsáztam a számát, már rámjött a rettenetes izgulás, a félelem attól, hogy mit fogok hallani és máris futnom kellett “oda”.
Ez a mai napig így van. Nincsenek jó hírek, csak maximum, hírek. 

Ennek a bejegyzésnek itt még nincs vége, de mivel több mint 3 hete írom, ezért inkább közzéteszem, legalább az eddigi verejtékes munkám ne vesszen el. 

Folytatni fogom, még van róla mesélnivalóm. Az időm szűkebbé szabottá vált mint bármikor, az új munkám reggeltől-estig tart (ma is voltam) kimerít. Élvezem valahol nagyon, de ez már nem teljes embert kíván, hanem legalább 5 embert! 🙂 Kb. ennyit kéne belőlem klónozni, hogy az összes munkát elláthassam.

Istenem, azok a kis kezek!

Otthon voltam Győrben. Igaz 2 és fél napnál több nem jutott nekem, de végre láthattam újra az én két kis angyalomat: az Anyukámat és a Fürtikémet.
 
Az augusztusi állapotához képest igen nagy dolog az, hogy az anyukám képes volt koordinálni a kezét és vissza tudta szorítani a kezemet. Pedig Istenem, még mindig csak 44 kg……. ez nem is súly …. :-((( 
A szoba másik lakója (a különben nem fekvőbeteg, a kép megtévesztő) drága kis Nagymamám, mind a 89 évével. 
Fürtikémben egy tündér veszett el. A jósága, embersége sugárzik mindenkire.

Van mit mesélnem.
Fogok is. 
Anyuci, Fürtikém! Sietek vissza hozzátok! Addig is, az ég vigyázzon rátok!! Nagyon szeretlek benneteket.