Pause …

Ez a pause nem volt se szándékos, se tervezett, de nagyon muszáj.
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek, ki tudja miért, de mégsem úgy mennek a dolgai, ahogy kellene. Amíg a problémáim lefoglalnak, nem találom a nyugalmam, a kellő lendület az íráshoz ilyenkor nyomtalanul eltűnik. 
Pedig annyira sajnálom, hiszen annyi, de annyi minden történik, tele van a jegyzetfüzetem, de este ideülni és vidáman, vagy a sztoritól függően esetleg csak energikusan írni ……., azt nem lehet. Legalábbis én, nem tudok.

De a rossz, úgy tűnik, elhúzott, fellélegezhetek. 
A normalitás visszatért.
Pár nap és jövök. 

Addig is, kivánok mindenkinek boldog  
(boldog =kirándulós, tojáskeresős, sonkaevős, mosolygós, szép idős, egymással beszélgetős, pihenésben, vagy éppen élményekben gazdag, természetfelfedezős) Húsvétot! 
Egyszóval, csodás napokat!

Vasmarok és boszorkányság

A mummusaimnak egyrészt hihetetlen erejük, másrészt kitartásuk van. Vasmarokkal szorítottak egy egész héten át, megmérgezték a napjaimat.
Hogy egyedül valóban képesek-e erre a teljesítményre ..hmm, nem vagyok benne biztos. Az egészhez nagyban hozzájárul a boszorkányságom, mivel egyszerűen megérzem, a rossz érkezését. 
A múlt héten egy pillanatra se hagytam el a lakást, régen nem érzett borzalmas hangulatba kerültem. Tudtam, éreztem, hogy valami lesz, valami újra betart nekem, nekünk. A problémáim fontossága a héten egészen egyszerűen a százszorosára növekedett, elborítottak, beszőtték a gondolataimat, szünet nélkül foglalkoztattak amivel térdremegéstől kezdve a bőgésig, mindent produkáltam. De csak magamnak persze, másokat a világért se terhelnék. 
Mielőtt túl belemennék az állapotom jellemzésébe, inkább megpróbálom röviden jellemezni: szarul voltam.  Szarul, és bezárva a saját gondolataimmal együtt egy ketrecbe.  
Az örökös munkakeresésem és az ahhoz fűződő elkeseredettségem, a létbizonytalanságom, az aggodalmam a jövőtől az egyik méreg. Néha ezek a gondolatok úgy, de úgy a falhoz képesek állítani, szörnyű erejük van. Minden logikának és egészséges életigenlésnek úgy a valagára vernek, hogy azok ijedtükben elsomfordálnak. A reményeimmel kapcsolatos gondolataimat pedig simán lepkehálóval összekapdossák és nyom nélkül eltüntetik. A mummusok egy álló héten keresztül tartották magukat a fronton, szinte már leküzdhetetlen ellenfélnek éreztem őket, megfélemlítettek. Depisnek tűnök?  Nagyon sajnálom. 🙂
A másik, a vállalkozásunk. Amikor minden szépen megy az útján az oké. De, hogy nálunk mi a fene téríti le az útjáról?!? 
Tudtam, éreztem, hogy már megint valami történni fog. Ideges voltam, érzékeny.
A csütörtöki, a Nagyon Fontos Délelőtt reggelén még a mobiltelefonunk se akarta azt a bizonyos hívást közvetíteni. 🙂 A sim-kártya nem volt készenlétben. Megőrült. Azóta tudom, hogy csak félt.  Egy ilyen hívást nem mert továbbítani.  🙂 
Mivel kiderült, az üzleti partnernél az éjszaka folyamán valami nagy, személyes tragédia történt, ezért a Herr meggondolta magát és visszalépett a fél 11-re tervezett szerződésaláírástól. Ùgy fogalmazott, hogy amúgy is kicsit félt ettől a komoly invesztíciótól, de most, hogy ez a tragédia (nem tudjuk mi) történt, főleg elbizonytalanodott. 
Hogy nagyságrendben mekkora összegről volt szó? Ilyet nem mondok el, csak annyit, hogy sokról. Nagyon sokról. 
Tragédia a köbön, és mondom, én ezt előre megéreztem!  Boszorkányságom sajnos jóra nem tudom használni és csak a rossz dolgokat érzem meg mind magunknál, mind másnál. A szóban forgó üzlet tönkremenetelére mégcsak álmomban se gondoltam, nem is volt kérdés, hiszen minden a legnagyobb rendben haladt az útján.  Talán éppen ezért kellett volna gyanakodnom. Valami, ami nálunk müködni látszik?!? :)))
A hangulatom a korábbi rossz napoknak és a friss történésnek megfelelően az egekbe szárnyalt …. egyhamar nem kívánom ezt a hetet vissza. 
Aztán ugye csak-csak helyreáll a mentális béke, de persze a 100%-tól rettenetesen messze. Ami segít, ami fontos: kimenni a házból, a lakásból, de nem a városba “shoppingolni”, hanem el oda, ahol nincsenek embertömegek, ki a természetbe! Mozogni, friss levegőt szívni, újra részesévé lenni a természetnek, eggyé válni az erdővel, a csönddel és testileg-lelkileg újra feltöltődni! Ehhez persze el kell jutni. Az első gondolatok, érzések egyből tiltakoznak: dehogy megyek! Semmi kedvem! Tele vagyok gondokkal, na nehogy ám békésen sétálgassak a Duna-parton?!  Le van ejtve az egész világ …… stb. és sajnáljuk magunkat.
Az már egy fél győzelem, ha mégis eljutunk az egyetlen és jó döntésig: kifelé! 🙂
Megtettem én magam is, kimentem. Jó volt. De hozzáteszem, eddig azért el kellett nekem is jutni. A hétfői letargiától a vasárnapi megkönnyebülésig egy hosszú út vezetett, ezen végig kellett mennem.  Tán szerencsém is volt, hogy útközben nem fordultam vissza, valaki, valami rajta tartott.
Nem tudom, ahogy már írtam róla, a lelkünket, a tudatalattinkat nem ismerjük. Bármennyire is mi vagyunk a főnökeik, akkor sincs mindig a kezünkben az irányítás.

Persze bosszút is álltam a “Gonoszon”. Dühömben és elkeseredettségemben kinyírtam egy virágot! A virág névre már régóta nem volt szegény érdemes, ugyanis “Mikulás-virágként” a piros leveleit már réges régen elvesztette. Aztán a többit is. Szinte 2 kopár karóként meredezett a korábban oly gyönyörü 1 euró meg valahány centbe került Lidl- akciós virág, aki szerencsétlenségére bekerült a látómezőmbe. Ùgy döntöttem ő a felelős a szerencsétlenségért. Kidobtam a kukába. 
Ezzel az átok megszünt. 
Várom a fellendülést. 
Képek a vasárnapi lélekfeltöltős kirándulásról. A táj a megnyugtató, békés kisugárzásával elvarázsol. Nem is kell ehhez sokminden, elég ha leülünk a kis folyó partjára és csak nézzük a vízét. Már másképp lélegzünk, másképpen látunk. Szép. Tényleg.

Ne hagyj egyedül a röntgenképpel!

Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!
Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!! 🙂
Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.
Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli 😉 ) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus. 
Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.  
kép: aboutpixel.de / © Alexander Kreher

Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! 🙂  A psziché mindenek felett! 
Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam.  Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra.  Örülni persze nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni. 
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet … másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér “felhő”. Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet. 
– Van szerinted rajta valami feltűnő? – kérdezi a másikat
– Hááát egy kicsit furcsa .. – válaszolja a kérdezett 
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a “stabilabb” embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog. 
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott “felhőt” ott a szív alatt …. érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. 🙂 Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet! 
Habostorta! 🙂 !

Szerencse a szerencsétlenségben

A pechszériát felsoroló “sorozatomban” meséltem ugye két férfiről, a két legfontosabb főszereplőről. Egyszer a jujj, de sokszor elszidott és a pokolba kívánt majdnem vevő “Wolfgangról” és szegény, egyre inkább velünk kooperáló “Seppről”, aki a múlt héten az életét vesztette.
Namost van ám itt egy érdekes dolog! Wolfgang a vevőjelölt megjelenésével kicsit besűrűsödtek a dolgok, hirtelen vége lett a Pató Pálos ej, ráérünk arra még tempónak. Előtte pedig másként volt. Seppet a betegsége és a kezelések miatt kíméltük, heteket vártunk rá, amíg egy-egy kórházi tartózkodás után újra jelentkezett és megbeszélést hívott össze. Kicsit helybetopi volt az egész. Vártunk, vártunk, reménykedtünk az állapota jobbafordulásában. Aztán megjelent Wolfgang, aki venni akart mindent és gyorsan. Minden ingatlanos tudja, hogy a vevőkkel foglalkozni kell, főleg a komolyakkal 🙂 és nem szabad sok időt elveszíteni. Ahogy a mondás is tartja, addig kell ütni a vasat amíg meleg, addig alakítható, képlékeny. A német ingatlanjog szigorúan közjegyzőhöz köti az ingatlanokkal kapcsolatos adásvételt. A szerződések elkészítését és ellenjegyzését csak közjegyző végezheti, aki aztán felel is a tartalmáért. (Magyarországon az adásvétel lebonyolitása végett ügyvédhez megyünk.) Mivel Wolfgang feltűnése után nem maradt idő kivárásra, cselekednünk kellett. Seppnek meghatalmazást kellett kiállítania, amelyben megbíz bennünket, pontosabban a páromat a teljes lebonyolítással. Viszont egy ilyen jellegű meghatalmazáshoz mindenképpen szükség van közjegyzőre, mivel ahogy írtam, az ingatlanos üzletekhez ez elengedhetetlen. Nézegettük hogyan tudna Sepp eljutni a közjegyzőnkhöz, akinek irodája a belváros egyik sétálóutcájában található. Autóval oda behajtani nem lehet, talán taxinak elnézik, de azt is csak a reggeli órákban. De Sepp kórházban, ki tudja mikor engedik ki. Mi legyen? A közjegyzőnk állt elő az ötlettel: egy közjegyző barátja abban a városban él, ahol szegény Sepp éppen fekszik, tehát megbízhatja a kollégát azzal, hogy menjen be személyesen a kórházba és ott készítsék el a meghatalmazást, amivel apus az aktuális adásvételi szerződést a nevében lebonyolíthatja. Ìgy is történt. Ès még valami! Előzőleg telefonon megállapodtak, hogy ha már meghatalmazás, akkor terjesszék ki azt az összes folyó közös üzletükre, valamint ….kellemetlen rész volt, de hála isten Sepp mondta ki legelőször, hogy bele kéne foglalni az érvényességbe, hogy az a megbízó halálával nem szűnik meg. 🙁 
Így került bele a mondat “über den Tod hinaus” … “a halálon túl is” és ez megmentette az életünket. 
Èrtitek? Ha nincs Wolfgang, akkor nincs érvényes meghatalmazásunk azokra a munkákra, amikkel már évek óta foglalkozunk, amikbe már egy valag pénzt, időt és munkát beleöltünk, amik Sepp halálával megszüntek volna. Nem fura ez a Wolfgang? Nem tudjuk hogy néz ki, ahogy jött a semmiből, úgy tűnt el újra. Nélküle viszont nagy gondban lennénk.
Ki ez a Wolfgang? Ki küldte? Az őrangyalom? 🙂 Lehet. Persze kárt is okozott, de emellett nagyon komoly segítséget nyújtott.  
Az őrangyalom

Thomas-Siepmann / pixelio.de



A pechszériáról konkrétan 2. rész

Az előzőekből kiderült, hogy vállalkozásunk egyik sarkalatos pontja Herr Sepp, akiről az operáció hetében csak annyit tudtunk, hogy váratlanul többet nem ébredt fel. (Azóta már magához tért, de még mindig az intenzív osztályon fekszik, nem tudni hogyan tovább.) El lehet képzelni a helyzetünket Seppel kapcsolatosan. Ha ő nincs, nekünk befellegzett. A hozzá kapcsolódó munkáink nem frisskeletűek, mindegyik mögött hosszú hónapok előkészítő munkája fekszik, a részünkről is komoly anyagi befektetéssel. Ha Sepp nincs, akkor nincs tovább. Örültem a szerencsének ami végre hozzánk szegődött, de ez az öröm korai volt. 🙁

De folytassuk a pechszériát! Ez a történetem újkeletű, nincsenek a múltba nyúló szálai. 
Kb.1 hónappal ezelőtt megkeresett bennünket egy pali, akinek legyen a neve Wolfgang S. Wolfi az egyik ingatlanos hirdetésünkre lett figyelmes és arról további információkat kért. Telefonhívások, egyeztetések ide-oda, kezdte érdekelni a felajánlott telken kivül, az egész terület. Semmi gond! A szóban forgó telkek tulajdonosai egytől-egyig partnerek voltak, kis vacillálás (áron való rágódás, anyu, apu, rapiduval történő megbeszélés) után megegyezés született, készek az értékesítésre. Wolferlnek fel lett ajánlva egy személyes találkozó az irodában, ahol minden dokumentációba betekintést nyerhet, meg természetesen megbeszélhetik a további kérdéseket. Wolferlnek köszönte, erre nem volt szüksége, azt mondta neki elég, ha  a felmerült kérdéseit tisztázzuk az illetékes hatóságoknál és az ezekkel kapcsolatos határozatokat, információkat átküldjük neki emailban, mást nem kell tudnia. Apus kicsit gondterhelt volt, valami zavarta az ügyben. Legelőször is azt furcsállotta, hogy miért akar valaki 1,5 millióért üres telkeket felvásárolni, amik ráadásul még nem is építési telkek!? Ez nagyon sok pénz ahhoz, hogy egy bizonytalan kimenetelű üzletbe belefeccoljuk. Ez alatt azt értem, hogy a terület egyelőre nem áll területrendezési tervek alatt, nem is eleme az önkormányzat, az építési hatóság rövid-, ill. hosszútávú beépítési terveinek. Magyarul: nem lehet tudni, hogy lesz-e belőle valamikor építési terület, és ha mégis, akkor mikor? Bár szóbeli ígéretek elhangzottak az önkormányzat részéről, de konkrétum semmi. Ha realizálódna a business, úgy Wolferl több milliót keresne a befektetésén. Apus a zavaró gondolatait azzal próbálta elűzni, hogy talán Wolferlnek nagyon tuti, befutó tipp áll a rendelkezésére, erre alapoz. 
Telt az idő, az üzlet egyre komolyabbnak nézett ki, kezdtem újra elhinni, hogy vége a 7 éve tartó hajólékelésnek. Persze arra is gondoltam, hogy az ártó szellemem csak elfordult és Gott sei Dank nem vette észre ezt a lehetőséget, így van reményem arra, hogy ezt megússzuk! Ahogy Bächer Iván Algíriáról szóló írásában olvastam, a tiltott alkoholhoz hozzá lehet jutni a bárokban, sőt, elvitelre is adnak el. A tütüt újságpapírba csomagolják, úgy kerül a zacsiba. “Ùgy látszik, nagy Allah hatalma, de az újságpapíron az ő tekintete sem képes általhatolni.” :))))
Erre gondoltam a gonosz szellemem kapcsán. Miért is ne? Miért kell neki mindent észrevennie? Kipróbáltam, ha nem beszélek a terveimről és főleg nem élem bele magam, akkor nem történik semmi rossz. De amint elkezdek róla gondolkodni, beszélni, amikor már csak egy hajszál választ el az eredménytől, akkor megjelenik. Közbelép. Ès vigyorog, vigyorog a képembe.
Wolferl megbízást adott nekünk az adásvételi szerződések elkészítésére, a közjegyzőnél történő lebonyolítás szervezésére. Ekkor már egy kicsit csúszott, mert az adótanácsadójával többször át kellett rágnia a teendőket. Kicsit később úgy döntött, hogy nem ő veszi meg a telkeket, hanem a gyerekei. Ezt adózási dolgokkal indokolta, van ilyen  boney-m, nincs gond. Aztán kezdődött a tilitoli. A közjegyzős termin előtti utolsó napon érkezett tőle egy telefonhívás, közölte, hogy baj van, mert a gyámhatóságnál a bírónő megbetegedett és csak ő tudja kiadni az engedélyt. Egy hét múlva már lesz, akkor megy hozzá.  De akárhogy is van, a telket mindenképpen meg szándékozzák venni! Ha problémás lenne az engedélyeztetés a gyerekei részére, akkor ő lesz a vevő a feleségével. Egy héttel később a bírónő nem volt a hivatalában, mert szabadságra ment. Eddig minden hihető végül is, mert az itteni hivatalnokok tényleg így működnek. Saját tapasztalatból tudom, hogy simán kiadják az információt, hogy kihez kell jönnünk mondjuk a jövő héten szerdán, de az már nem érdekli, hogy a kolléga a következő  héten szabadságon van. :))
Visszatérve Wolferle, kezdett mocorogni a vészharangom, de nem akartam elfogadni a pali szándékát kétségbevonó gondolataimat. Ilyen nem lehet! Miért csinálna valaki egy ilyen cirkuszt végig, mi az ami motiválja? Személyes bosszú? De kitől és miért? Meg mi abban a jó, ha nem látja a csalódott ábrázatunkat, nem tudja learatni a babérokat? À, ilyet nem csinál normális ember, ez nem lehetséges! 
Annyit javasoltam, hogy írjunk már egy rövid emailt neki, említsük meg a bonyolítások, változtások és az időveszteség miatt egyre bizonytalanabbá váló eladóinkat és kérjük meg Wolfit, a vételi szándékának visszaigazolására, amivel mindenki újra megnyugodna és tisztán látna. Azt meg se említettük, hogy mennyi munka, szaladgálás, utánajárás van már benne az ügyletben a részünkről is, hiszen ez természetes! Ezekhez az üzletkötésekhez még nagyon minden kapcsolódik, de ebbe nem akarok belemenni, mert nagyon szakmai, és másnak unalmas. Egy biztos, a meghiúsult üzletek ilyen volumenben már mindenképpen anyagi veszteséggel járnak.
Az emailt 2 hete pénteken küldtük el Wolfinak. Válasz soha többé nem érkezett. Telefonhívás se. Telefonját nem veszi fel, üzenetünkre nem válaszol. Csak egyszer próbáltuk meg felhívni és egy sms-t küldtünk, amiben udvarisan választ kértünk tőle. Az üzenetben már megelőlegeztük az “abból indulunk ki, hogy tárgytalan” lehetőségét, de nix.. Pedig én továbbra is szeretném megkérdezni, hogy miért? Apus szerint teljesen felesleges, ő ugyan nem hívja fel ezt a majmot. Ez van és kész.
A miértet a mai napig keresem, de nincs válasz. Ki ez az ember? Tud aludni? Nem bántja a lelkiismerete? Nem érzi, hogy kicsit túllőtt a célon? Esetleg pszichopata? Konkurrencia? Bosszú? De könyörgöm miért? Fogalmam nincs….. de, lassan tényleg olyan érzésem van, hogy az árral szemben úszom. Velem minden és mindenki csak szembejön. 🙂 Ennek okaira pedig állati kiváncsi lennék!
Gerd Altmann / pixelio.de

A pechszériáról konkrétan 1. rész

Vegyünk egy 50 feletti férfit, legyen a neve mondjuk Sepp (a magyar általános alany -ami nincs- hímnemű alakjának, a Józsinak itteni megfelelője), akinek földjei és telkei vannak. Ja, meg bérházai is, de nem egy ingatlanmogulról van szó. A földek már évszázadokkal ezelőtt a családjának birtokában voltak, Sepp ezeket egyenesági, vagy ferdeági 🙂 rokonként simán csak megörökölte. A termőföldek jó része szintén az örökkévalóság óta művelésre bérbeadva, Seppinek gondja egy szál se. Sőt! Voltak egyéb jó ötletei is. A szülői házhoz tartozó telken (annak mérete miatt) nyugodtan meg lehetett volna rendezni az Octoberfestet, és Sepp a telekben rejlő lehetőséget felismerve úgy döntött, beépítteti azt egy lakóházzal.  Persze nem szenved megalomániában, ő egy rendkívűl egyszerű és szerény ember, aki praktikusan él. Tehát nem magának képzelt el egy palotát (amit én az ő helyében, a rendelkezésre álló lovettával nagyon nagy valószínüséggel ész nélkül felhúzatnék ….. 🙂 ), hanem egy teljesen átlagos, többszintes társasházban gondolkodott, amiben a lakásokat bérbeadhatja. Semmi csicsa, semmi pisilő angyalkás télikert, nix, csak praktikum! 🙂  Az egyik lakásban él ő maga is, puritán, egyszerű módon.
Az ő életét a mezőgazdasági gépek töltik ki, a traktorok. Egy komoly üzem és szaküzlet résztulajdonosa és igazgatója. Fiatalkorától kezdve ezen a pályán mozgott, kiváló szakember a területen. Közeli hozzátartozója nincs, Sepp a klasszikus se kutyája, se macskája eset, egy magának való emberke. Külseje, ahogy minden mása is átlagos, talán csak a komoly súlyfeleslege átlagon felüli. Àllítólag van egy barátnője is, de a lelkes, szolgálatkész és tényleg nagyon kedves szomszédnéni információja szerint, az egy hülye tehén. Ráadásul még mufurc is.
Sepp ugyanúgy, ahogy az összes többi frank férfi, nem szószátyár. Hümmögés, passsd schoo és már le is zárt egy beszélgetést. A frankoknak nagyon sok időre van szükségük a bizalom elnyeréséig.  Seppnek és a páromnak évekkel ezelőtt kereszteződtek az útjaik. Az üzleti terveinkhez volt szükség Sepp együttműködésére, az érintett területeknek nagyrészt ő volt a tulajdonosa. A terv ismertetése után is csak hümmögés, majd beszélünk még róla, még majd meggondolom válaszokat adott, de ez teljesen normális, egy tisztességes franknak először el kell morfondíroznia a hallottakon, meg kell tudnia azt emészteni. Nincs semmi kapkodás, felesleges érzelem, és főleg semmi letyelótya! A “fränkische eufória” az itteni viccek közkedvelt témája, szóval, nehogy valaki azt képzelje, hogy egy komoly bevétellel kecsegtető üzlet hallatán bármely franknak esetleg megroggyan a térde, vagy örömében pezsgőt rendel! Nem.  Seppel is sokáig tartott az “összemelegedés”.  Éveken keresztül megtartotta a 102 lépés távolságot, egy hangot nem árult el önmagáról, terveiről. Seppet egyáltalán nem lehetett megismerni, se hozzá közelebb kerülni, nem hagyta. A pénzhez viszont érdekesen állt, annak ellenére, hogy elég állt a rendelkezésére. Az összes közös üzlet alkalmával a papírok, a megbízások, vagy meghatalmazások aláírásakor mindig nyomatékosan kijelentette, hogy apusnak az üzlet lebonyolításáért egy fillért se fog ám fizetni, jutalékot se, semmit! 
Csakhogy érzékeltessem miről is van szó:  van Seppinek egy szántóföldje, aminek négyzetmétere mondjuk 25,-euro. Eladni nem lehet, nem kell senkinek. De csináljunk belőle építési területet, közvűvekkel. Máris 280,-euróra emelkedett a m² ára. (kb. 70 euró persze szükséges ráfordítás a közművekre, meg számolni kell az utakra leadandó területekkel ami max. 20% ) Aztán most számoljuk ki, mit is jelent ez egy 40.000 m²-es szántóföld esetén ……. micsoda bevételre tesz Sepp szert.  Ès had ne meséljek arról, hogy micsoda munka van mögötte a háttérben. De ugye Sepp úgy gondolja, hogy a szántóföldje eladásáról szóló határozattal már elég szívességet tett nekünk, pénz a munkáért nem jár. 🙂 Nem baj, Herr Sepp, semmi gond, igaz, maga az életben nem tudná eladni ezeket a telkeket, mivel egyrészt nem áll rendelkezésére egy ingatlanfejlesztésre szakosodott profi tervező társaság, meg nem is tudná, hogy milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a kukoricásból lakópark alakuljon, de semmi gond, érthető, maga ilyenért nem fizet. Mindegy, az üzlet nekünk még így is előnyös.
Aztán telt-múlt az idő, egyre többször jutott Seppnek eszébe, hogy itt is lenne egy eladó 8-lakásos bérháza, meg még arrafelé is lennének telkei (lassan az lett az érzésem, hogy az egyik, ha nem az egyetlen(!) frank földbirtokossal állunk szemben). Egyre szaporodtak a közös munkák, egyre előbbre jutottak a területfejleszéses projektek. A harcokat apusék megvívták az építésügyi hatóságokkal, a betartós és a terveket folyton-folyvást megvétózó “jószomszédokkal”. A további érintett telek tulajdonosával megegyezve (ez se volt kispálya,  47 db!!!!) egyre komolyabb lépések történtek. Sepp örült a beszámolóknak, már egyre többet mesélt magáról. A kisfiamnak egyszer ott jártukkor egy traktorkatalógust ajándékozott és úgy, de úgy örültem annak, hogy a gyerekem egy tündér, aki viselkedni is tud, mivel egy szóval nem mondta, sőt nem is mutatta, hogy mennyire nem érdekli az egész. Illendően a kezébe vette a katalógust és átlapozta. 🙂
Egyre komolyabbá vált a közös munka Seppel, egyre többször volt szükség rá, az egyeztetésekre. Egyre többször jelentkezett ő is telefonon, a bizalom megérkezett. 🙂 Òrákat mesélt magáról, az üzletéről a találkozások alkalmával egyre inkább érezhető volt az elfogadása. Sepp megnyílt. 

Egy kis kitérő vele kapcsolatosan:
Elmondta, hogy a házával szemben levő ház is az övé, meg kéne nézni, hogy mi lehetne belőle csinálni, mert az épület nagyon ramaty állapotban van. Az építész szakvéleményezte, elkészítette a terveket, amit az építési hatóság el is fogadott. Elvileg lehetne kezdeni az építkezést a meglévő épület helyén, mert azt sajnos le kell bontani, felújítása nem lehetséges. Jó lesz, hümmögött Sepp, de lenne egy kis gond, a bérlője. Milyen bérlő?? Hát nem igazán ismeri őket, egyszercsak beköltöztek hozzá a romos épületbe. Nem, nem kötöttek szerződést, nem is fizetnek neki bérleti díjat, csak laknak benne. Vagyis de, valamikor aláírt valamit a házaspárral, de már nem tudja hol a papír, meg különben is, bérleti díjat már évek óta nem fizetnek. Meg szerinte már elég sokan laknak a házban a páron kivül, legalábbis az ablakából több személyt szokott látni. :)))) El lehet képzelni a szituációt. A “bérlők” 6-an, 7-en teljesen nincstelenek, alkalmi munkákból élnek. A család 16 (!) éves nagylánya még iskolás és éppen 6. hónapos terhes. A jogászunk megszakértette ezt a hülye helyzetet és felmondta Sepp nevében a bérleti jogviszonyt. A bérlőknek ki kell költözniük. Aztán jött a meglepetés, mivel az önkényes házfoglalók ügyvédhez fordultak, aki elkezdte a megbízója képviseletében az egyezkedést. Mi lenne, ha fizetnének? Mennyit kéne utólagosan fizetniük, meg aztán szeretnének bentmaradni, szóval készek az ingatlan megvásárlására … blablabla….. ez mind csak időhúzás. Nincs az a bank amelyik ezeknek az embereknek pénzt hitelezne egy romház megvásárlására, az egész csak egy kósza ötlet. Emlékszem milyen mérges voltam a hírek hallatán, fel voltam háborodva az emberi pofátlanságon. Ugye csak azzal voltam elfoglalva, hogy a terveken szereplő épületnek minnél hamarabb fel kell épülnie, mert a benne levő lakásokat nekünk el kell adnunk, ebből lesz a bevételünk. De ilyen szemtelenséget, hogy ezek az emberek beköltöznek valahova, amiért pénzt se fizetnek és amikor felszólítják őket a távozásra, még nekik áll feljebb!! Aztán nem is tudom mikor történt, talán még az angyalszárny suhogását is hallottam, de magamhoz tértem. Közöltem apussal, hogy ha mi ezeket az embereket most a jog fegyverével az akaratuk ellenére kitesszük ebből a házból, akkor nem érdemlünk mi se jobbat az élettől. A házat a bérlők akkor fogják elhagyni, amikor ezt ők a saját akaratukból teszik és punktum! 🙂 Ahhoz meg aztán tényleg semmi közünk, hogy fizetnek-e Sepp bácsinak, vagy nem. A ház a mai napig lakott. A bérlők maradtak. Az üzletünknek nagy érvágás, de a lelkem rendben van. Ès ez nekem fontosabb. 🙂

Sepp a telkeivel és az épületeivel az aranytojást tojó tyúkunk, akire vigyázni is kell. Fontos nekünk, hiszen nélküle projektek hiúsulnának meg. Nagy szerencse, hogy összehozott vele minket az ég. Valami megváltozott nála is, ugyanis egy ideje szó nélkül aláírja azokat a megbízásainkat is, amikben saját magát kötelezi a fizetésre. Márhogy nekünk fizet a megbízás eredményes teljesítese estén, szóval a munka elvégzéséért. Magyarázat? Talán már látja, a mögöttes munkát, a belefeccolt időt, nem idegennek tekinti apust aki biztosan megpróbálja majd őt becsapni, hanem korrekt partnernak, aki állja a szavát és mindkettőjük érdekeit képviseli. Fair káposzta. Ehhez viszont hosszú hónapokra, évekre volt szüksége.

Aztán egy pénteki napon érkezett tőle egy fura hívás, másnap délelőtt mindenképpen találkozni kívánt a párommal. A találkozó után apus nem volt túl boldog, a hírek hallatán én is seggreültem. Sepp az állandó hasfájása miatt orvosnál járt. Hasnyálmirigyrák. 
Hónapok, hetek teltek el azóta. A betegség nagyon előrehaladott állapotban. Seppet kezelik erre is arra is. Mi izgulunk érte. Sok mindent nem mesél a bajáról, ő mégiscsak egy frank férfi. Múlt héten kedden műtötték egy speciális klinikán. Azt hogy milyen műtét lesz, arról nem beszélt, csak azt mondta, hogy valami kis beavatkozás. Aztán érkeztek a sokkoló hírek. A klinika információja szerint nagyon rosszul néz ki a dolog, pénteket már nem fogja megérni ………..
Azóta már tudjuk, hogy felébredt. Magához tért, de még mindig az intenzív osztályon van. 
Nem tudni mi lesz később, mi lesz vele, mi lesz velünk. 
De nálam már megint az angyalszárnyak suhognak ……… és azt mondom, hogy semmi nem fontos, csak az a lényeg, hogy Sepp bá meggyógyuljon! Ha az az ára, hogy tönkremenjen a közös munkánk, akkor menjen.
Még azt szeretném hozzátenni, hogy Seppet én még személyesen soha nem láttam, mégis a része a mindennapjaimnak. A zordsága, furasága ellenére megkedveltem így ismeretlenül is.
Jobbulást Sepp és siess haza! 

Pechszéria

Ugye arról már meséltem, hogy semmiben sincs szerencsém. De szó szerint. Legyen az akár munkakeresés, vagy szívószál az üdítőhöz. Az enyémnek mind a két fele zárva, az 1 db gyártási hibást én húzom ki a kupacból, nem más. 🙂 A szerencsétlenség, pechszéria  tartós, sajnos a dög jól érzi magát velem, sőt, velünk. A párommal együtt nyűjjük a cipőt, igaz rá a hétköznapi “melléütések” nem jellemzőek, ő már nagyban csinálja. 🙂  Az autózástól is kezdek lassan félni, velem mindig történik valami. Már-már vicces a rendszeresség, de tényleg, ha én vezetek, akkor valamilyen veszélyhelyzet mindig adódik. A több sávból történő kanyarodásnál már tudom előre mi fog történni: az addig jobbról, a mellettem  levő sávban haladó autós egyszercsak úgy dönt, hogy nem közösködik, az út az övé és senki másé, így már a kanyarban átzúdul a sávomba. Mindezt teszi persze úgy, hogy nem is veszi észre mit csinál. Félelmetes, olyan mintha láthatatlan lennék! Àtveszi a helyemet engem szabályosan letolva. Erre persze nehéz reagálni nagy forgalomban, amikor előttem, mögöttem, mellettem és talán még fölöttem is autók járnak.  3 lábbal fékezek, vagy balra húzódok a szembejövő forgalom sávjába arra a pár nanoszekundumra, amíg vissza tudok sorolni a helyemre. Hiába dudálok, látom, hogy nem is tudja a sofőr, hogy neki szól. Hihetetlen!
Előfordult az is, hogy megyek a védett útvonalon és látom, hogy egy autó várakozik a kereszteződésben. Ha a párom vezet nyugodt lehetek, az autó biztosan nem fog megmozdulni. De én autózom, tehát tuti: a kocsi ki fog hajtani, mégpedig úgy, hogy közel legyünk a karambolhoz. Nekem sokkal inkább deffenzíven kell vezetnem, mint másnak. Az összes lehetséges veszélyhelyzetet fel kell mérnem és sajnos egy az egyben számolnom is velük! 🙂 Anno dominó, még Győrben, az autós iskolában megtanultuk, hogy a biciklis más, másként van bekötve! (na ja, az original verzió szerint a biciklis nem ember, de ezt nem merem leírni, nehogy valakit megsértsek!. 🙂 Pista, az elméletet oktató szimpatikus ismerősünk elmagyarázta, hogy mindig figyeljük az előttünk haladó kerékpáros lábát, és ha az megállt a tekerésben vigyázzunk, valami történni fog! Vagy jobbra, vagy balra, de kanyarodni fog! 🙂 Nálam ez úgy nézett ki, hogy a biciklis elöttem 2 méterre a pedálmozgás megszakítását követő x-dik másodpercben befékezett és nem kanyarodott el elöttem balra nagy ívben, ahogy jobbra se indult, hanem mit csinált? A lábait a pedálokról levéve,  páros lábbal leugrott a biciklijéről az aszfaltra, és állva maradt. Ott előttem az úton. 
Kisfiam már előre vigyorog amikor viszem edzésre, bármennyire is rövid az út az egyesületig, velem rengeteg kaland történhet útközben! 🙂 
Ez a pechszériára, ahogy írtam, rám az élet minden pontján érvényes, sőt már-már kezdik mások is komolyan venni. A héten voltam a doktornőmnél, aki a legújabb híreim hallatán csak rázta a fejét és már nem a jól bevált, mostantól már biztosan jobb lesz felelettel próbált nyugtatni, mostanra már ő is megtorpant. Èrtetlenkedve, kicsit mosolyogva, bár teljesen együttérezve szólt hozzá a legújabb fejleményekhez és tette fel a költői kérdést: “Ez hihetetlen, egyszerűen nem lehet igaz! Csak tudnám miért? Tényleg, miért mindig csak maguk?” Különben kabaré, mert a történések szinte már komikusak, de nem tudok rajtuk tiszta szívvel nevetni (csak kicsit vigyorogni), mivel a mi bőrünkröl van szó. 😉 
Elárulom mik azok, amik miatt fontolgatom 🙂 az ördögűzést:
Jelenleg 2 nagyon komoly “projekten” dolgozunk, itt persze elsősorban a párom munkájáról van szó, aki az üzletet viszi, bonyolítja. Alapvetvően a vállalkozásunkon múlik az életünk, igazándiból nem lenne szabad nevetnem a történéseken, de másképp nem megy. 
Mindjárt mesélem tovább!
De új postban, mert ez már tele van. 
Ahogy a púpom is. 

Gonosz szellem ingyenesen elvihető!

valódi boszorkányok lakta ház       / aboutpixel.de / © Gerd Gropp/
Nem tudom mi a helyes kifejezés: elátkozva, vagy megátkozva? Gondolom attól függ, hogy örökre szól, vagy csak egy bizonyos időre?  Már kezdem hinni, hogy az én büntetésem örökre szól, ugyanis nem múlik. 7-8 éve kísért egy szerencsétlenséget hozó ártó szellem akit már kezdek nagyon unni, így mielőtt túlzottan megszokna nálam, felajánlom inkább szíves elvitelre! A cucc ingyenes! Igaz használt, de garantáltan működik és rendkivűl rosszindulatú. Kimondottan ideális nagy gonoszságokhoz, de persze apróbb betartásokhoz, kellemetlenségek előidézésében is tökéletes, nagyon magas hatásfokkal dolgozik.
Kezdem fontolgatni az ördögűzést, címeket kérek, hol végeznek ilyet? Èrdekelnének vudu szertartások időpontjai, tanfolyamok, és információk a “Hogyan rázzuk le a gonoszt?” témájában! 🙂
Hogy már megint mi a fene történt? El fogom mesélni! 🙂 Bővebben a témáról később!

Tele van a hócipellőm

Semmi se alakult úgy ahogy szeretném, sőt! 🙁
Egy régi kedves ismerős azt írta nekem, hogy a blogom alapján deppinek tűnök, kár.
Kedves Laci, ez az üzenet zavart egy kicsit, de megértelek, ha a sok jajongásom számodra így jött le.
Depressziós nem vagyok, csak végtelenül elkeseredett. Válaszolni akartam neked, de nem tudtam mit írjak. Mentegetőzzek, vagy magyarázkodjak, ne adj isten meséljek? :)))
Persze a hülyeség újra győzött: azon vigyorogtam akkor lennék igazán “Pflegefall” :), azaz akkor szorulnék orvosi szakellátásra, ha ez a sok-sok szar ami velem történik még egy kicsit se rontana a kedvemen! 🙂
Látjátok, a foci VB például kimondottan jót tett nekem, kikapcsolt. Teljesen rá tudtam hangolódni ….. jobb híján. 😉 Lehetett izgulni, örülni, tombolni, ordibálni, hogy góóóól és a teljes idegrendszer csak ezzel volt elfoglalva, nem a létező és nagyon is húsbamarkoló problémákkal. Pótcselekvés az igaz, de jó, hogy volt.
Az elmúlt két napban 39 db “initiativ” azaz “vak” álláspályázatot küldtem el, szakítva a több éves trenddel és fület befogva a jó tanácsok előtt, miszerint ilyeneket manapság már nem érdemes küldeni, a kutya se foglalkozik vele, mennek a kukába. Nem érdekel. Valamit csinálnom kell, muszáj!
Sokan ki szeretnének jönni Németországba, mert az hiszik itt jobb mint otthon. Nem tudom őket megérteni. :)) Jelenleg.