Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Félrefordítások, avagy miért blamálja magát a győri rendőrség?

Holnaptól szárnyalunk. Győr, Balaton, anyukám, nagyikám, és végre egy pár nap rám is jut. Muszáj feltöltenem az akkut.
Addig is itthagynám szeretettel azt a prospektust, amit a győri Önkormányzat adott ki a policájjal együtt,  bűnmegelőzés céljából. Ha azt mondom, majd hanyatt estem a szövegtől nem túloztam.
A családom, majd később az irodában a főnököm is a könnyeivel küzdve (a röhögéstől és nem a meghatottságtól) olvasta fennhangon a német fordítást. El szeretné küldeni a bajor tévének. Nem fogom megakadályozni benne.
Iszonyat. Egyszerűen nem értem. Egyrészt sokan beszélnek magas szinvonalon németül, másrészt könyörgöm, Győr lassan eltűnik, és csak egy része lesz az Audi Werk-nek, hát ha ott nincs elég német aki beszéli a nyelvét, akkor sehol!
Miért röhögtetjük ki magunkat egy ilyen szarral? Ki volt az, vagy kik voltak azok, akik ezt az izét elkövették? Ki volt az, aki a megbízást ennek a német leckéinek éppen az elején járó személynek kiadta? Miből gondolták, hogy menni fog? 🙂 Amikor készen (készen, ez?? ) lett, miért nem mutatták meg egy, a nyelvet beszélő személynek?
Győr, a folyók városa.
Az ingolstadti Audi testvérkéje. Németek hegyén-hátán. Nekik szól elsősorban ez a németnyelvű fordítás. 
Pont ez a baj! :-)) Ők ugyanis értik és vigyorognak nagyokat a győri önkormányzat és főleg a rendőrség bénaságán. Mert nem kell mindenkinek jól beszélnie németül, ez oké. De ha nem megy, akkor legalább ne nyomtassák ki flyerként százasával, mert fennáll a veszélye, hogy olyan kézbe kerül, ahova nem kéne.
Egy németül beszélő ember kezébe. 🙂

Most mennem kell, majd visszatérek erre a részre.
Jó szórakozást!




Kurze Pause, Győrbe mentem

Sikerült végre úgy autót találnom az egyik telekocsin keresztűl hazafelére és a visszaútra (itthonról haza…), ami harmónikázik a szabadságommal, ami sajnos nekem se véges. 
Ráadásul szabit nem úgy és akkor tudok kivenni, amikor gondolok egyet, ezt egyeztetnem és engedélyeztetnem kell. Vannak területek, amikért én vagyok a felelős, nem tudom egyszerűen átadni másnak, vagy eltolni későbbre. 
A korlátlan szabadságot, csak az éveken keresztül tartó munkanélküliségem alatt tudtam “élvezni”. Ez alatt az évek alatt bármikor mehettem volna. Csak nem volt miből. Bár ezt sokan el se hitték. Ezt a korlátlan szabadságot nem kívánom senkinek, ahogy én se szeretném mégegyszer átélni ….. bár soha nem tudni mit hoz a holnap… valószínű nem rokkannék bele. Vegyük úgy, hogy én már edzett vagyok.
Ma este, ha minden jól megy, már látni foglak újra Anyukám, és téged is drága kis Fürtikém!
Izgulok.

Győr

Holnaptól újra. Egészen szombatig.
Aztán megpróbálom magam írásilag utolérni…… 
Alig várom már, hogy megpillanthassam, hogy megpuszilhassam az én kis picikémet. Ez a pici már nem a kisfiam, ő már nagy. 
Az anyukám vált kicsivé. 
Kis picivé, akiről gondoskodni kell, akinek egyedül már nem menne semmi se.
Rettenetesen szeretem.
Az Anyukám régen 
(amikor még ő gondoskodott rólam)

Decemberi utam 3.

Tudom, hogy mindenhol alulfizetettek az emberek. Tudom, hogy nehéz az élet, a megélhetés. Itt sincs másképp. De vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet a rossz fizetéssel se megmagyarázni, se elfogadhatóvá tenni.
Sajnos már megint az ungarische szociális ágazathoz érkeztem, az egészségüggyel kapcsolatosan lenne még néhány gondolatom. 

Betegszállítók 1
A betegszállítókkal sajnos személyesen nem találkoztam. Nem ismerem őket, nem tudom hányan végzik a városomban ezt a munkát, ahogy azt se, hány személy van közöttük, akik megérdemelnének az általuk szállított betegektől és azok hozzátartozóitól egy orbitális seggber…….t, a tisztességes és a betegekért a lelküket is kitevő kollégáiktól pedig egy össznépi kiközösítést, mivel szégyent hoznak rájuk.
Amikor az anyu bekerült az otthonba, az állapotára való tekintettel kimondottan fekvőbeteg szállítást rendelt meg az egyik intézmény vezetője. Ő szakember, napi szinten kapcsolatban van ezekkel a vállalkozásokkal,  kiismeri magát bőven.
Mégis megtörtént, hogy az anyut természetesen nem fekve, hanem ültetve szállították. Az anyu huga, aki nem sokkal az anyu érkezése után érkezett meg az otthonban, el is sírta magát …… az anyukámat nagyon megviselte az ülve szállítás. :-((
Had kérdezzelek meg téged, kedves betegszállító, szerinted mégis mi a szent szarért lett úgy kérve a szállítás, hogy a néni FEKVŐBETEG???? Miért kínoztátok az üléssel, amikor még a hülye is láthatta, hogy rettenetes állapotban van???? Nagyon tele lett volna vele fekvő helyzetben a kocsi és így nem gazdaságos a vállalkozás? Kő a pénz? 
Remélhetőleg kerültök majd ti is hasonló helyzetbe, kiszolgáltatottan, mások akaratának szenvedő alanyaként! 
Panaszkodni nem szabad, ki kell bírni! Örülj, hogy egyáltalán visznek! 

Betegszállítók 2 (kooperáció a kórházi személyzettel)
Innen csókuttatom azt a betegszállítót is, amelyik az anyukámat 2-3 hónappal ezelőtt a kora délelőtti órákban bevitte a kórházba egy vizsgálatra és ott felejtette szegényt délután 4-ig a tolószékében étlen-szomjan, az osztály huzatos folyosóján! Ha tudnám ki vagy, vagy vagytok, isten bizony feljelentenélek benneteket, szerencsétek, hogy messze voltam. 
Csak észre kellett volna, hogy vegyék, valaki még hiányzik a névsorból, valaki akit reggel ők, vagy a kolléga beszállított! Józsi, álljunk meg, itt kell lennie még egy személynek, mi van vele, hol van? Nézzünk már utána!
Vizsgálják?
Műtik?
Boncolják?
Ekkor még az anyukám, ha nem is mindig, de néha a jobb perceiben tudta  használni a mobiltelefonját. Ez volt a szerencséje, kivételesen sikerült neki a pukk2-ig nem eljutni és az össze-vissza nyomkodás helyett fel tudta hívni a hugát, akit kért, hogy hívjon neki taxit, mert haza szeretne menni. 
Nagyon szomjas és éhes és nincs jól… 🙁
Szegénykémet ott ültetik kint egy folyosón magára hagyva ….. el tudjátok képzelni? De a kórház se kispálya, senkinek nem tűnt fel az órákon keresztül a folyosón üldögélő elhagyott néni, akinél se ital, se falat, a kutyát se érdekelte mi lesz vele. Megnézték a lábát, oszt kitolták, a sorsára hagyták. Ki követte el a hibát? A kórház, mert nem adta át az anyut rendesen a betegszállítóknak, nem értesítették őket? Vagy a betegszállítók, mert megfeledkeztek róla? Ki tudja?
A lényeg, a szomorú valóság. 
Ami az anyukámmal megtörtént, az Magyarországon jelenleg megtörténhet bárki mással is.

Mi a helyzet tőlünk nyugatabbra? Hát itt is megtörténnek hasonló szörnyű dolgok, tévedések.
Csak az a különbség, hogy itt az ilyeneket annak is minősitik amik, és ezekkel a történetekkel általában aztán foglalkozik a sajtó, a tévé és jobb esetben (mert ez se a menyország) az ügyet KIVIZSGÁLJÁK, nem hümmögik el!
A vizsgálat célja, hogy megtalálják a felelőst, vagy hibát a rendszerben, hogy az SOHA TÖBBET ELŐ NE FORDULHASSON! 
Ezzel szemben, nem hiszem, hogy Magyarországon az anyukám kórházban felejtésével bárki is foglalkozott volna, szerintem még egy post-it-ot, se ragasztottak rá a kartonra, hogy “gond volt, tessék jobban vigyázni!”. Megtörtént na, emberek vagyunk, volt akit tovább is várakoztattak…és akkor mi van?
Ahogy azt se hiszem, hogy a súlyos állapotban levő fekvőbeteget, akkor is ültetve szállítók, még aznap este a a háborgó lelkiismeretük nyomására, szégyenükben leitták volna magukat a sárga földig, nem. 
Szartak ők az egészre.

Pedig nagyon helytelen ez a hozzáállás. Ami rossz, ami nem jól működik, azt nem szabad hagyni, azon változtatni kell!
És ehhez nem igazán pénz kell, hanem értelem, jóindulat és némi emberség.
Nem szeretném ismét a kórházat kritizálni, de azért valamit még elmesélnék. Az anyu lábát műtötték, ezért a műtétet követő hetekben többször visszarendelték kontrollra és kötéscserére. Volt, hogy az otthonbeli gondozóhölgyek kértek gyorsan orvosi segítséget és küldték be az anyut a kórházba, mert ahogy nekem elmesélték, nagyon meg voltak ilyedve. Rettenetesen folyt a vér a lábából.
Decemberben viszont az alapbetegsége miatti állapotromlása miatt bekerült egy “másik” osztályra, és ez miatt a korábbi, a lábműtéttel kapcsolatos kontrollok meghiusultak. Az osztályon az információ pedig ismert volt, a nénit műtötték, lenne 27-én egy kontrollja az “egyik” osztályon. Jóvan. Meglesz.
Őszinte leszek, a kontroll lehet, hogy lezajlott nem tudom.
Amit tudok, az sajnos az, hogy az egész kórházi tartózkodása alatt nem cseréltek kötést a sebes lábán …….így került vissza szegényem a koszos, véres, váladékos kötéssel a lábán az otthonba. 🙁
Pedig ezt a kötést sajnos azok mind láthatták, akik részt vettek a mosdatásban, átöltöztetésben, az anyu önállóan nem tud semmit se csinálni …..:-(((
Korábban egy másik osztályon megtörtént az is, hogy az anyura kórházi hálóinget húztak és lecseszték, miért nincs nála saját..
Csak 3 db tiszta hálóing volt a kis szekrényében ….
Kérdeztem:
– De anyukám, hát miért nem mondtad nekik?
– Áh, – legyintett szegénykém fáradtan,
– Felesleges nekik bármit is mondani, ugyse fogadják el …. csak innen had menjek már el …

Szörnyű …. 🙁

Pénzkérdés lenne ez is? Stressz? Kevés az ápoló és túl sok a beteg?
Biztosan.
Itt is.
De ez nem lehet akkor se a válasz, hol van a figyelem, hol van az emberség?

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás
Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?
Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.
Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.
Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a …… És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a “de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban” visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.
Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:
– Áh, ismerem!! – és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.
Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.
Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).
Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  “Joli, FÜL” (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:
-“Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!
Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy
– Igen … – és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))
Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy “..izéosztály?” (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.
Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.
– Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba…Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték…
Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((
A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.
A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.
– Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ……apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ….. elnézést ön a főnővér?
– Nem, a doktornő vagyok.
oppppsz, erre nem számítottam …, de nem gond, mert a doktornő már le is kevert
– Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ….
– De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé…….
– Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm …
– Viszonthallásra.
A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét …..de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?
Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut …. (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség …. nekik külön “oldalt” szánok. )
Idegességemben újra a “tessék” osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ….
Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 
De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?
Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.
Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!
Nem.
Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.
Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.
És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ……… mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ………..
A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 
Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

Decemberi utam. Első rész: Győr

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. 
A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. 
A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.
Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a “de rosszul vagyok, istenem”-el.
Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.
Győr
Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon …….sajnos.
Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.
Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják. 
De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül.  Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.
A következő történt:
Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )
Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.
Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.
A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?
A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt. 
Aztán jött a haddelhadd.
Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett: 
– Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! – üvöltötte
Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék???? 
A nő stílusa kritikán aluli volt. 
Próbálkoztam:
– Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ….
– Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!
– Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!
– Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!
– De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!
– Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! – Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!
Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.
Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon????? 
Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.
Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((
A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.
A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője “ilyen”.
A történetet folytatom, itt még nincs vége.
Csak még két kép:
A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem …. :-((
A kórterem
nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok…….. (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)

Istenem, azok a kis kezek!

Otthon voltam Győrben. Igaz 2 és fél napnál több nem jutott nekem, de végre láthattam újra az én két kis angyalomat: az Anyukámat és a Fürtikémet.
 
Az augusztusi állapotához képest igen nagy dolog az, hogy az anyukám képes volt koordinálni a kezét és vissza tudta szorítani a kezemet. Pedig Istenem, még mindig csak 44 kg……. ez nem is súly …. :-((( 
A szoba másik lakója (a különben nem fekvőbeteg, a kép megtévesztő) drága kis Nagymamám, mind a 89 évével. 
Fürtikémben egy tündér veszett el. A jósága, embersége sugárzik mindenkire.

Van mit mesélnem.
Fogok is. 
Anyuci, Fürtikém! Sietek vissza hozzátok! Addig is, az ég vigyázzon rátok!! Nagyon szeretlek benneteket.

Régi történet

Az egyik győri, gyalogosoknak épített híd volt a Repülőhíd. Vagy ahogy hívtuk, Röphíd. Bár nekem a Fahíd is dereng. Egy biztos! Gyalogátjárónak nem neveztük. 

Régi Győr fényképei – Kozma Endre gyűjtése

Vele kapcsolatosan mindig eszembe jut egy tündéri hölgy, egy régi kedves ismerős, Mimi néni.
Naponta kétszer tette meg gyalog az utat az Adyvárosi otthonától a munkahelyéig, majd délután vissza. Kivétel nélkül a Röphídon át. 
Mimi néni idősebb is volt, meg testesebb is az átlagnál, de nagyon szerettem. A férjével időtlen-idők óta együtt voltak, de még mindig imádták egymást. Egy kedves, idős házaspár.  Mimi néni állandó harcban állt a kilóival, de saját bevallása szerint örök vesztesként, mert imádott enni. A férjét a részletektől megkímélte. Egyedül csak neki nem volt szabad megtudnia mit is mutat a mérleg!
A gond a harisnyákkal és a bugyikákkal jelentkezett. A legnagyobb méret is szükségessé vált, elszakadt, tönkrement. Szomorúan mesélte, hogy a harisnyái mind kilyukadtak és a legszörnyűbb az, hogy a férje nem ismerheti a teljes igazságot!
– Mi a baj szivem?
– Már megint elszakadtak ezek a rohadt harisnyák!
– Mimikém, ez gond? Hát vegyél egy másikat! 
– Àh, Papa, nem kapok.
– Dehogynem! Hiszen Te mondtad, hogy az XXL-esek jók 120 kilogrammig!
– Ja, szivem, igazad van. Majd veszek újat.
Miminéni fájdalmasan sóhajtva vallotta meg nekünk az igazságot: Hát hogyan mondjam meg neki, hogy már rég nem vagyok 120 kg? Hogy tehetném tönkre a rólam alkotott képét? Mi lenne, ha megtudná, hogy a felesége ilyen kövér? Nincs nagyobb méret!
 
A bugyikkal se volt jobb a helyzet, már csak kettő maradt a fiókjában. Ahogy ő nevezte, a “kicsit rongyos” és a “nagyon rongyos”. Ezeket viselte felváltva. 
Ahogy a csúszós, utálatos, hideg őszi, téli hajnalokon is a Röphidon át, munkába menet.
Mimi néni többször mesélte, hogy mennyire utálja ezt a csúszós hidat, reggelenként a fagy miatt kimondottan életveszélyes rajta az átkelés. Kénytelen a korlátba kapaszkodni, de az előtte haladó, a 6 órás műszakkezdésre siető  vagongyári munkások a hídat és a korlátot is összeköpködik. 
– Most mondjátok meg, micsoda hülye férfiszokás ez a krákogás és köpködés? – tette fel a kérdést, megjegyzem jogosan.
– Gusztustalan látvány, ahogy a férfiak menetközben köpködnek. Sokszor megpróbálnak leköpni a hídról is, de a mutatvány nem mindig sikerül. A csulák a röptükben elakadnak, a korláton landolnak, majd onnan szépen összefagyva lógnak lefelé fuuuuj …. aztán jön szegény öreg Mimi nénitek, aki ezeket kivétel nélkül kapaszkodás közben végig kell, hogy tapogassa! Ha nem kapaszkodom, pofára esek, kórházba kerülök és akkor ki csinálja meg a göngyöleg elszámolást, hee?
Egyik csúszós, utálatos hajnalban aztán majdnem megtörtént a katasztrófa. 
Mimi néni már majdnem túl volt a nehezén, a hídról lefelé ballagott, amikor érezte, hogy kicsúszik alóla a lába, le fog zuhanni. Tudta, hogy ha ez megtörténik, oltári nagyot fog esni, ember őt egyedül fel nem fogja tudni segíteni, ki fogják hívni a mentőket.
A mentők aztán beszállítják a kórházba, ahol először is megröntgenezik…. 
Eddig jutott a gondolatokkal, amikor beugrott neki az imádott kislánya!
Úr Isten! A Borika! Délelőttös és a röntgenen  (vagyis ahogy ők hívták, a rögönyön) van!
Melyik bugyi van rajtam? Jéézusom, a nagyon rongyos!
A kislányom a röntgenen, az anyukáját meg majd betolják a rongyos bugyijában, és ezt mindenki látni fogja Ezt nem tehetem meg a gyerekemmel, muszáj vigyáznom! Nem eshetek el!
Ès lőn csoda. Mimike nem zuhant le.
Győzött az anya.