Már csak négyet alszunk és ……

3 éve volt, hogy utoljára a koncertjén voltunk St. Pöltenben. Vagy Bécsben? Már nem tudom melyik városban volt az utolsó koncert, de valójában lényegtelen. A lényeg a jövő hét. A koncert. James Hunter újra.

Ki se bírom! A többedik szaltót ugrottam képzeletben. Örület van, öröm, zene, tánc, boldogság. A zenéért érdemes élni. Ezekért a percekért érdemes. Nélküle szegényebb lennék.

Köszönet a zenéért James!

 

 

James Hunter, a kedvenc

Nem is tudom, korábban hogyan élhettem James szenzációs zenéje nélkül?! Na jó, ez így hülyeség, de a lényeg, a lényeg. Imádom. Jöhet bármikor és bármilyen mennyiségben. Szenvedélyesen szeretem a stílusát, a hangját, a művészetét.
Én is csak véletlenül találtam rá, majd menthetetlenül beleszerettem. Szívből remélem, másnak is örömet szerez. Ki tudja? Hátha valakit még megérint a zenéje. Itt egy kostoló:

A Hold on c. szám az új albumról

Zenék amiket (sajnos) nem ismerünk

Egy korábbi, a zenével kapcsolatos komment kapcsán indult el a vezérhangyám. Tényleg, mi lesz a zenékkel? Sőt! Mi van a zenékkel? A zenei rádióktól sokszor csömöröm van, borzalmasan egysíkúak, ugyanazt a szart nyomják óránként. Miért kéne (tényleg csak kéne, én elkapcsolok, kikapcsolok, engem nem kötnek egy adóhoz se) ugyanazokat a zenéket hallgatnom heti százezerszer, ugyanattól az előadótól, ugyanazt a nótát? Nem akarom! Esetleg maga a szám nem idegesítene annyira, ha csak ókor-ókor játszanák, de napi rendszerességgel neeeee!
Ráadásul úgy emlékszem, régen a lemezeken tizenvalahány nóta is szerepelt. Jobbak, gyengébbek, a lényeg, hogy több. Nem értem, a mai CD-ken csak 1 lenne?

Pofátlanságnak tartom, hogy megpróbálják irányítani az izlésünket, belénk verni, hogy mi a módi, mi az ami jelenleg “in” (német szleng). Háttérben a biznisz, a kiadók, akik próbálják ránk tukmálni a zenéjüket. Ezt hallgasd, ez a tuti, vedd meg, töltsd le, ezzel leszel menő, ezt illik ismerni és dúdolni.
Nálam többet érnének el azzal, ha egy sokkal szélesebb zenei palettát kínálnának fel, ismert és ismeretlen zenékkel, ne adj isten többféle stílusban (jóvanna, tudom, hogy minden rádiónak más a célcsoportja, ezért a stílusok annyira nagyon nem keveredhetnek), de ha ez megoldható lenne, még az is előfordulhat, hogy maradok az adónál, nem kapcsolom el, mert azt mondom, kiváncsi vagyok a következő zenére is. Lennék a rádió egy új hallgatója.
De jelenleg nem. Nem értem például, hogy a Bon Jovi mitű’ lett ennyire befutott csávó, a rádióból csak három számát ismerem ….. és ezt a hármat már tényleg nem szeretném meghallgatni, mert már nem bírom. Ez áll persze még sok más nagy sztárra is. Valakit soha nem szerettem. Idegesít az ájlávjús kifehérített négerfiú (ezt lehet sokan nem értik), meg a 60 év körüli hangnélküli, a korát elfogadni nem tudó Madonna, tőlük sowieso herótom van. A zenéjüket soha nem szerettem. Nem áll hozzám közel, sőt, irritál. Ès ők, azért folytak rendesen a csapból.
Had kérdezzem meg. Tényleg nincs más a világon?
Más zenék nem születnek?
Ennyire lehetetlen lenne a mai világban felfedezni a kisebb klubbok, vagy idegen országok jó zenéjét?
A zenei szerkesztők valószínűleg szeretik a szakmájukat, ismernek ezer olyan zenét, amihez az átlagember nem jut el. Miért nem oszthatja meg az összes többit a nagyérdeművel? Miért kell ezeknek a zenei szerkesztőknek és más, a zenei műsorokért felelős emberkéknek megkötni a kezét és ugyan azt a szart játszatni velük heteken keresztül?
Tehetséges emberek, zenészek élnek még ma is, a zene nem halt meg!

James Hunter, a kincs 

Nekem egyszer szerencsém volt. Pár évvel ezelőtt az egyik helyi rádió (amely amúgy iszonyatos zenéket is tud játszani, a csörpi-csörpi csipcsippel, igazán nem túloztam) két napon át játszotta egy ismeretlen énekes, ismeretlen számát. Véletlenül hallottam. És azonnal tudtam, kincsre leltem. Ráleltem James Hunterre.
Róla még úgyis írok, ide csak had szúrjam be azt a nótát, amit tőle azon a szerencsés napon a rádióban hallottam és ami már az első hallás után boldogsághormonokat váltott ki ….és tudtam. Ez az én zeném.

James Hunter: Carina



Visszatérve a  Jameshez hasonló, ismeretlen zenészekhez. Nem kapnak teret, nem kapnak bemutatkozási lehetőséget, amivel őket is büntetik, de bennünket, hallgatókat is. Ugyanis lemaradunk egy élményről.

Például, itt van ez a banda is, a The Nits. Az életben nem hallottam róluk. A JOS Days c. számukról meg főleg nem.
Pedig nem volt rossz.  Pontosabban, nem volt rossz 1988-ban.
Nekem példul ezt is játszhatták volna néha-néha a ládikók. Sőt! Manapság is. De nem fogják, mert ezen a fene világon mindenki profitérdekelt, pénzt kell termeljen, nyereséget és ebbe olyan, ami pusztán csak “jó”, nem fér bele. Az a jó, ami pénzt hoz. Azt kell játszani, de ennél még rosszabb, hogy azt is kell(ene) hallgatni. 
Ahhoz, hogy erre rájöjjünk, persze el kell telnie néhány évnek. Èletkori sajátosság. Tiniként eszméletlenül szeretnénk tartozni valahová, azonosulni a többiekkel. A zene, ami közös, ami azonos, összekapcsol.
Majd évekkel késöbb rájövünk, hogy van saját izlésünk. Ráadásul homlokegyenest másmilyen, mint a tömegé. Mást is szeretnénk hallgatni. Ki tudja, az is lehet, hogy csak mást szeretnénk hallgatni.
Már csak magunknak kívánunk megfelelni, nem a sleppnek. 
Izlésünk kialakult, már csak a zenék hiányoznak.

James Hunter új CD-je .. jupppiiiii

Sajnálom, de eltüntek a magyar ékezeteim, apus már megint valamit átmachinált. Este van, lusta vagyok keresgélni a beállításokat, de nem fog fájni, mivel nem fogok sokat írni.

Csupán hírül szeretném adni, a kedvencem oldalán ma olvasott infót, miszerint Dzsémszim új CD-je februárban fog megjelenni. Nem tartott sokáig, csak 2-3 évig, és tessék, máris itt van  az ajtóban. 
A hír a Rolling Stone oldalán
És tessék kérem feltétlenül belehallgatni az egyik új számába, a Minute by Minute -ba!! 

A kép (ö+én) még 2 éve a St. Pölteni koncertje után készült. Némi büszkeséggel mondom, James ekkor már megismert. Na ja, harmadszor találkoztunk és magyar akcentusú rajongója valószinüleg csak egy van. Èn.  (A magyar akcentushoz azért hozzátenném, hogy itt persze nem shakespeari magasságokban szárnyaló angoltudásról van szó, maximum 10 kifejezésröl, amiket a német nyelvtani szabályoknak megfelelöen probálok ragozni, illetve a mondatba beleilleszteni. 🙂 )


Nincs más gondom, igaz? 
De van. Ajjaj.
De néha jó az ilyen. Egy jó könyv, egy beszélgetés, James zenéje, egy izgalmas Nürnberg-meccs … ezek csak percek a jóból. A rosszból órák, napok vannak.
Néha bele se szeretnék gondolni abba amiben vagyok.

Ezekröl majd késöbb…

Mementó …. Jacqueline

Már tudom, mások se kapnak kegyelmet. Ha egyszer lejárt az idő, akkor nincs menekvés.
Lehetsz bármilyen szép kivül és belül, semmi nem segít.
Azzal se nyersz időt, ha éppen kimondhatatlanul boldog és szerelmes vagy, ha éled és imádod az életed, nem érdekel senkit. 
Legalábbis senkit se ott “fent”. Már döntöttek, el kell menned.
Július 3-án még írt nekem. Jókedvű volt, mint mindig.
Augusztus 30-án még fényképeket közölt magáról. Október elején is ide-oda írt, csacsogott. Aztán október közepén érkezett a szörnyű hír. Az egyik barátnőm mesélt róla, a betegségéről, amiről már régóta tudtak, de nem volt téma, hiszen mindig kontroll alatt, kezelve volt. Valójában az utolsó héten se tudta szinte senki, hogy ez az alattomos betegség az egyik napról  a másikra ismét kitört és már nem tűrt el semmilyen kezelést. Már csak pusztított.
 
Körülbelül 1-2 hét alatt elment Jacqueline. Pedig szép volt kívül és belül. Valamint kimondhatatlanul boldog a férjével. 
Két fia is gyászolja.
És persze a férje.
A férjét úgy hívják: James Hunter
 
Álljon itt emlékül az a dal, aminek ihletője Jacqueline volt.
Jackie, nyugodj békében! :-((

James Hunter – Goldmine (az aktuális kedvenckém)

Több éve várom szívrepesztve Dzsémszi új CD-jét. Mára már tudom azt is, hogy kiadása tényleg a küszöbön áll. (igaz nem tudom milyen messze van ez a küszöb … )
Ezt az infót nem a neten csipegettem össze, de nem ám! A hírek direkt Mr. Hunter közvetlen közeléből szálltak felém bebeeee! 🙂 A részleteket hagyom, csak annyit jegyeznék meg, hogy észveszejtő ez az internet. Egyszerűen fantasztikus, ahogy az egymást soha nem ismert, látott, hallott, szagolt embereket a közös érdeklődésüknél fogva összehozza. Ezeknek az új ismerettségeknek, találkozásoknak, barátságoknak nagyon örülök. Persze sok marhának és kellemetlen embernek már nem, hiszen velük is tele van a pálya, de hála ég, előbb, vagy utóbb megszabadulok tőlük, messze sodorta és sodorja őket a világháló.
James Hunter junius 28-i, londoni fellépésén készült az alábbi felvétel. Utalva az előbb írt ömlengésemre, azt tenném még hozzá, hogy hála a netnek, azt is tudom ki készítette, mégpedig az egyik nagyon aranyos internetes virtuális “barátnőm” igazi (nem csak internetes) ismerőse! 🙂
Végül is tök mindegy. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt a számot. Is! 🙂

Születésnapi ajándék

Hiába minden, állati feledékeny vagyok. Elfelejtettem elmesélni, micsoda ajándékot kaptam khmmm a februári születésnapomra. A kavarodást az okozza, hogy a blog és a fészbúk néha nekem több ponton összemosódik, így előfordul, hogy oda beírok valamit, amiről itt aztán megfeledkezem.
Ìgérem, ezentúl majd jobban figyelek! 🙂
Időnként benézek a kedvencem, James Hunter weboldalára, nézegetem, merre is fog fellépni, hátha! Àltalában nulla találat, mivel koncertek New Yorkban, Bostonban, Melbourneben, Londonban, meg Finnországban, Franciaországban, Spanyolországban … eh, nekem nem fog összejönni, no chance. 
Erre mit fedeztem fel februárban? Az amerikai turné és egy holland koncert között elbújva mosolygott rám a maga kb. 450 km-es, mondjuk úgy, innen Nürnbergből még talán elérhető távolságával egy St.Pölten-i koncertje.
Istenem! James újra Ausztriában! 2 éve nem jártam koncertjén, de jó lenne … áh, túl messze van, és egy ilyet út túl sok pénzbe kerül, ó hogy a fene vigye el ! :((
Eleve lemondóan biztosítottam E.-t a páromat arról, hogy nem őrültem meg, dehogy akarok oda elmenni, de nézze meg, hát van nekem szerencsém?!? Miért nem tud idejönni Nürnbergbe, miért ilyen messze? 
Na, ja … E. dünnyögött valamit, de a témát nem is űztük-fűztük tovább. 

Aztán egy szép napon érkezett a részemre egy email, E. irodai emailcíméről. Egy pár szó az elején, amellyel sok boldogságot kíván, aztán a mellékletben végigolvashattam apus komplett jegyvásárlási akcióját arra a bizonyos ausztriai koncertre. 3 métereset ugrottam! Nem, asszem 4 méterest! 
A boldogságom akkor határtalan volt, bár mára már határokat öltött, mivel egy kicsit zavar az út anyagi vonzata …. hogy is mondjam? Nem lenne feltétlenül muszáj, a jelenlegi körülmények nem igazán kedveznek a kiadásoknak, de ha őszinte vagyok, akkor is, marhára örülök neki! 
Bevallom, nem veszítettem el azt a képességemet, amivel határtalanul tudok örülni minden, esetleg másnak kevésbé érdekesnek tetsző dolognak. Zene, az 1.FCN, színház, könyvek, mind-mind olyan fontos elemeim, amiket kellő intenzitással, lelkesedéssel élek meg, túlbugyogva, szinte már káros. 🙂
Ezek az élmények nekem fontos dolgok, egy az egyben ilyen voltam fiatalabb koromban is. Első a mosoly, menjünk!!! 
Kit érdekel, hogy amit teszünk az okos-e, vagy van-e értelme, hogy éppen megtiltották a szüleink, irreleváns! Menjünk! Utazzunk! Akár autóstoppal, ha muszáj akkor majd alszunk az állomáson (ugye T.Andika ? :)) ), azt meg, hogy mi lesz otthon, ha szülők előtt mégis lebukunk, hát …. azzal most nem foglalkozunk! Buli van! :)) Dehogy akartunk mi állomáson aludni, csak úgy adódott, mivel az összes előre kalkulált vonatot sikeresen lekéstük. Nem a saját hibánkból, ez az akkori MÀV-menetrend ajándéka volt, az egymást be nem váró vonatokkal.  Ekkor tanultuk meg mi a különbség az teória és a gyakorlat között. 🙂 Ott, ahol elvileg nem történhet semmi, mert van 8 perc az átszállásra …. :))
Jó volt a barátság, jó volt a barátokkal együtt lenni. A cél az élmény volt maga, a közös élmény. Együtt átélt kalandok, amik aztán évekre feltöltötték az örömaksijainkat. Sőt, még mai is azokból merítünk. 
Egy cseppet se változtam, és ennek én örülök! Bár az anyu úgy fogalmazna: Èdes lányom, Te maradtál ugyanolyan hülye, amilyen voltál! – de persze elröhögné ő is a végét. 🙂 Sajnos nincs mit tenni, léteznek emberek, akik soha nem nőnek fel. Az egyik vagyok én.
Persze ez nem hülyeség, ez más. Talán maga a szabadság, a kötetlenség, az öröm szüntelen keresése, ki tudja. Kár lenne, ha már semmi se érdekelne és hozna tűzbe. Ezért van az, hogy képes vagyok elutazni egy 90 perces koncert kedvéért a 450 km-re fekvő “világ végére” is, mert egyszerűen imádom azt a zenét, nekem hallanom kell élőben és közvetlen közelről azt a gitárt, azt a szaxofont, azt a fantasztikus hangot! Ezek alatt a koncertek alatt részemre megáll az idő. 🙂 Feltöltődöm James Hunter zenéjéből, ahogy az 1.FCN berúgott góljaitól.  Ez az én kis örömforrásom. 
Ès mindehhez van egy ilyen fantasztikusan megértő, tündéri apusom!! Bizony, ő nem annyira kedveli Mr. Hunter zenéjét mint én, mégis. Ugye, hogy még vannak csodák? 🙂

Még 3 nap és SEAWAS Österreich!! Meg persze: 
Hi, James! Nice to see you again! :))