Mogyorós-cseresznyés süti … a kukába vele!

Ìgérem sokat már nem mutatok belőlük nehogy unalmassá váljon, de szerintem a hozzám hasonló, a konyhát kissé ellenségüknek tartó muciknak tanulságos lehet minden elcseszett étel.
Ugye azt mondják, hogy a hülye a saját hibájából tanul, az okos meg máséból. 
Micsoda?!?
Ezt a mondatot kitörlöm! :))) 

Ha ráklikkeltek, elvileg egy újabb ablakban megnyitódik a kép, immárom nagyban. Ùgy jobban látható a fantasztikus recept.

Itt pedig látható a fenti recept alapján készített saját termék:
Azt mondjátok kicsit más? Én is.  
A receptes képen látható puha-pihe levegős, könnyű tészta helyett kaptam egy összeaszott, összetapadt taplószerű képződményt. 🙁 Kemény és száraz volt a tészta, mint a cipőtalp.
Anyóspajti egy pillantást vetett a műre, rákérdezett a receptre és habozás nélkül rávágta.
– Nem. Sütűpor nélkül nem megy. Legalább egy késhegynyi, de kellett volna bele. 
De ekkor már túl késő volt.
Mogyorós-cserkós süti (????) csusszant bele a szemetesszütyőbe.
Lányok, szerintetek mi történt?  
A legnagyobb bánatom különben a kidobott, nem igazán olcsó alapanyagokon felül az a rengeteg idő és munka, amit ezekre a izékre fordítottam. 

Kezdők a konyhában – süti a kukában

Végre újra sikerült!!  Ismét elcsesztem egy süteményt! Ez az újabb akció ismételten megerősítette, nekem tényleg teljesen felesleges próbálkoznom a konyhában. 
Bizonyára profik egyből rájönnének hol a hiba a receptben, de én nem! És ez választ el minket. Örökre. 🙂
Én betartom kérem a leírt útmutatót, nem improvizálok (nem is tudnék), nem helyettesítem be a hozzávalókat más, szerintem jobban passzoló anyagokkal, követem a receptet az ujjammal is, mint a szentírást. 
A vége viszont mindig más mint a receptben. Ott lehet szelni is! Az enyémet csak kanalazni. Ha egyáltalán eljutok addig! 🙂
A képen szereplő sütit megkívántuk családilag. Főleg a fiatalember, aki napokon keresztül ezzel kínzott: Anyu azt ígérted, hogy megcsinálod ezt a nyami-nyami sütit! 
Mit tehettem? Szidtam magamat, mi a francnak ígértem meg, de aztán úgy döntöttem, egy gyereknek nem lehet hazudni. Felnőttnek se, de egy kilátásba helyezett sütemény és a rá váró gyerek kölcsönhatása különleges erőket szabadít fel. Èn legalábbis már nem bírtam hallgatni. 🙂
Nekiálltam a recept alapján.
Ime:
ráklikkelve nagyobb lesz a kép, reményeim szerint le lehet olvasni róla mindent
A tészta ment. Ùgy ahogy. Az nem volt komplikált. De a gond a krémmel volt. Nézzük csak meg a receptet! Mi kell hozzá? 
  • 500 ml habtejszín
  • 30 g kristálycukor
  • 20 g kakaópor
  • 50 g étcsokoládé
más nem. Gyakorlottak biztos már most tudják: cöcö! Ebből nem lesz olyan valami mint a képen!
Én nem tudtam. Bíztam a hiányos fizikai és kémiai ismereteimben, a cucc egymásra hatása felolvasztva, lehűtve, kicsappanva, összeugorva, kikeverve. Gondoltam, csak felfujódik. De nem tette. Folyt tovább. 

De a legjobb benne a 60 ml rumocska volt, amivel a tésztát kellett meglocsolni. A fényképen látható kis csoszát mertem vele tele, de csak egy részét lötyköltem rá a piskótaszerű, aránylag jól sikerült tésztára.
Aztán érkezett a büntetés! A tészta a nyakába kapta a krémet. 
Ugye nem kell mondanom? Folyt amerre látott! 🙂
Viszont ízileg még elment. Volna. A krém egy túl édes, kakaós letyek volt (fogyasztható), de a tészta! Jupiiii, a rumtól megőrült! :))
Nem tudtam, hogy ez a különleges (természetesen osztrák) rum nem valamilyen pancs, hanem személyesen a Stroh Rumhoz van szerencsém, ami 80 fokos!!! 
Nem  viccelek, csak egy szeletet ettem meg a párommal, és már pöszén néztünk. A rum egyből felszállt az agyba, pillanatokon belül éreztük a hatását. A kisfiamnak csak két falatot engedélyeztünk, kicsit morgolódott, is, hogy mi a francnak kellett beleöntenem a rumot … de aztán ő is belátta, hogy a SÜTINEK jobb helye lesz a kukában.
Szerintem három lehetőség van:
1. elcseszték az újságnál a recept fordításást
2. rossz képet tett a recepthez a képszerkesztő
3. elcseszték a szerkesztést a nyomdában …
Valami nem stimmel. 
Konyhatündérek! Szerintetek mi lenne a megoldás, mit kéne csinálni a krémmel, hogy olyan legyen mint az eredeti recepten?

Kezdők a konyhában 2. – a marcipános süti

Soha többé! Amúgy is kezdtem már megijedni a sikereimtől, ugyanis jó néhány ételt sikerült jól elkészítenem, és ez az eredményesség egyáltalán nem jellemző rám. De végre kifogtam néhány olyan receptet is, amelyek értelmezése még úgy ahogy ment, de a hamik elkészítése után végre újra elhangozhatott a számból a megnyugtató, a régi időket idéző mondat:  
“Mondom én, hogy teljesen felesleges próbálkoznom, nem  nekem való ez a főzöcske!”  – és a falatok elegáns mozdulattal landoltak a kukában. Megnyugodtam. 🙂
Előrebocsátom, a hiba nem a receptek készítőjében van, hanem az én készülékemben. A célom a félrement próbálkozások bemutatásával nem más, mint a többi hozzám hasonló amatör konyhatündér bátorítása, az elszenvedett tapasztalatok megosztása. 
Bemutatom mi is történt a tervezett marcipáncsillaggal
A marcipáncsillag receptjét innen vettem. Betartva a nem túl bonyolult leírást (aminek persze örültem), már az elején megállapítottam, hogy valami nem stimmül. A massza rendkívűl neveletlenül viselkedett. Kezelhetetlen volt és irányíthatatlan. Irányíthatatlan, mert soha nem arra kanyarodott amerre én akartam. 
Ragadt, tapadt, szétesett. A recepthez tartozó 10 dkg liszt se tette könnyebbé a dolgomat, a trutyi tapadt továbbra is. Porcukrot is tettem bele, de úgy vettem észre, valami olyan mennyiségre lenne szükség belőle, ami nem lehet normális. Az elején naívan megpróbáltam a csillagformás kiszúrást, de reménytelen volt. A képeken jól látszik, milyen nehéz lehetett a masszát eltávolítani a kredenc tetejéről.
 
Feladva a csillagozást, kis golyókat gyurmáztam a kezemmel, aztán kilapítva ráfektettem őket a sütőpapírra. Nem tűntek lelkesnek. Mindegy, a cél előtt ne adjuk fel, megsütöttem őket. Izzadtak, de én könnyeknek láttam a cseppeket, sírt a marcipán. Siratta a fiatalságát, az életét, ami ily csúfosan kell, hogy végetérjen. A korábbi terveknek, álmoknak végeszakadt, ezt tudta jól. A csillagról és az est fénypontjáról szőtt elképzelései megsemmisültek már akkor, amikor a kezembe vettem. 
Szegény marcipán! Nem kellett volna találkoznia velem, de ezt már sajnos nem tudom jóvátenni …

Olyanok lettek mint a cipőtalp. Az ízüket nem tudnám jellemezni, mert nem volt. A dolog pikantériája a fájdalmas sütést követő főzöcske a bajor tévében. Egy híres szakácsnő éppen marcipános sütit sütött a kamerák előtt és kb. 2-szer ismételte meg, hogy csak lisztet ne!! Nem szabad lisztet adni a masszához, mert azzal meggyilkoljuk. Kizárólag csak porcukorral lehett lazítani a masszát, lisztet a közelébe se szabad engedni.
Mondta ő, minekután több mint 10 dkg liszttel halálra ítéltem 300 dkg marcipánt.
Kivégeztem a masszát akaratomon kivül. Elnézést kérek tőletek soha meg nem születhetett marcipán szívecskék! 🙂 
A recept tulajdonosától is elnézést kérek, ő csak jót akart és örömet szerezni a recept megosztásával! 

Kezdők a konyhában – kelesszünk az élesztővel!

Nem vagyok irígy, szívesen megosztom másokkal a konyhában való tartózkodásaim alatt összeszedegetett tapasztalataimat. Nem sok az igaz, de van köztük hasznos is. 🙂 Az észosztásnál a hozzám hasonló kezdőknek szeretnék segíteni, mivel nekik még nem tűnik fel a bénaságom. 🙂
Először is tisztázzuk, ki a kezdő, illetve meddig az? A kezdő a saját definícióm szerint az a személy, aki korábban a Mama-Hotel szerencsés lakójaként élvezte anyu/apu/nagyi házikosztját és most hirtelen ott találja magát egyes-egyedül a lakása/albérlete konyhájában azzal az eltökélt szándékkal, hogy aztán mostantól ő főzni fog. A receptek, az akarat a helyén, a tanácstalanság is orvosolható, de nincs a közelben senki aki segíthetne és a gyakorlat nagyon hiányzik. Meddig kezdő egy kezdő? Ha magamból indulok ki, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy se az életkorral, se az elkészített ételek számával nem függ össze. 🙂 Vannak született kétbalkezesek, akik a T-betűt a fakanálon még hosszú évtizedekig feltüntethetik! :))
Mára a sajtos pogácsával készültem. A falatot már legalább tízszer megsütöttem, de mégcsak most, a legutolsónál sikerült puhára. Nem gondoltam, hogy valaha is sikerülni fog. 🙂 (bár nekem és a kisfiamnak az előző gumipogácsák is nagyon ízlettek, büszkék voltunk magunkra, legalább le nem égettük …)  Rádöbbentem, a titok az élesztőben, pontosabban a kelesztésben van! Azt csesztem el eddig mindig, kivétel nélkül. Ugye a receptben lazán csak odavetik, hogy megfuttatjuk az élesztőt a langyos tejben …. stb. Ez kérem egy kezdőnek nehezen érthető utasítás. Hogy futtatjuk meg? Keverjük-kavarjuk, mi lesz vele? Most már tudom. A képen két csosza látható. A jobb oldaliban a “felfuttatott” élesztő, a bal oldaliban pedig a mozgásra képtelen (nem tejeskávé). Tanácsom, hogy mindig 2 csomag élesztőt vegyetek, mert előfordulhat, hogy valamiért az élesztő nem fut fel a tejben!
  Lehet látni, hogy dolgozik az egyik csomag és hogy alszik a másik:
Egy deci hideg tejbe teszek egy pici cukit és belemorzsolom a 4 dkg élesztőt. Beteszem a mikróba (mikrót különben nagyon nem szabad használni, lebeszélek róla mindenkit!) és csak picit melegítem, annyira, hogy langyossá váljon a tej. Aztán kiveszem és kevergetem a löttyöt, miközben várom a csodát. Ha szerencsém van elindul az erjedés, ha nem, a´viszontlátásra pogácsa! 
A tésztát pedig tessék addig letakarva pihentetni, ameddig a receptben írva vagyon! Meleg helyen, nem kaphat huzatot a massza, különben megfázik és nem lesz kedve megdagadni. Ha az áll a receptben, hogy 1 óra múlva át kell gyúrni és újra pihentetni kell, akkor nem kérdés, így kell tenni, különben gumi lesz a vége.

Kedvcsinálónak

Biztosak lehettek, ha nekem sikerült, akkor nektek is fog! 🙂
A tésztát kétfelé vettem, kétszerre sütöttem ki a pogikat. Szemmértékkel feleztem, ezért érthető, hogy mellélőttem. 🙂 Az első etáp résztvevői laposka kis falatok, sok-sok szabad térrel a sütöpapíron. A második turnus résztvevői nagyok, dagadtak, szinte összenöttek, de nem gond! :))
A felső képen a második, a mindjárt következő képeken az első turnus részvevői:

Imádom a pogácsát! Azt is elárulom mi volt előtte: gulyásleves. És kivételesen ez is jól sikerült.

Egy újabb konyhai toporgásom eredménye (igaz ez most negatív előjellel) a marcipános csillag.
Róla a történet itt olvasható:
Kezdők a konyhában 2. – A marcipános süti

Néha főzök én is

A magyar és a frank konyhát összekötő igencsak vékony pallón egyensúlyozva, újra és újra megpróbálkozom a lehetetlennel, olyat főzni, amit mind a ketten megeszünk. Megfigyeltem, azok a falatok sikerülnek a legjobban, amiknek az elkészítése előtt már nem érdekel semmi, tojok a kinek mi ízlikre, ezt én most megpróbálom megfőzni és slussz! 🙂 Na így történt ez 2 napja is. Karfiolra támadt kedvem. Nem azért mert annyira szeretem, hanem azért, mert már régen nem ettem és néha elkap a lelkiismeret, túl kevés a zöldség, az egészséges falat amit megeszünk. Ilyenkor aztán nagyon hamar tenni kívánok az ügy érdekében. Most a karfiol volt soron. Halványan derengett a csőbensütés gondolata is, de természetesen nekem az ilyesmikhez részletes, szájbarágós, fényképekkel alátámasztott, kipróbált receptre van szükségem, amik forrása naná, hogy az internet. Nem olvasok gasztroblogokat, mivel nincs rá (sajnos) szükségem, ennyire nagyban nem űzöm az ipart, de a kereséseim eredményeit hozzáadom a kedvencekhez, és így a találat kapcsán előfordul, hogy az adott hamiblogban kicsit elmélyedek. A karfiolos keresésemet eredmény koronázta, A Zamat és illat  blogban találtam rá arra amit kerestem. A guszta kép már megragadta a fantáziámat a 13 mondatos egyszerű leírás, pedig teljesen megnyugtatott. Meg fogod csinálni! Lehet nem sikerül, de meg fogod próbálni!
Hát el kell, hogy mondjam: odavagyok magamtól, meg vissza! Sikerült! Sőt olyan jól, hogy majdnem megettük az egészet! A hangsúly a többesszámon van. Ugyanis apus, az echte frank konyhán felnőtt (ami ugyebár az ungarische konyhával nem teljesen kompatibilis 🙂 )  rendkivül finnyás és válogatós Gurmet  3-szor is vett belőle. Próbálta persze viccesen elütni az érdeklődésemet, azt ismételgette, hogy egyszerűen csak nagyon éhes :), de engem nem tévesztett meg! Ìzlett neki! 🙂
Köszönet a blogos kiskezitcsókolomnak az ötletért, a receptért. 
Itt pedig álljon az én remekem:

Végre kiderül, mi is az a rántás!

Az alábbi képekkel be szeretném bizonyítani azt az állításomat, hogy nekem Horváth Ili szakácskönyve az etalon. 🙂 Az első képen a jelenleg is “használt”, agyonforgatott, szétlapozott könyvem, amit 1993-ban adtak ki. A könyv tényleg már szétesőben, a szárazbabfőzeléket és a perkeltet már csak a jóindulat tartja meg a lapok között. A második képen a gondoskodó előrelátásom, hiszen beszereztem a könyv újabb, 2008-as kiadását.

 

Ili néni szépen elmagyarázza a szakácskönyvében mi is az a rántás, a habarás, úgy egyáltalán a sűrítés, de a szöveg azért már felnötteknek íródott. A hasonlóan szakszerű, de mégiscsak nekünk fiataloknak 🙂 szóló hangnemet a kedvencemben, az Első szakácskönyvemben találtam. Kedves 30 és 40 felettiek! Végre lehull a lepel a rántásról és a habarásról! 

Íme:  
..…az étel, egy kevés vízzel elvert lisztet mindig tehet utána. Ha pedig túl sűrű lett, akkor egy kis tiszta vízzel higithatja. Az ajánlom, hogy tejjel, tejföllel készült ételeket inkább habarj, mint ránts. Ez egyszerűbb és egészségesebb is. (lemaradt a fényképről 😉 ) 

 Felhívom a figyelmet a félliteres aluminium lábaskára, ami nélkül meg se próbáljátok!
 Ezen is érdemes elgondolkodni: 
Aztán ha már a nehezén túl vagyunk, bele lehet vágni a bonyolultabb ételek (italok) elkészítésébe!
Ès még valami! Lányok! A konyha egy szentély, ahova csak rendesen felöltözve lehet betérni. Ha csak sörért mentek, oké, de különben be kell tartani a munkavédelmi előírásokat:

Èn és a gasztroblog! :)

Ha-ha-ha, én tényleg ahhoz az embercsoporthoz tartozom, amelyik a kedve és lelkesedése ellenére teljesen befuccsol a konyhában. Eleinte a lelkes, majd én megmutatom időszakomban fogtam a kottát (receptek) és szigorúan a leírás szerint haladtam pontról-pontra. Azt hittem, ha kellőképpen figyelmes vagyok és betartom az összes utasítást, sikerülni fog! A fenét! Valamin mindig elúsztam. Emlékszem, az elején még azon is dühöngtem, hogy micsoda szemtelenség olyan receptet megjelentetni, amelyikben ilyeneket írnak: ízlés szerint sózni, meg fűszerezni! Hát pont ez az! Ki a fene tudja az elején, hogy egyáltalán mi az a mennyiség ami ezekbők az ételízesítőkből szükséges? Gramm, vagy deka? :)) Na aztán a következő kifejezések sikerrel kiverték nálam biztosítékot: “világosszínű, fokhagymás rántást készítünk“, “behabarjuk az ételt” … ??? Persze sehol, egy receptben se volt leírva, hogy kedves Andika, a rántás alatt a következőt értjük ……. ! 🙂 Kudarc, kudarc után. A hozzávalókkal is meg voltam lőve, mert nekem a “tegyünk hozzá annyi tejet/vizet/lisztet, amennyit a tésztája felvesz”, hagyjuk annyi ideig állni/főni/erjedni/ amennyi ideig ezt a hús/tészta/málnaszörp megkívánja. Nem tudtam mit kívánnak, mert egyrészt nekem nem mondták, másrészt egyáltalán nem volt tapasztalatom, így tökéletesen hiányzott az összehasonlítási alap. Fiatalkorban nekem aztán hiába is mutatták otthon, egyáltalán nem érdekelt, biztos voltam benne, hogy nekem ilyenekkel soha az életben nem kell majd foglalkoznom. Gazdag leszek nagyon, vagy királylány, ők pedig csak éttermekben étkeznek. 😉 
Nem is tudtam túlzottan lelkesedni a falatokért, nem voltam soha, ahogy most se vagyok nagyevő. 34 éves koromig szinte egyáltalán nem jártam főzés céljából a konyhában. Aztán jött a pánik (szó szerint), mert rádöbbentem, hogy segítség nélkül még magamat se tudom ellátni, egyáltalán nem tudok főzni! Az is kikristályosodott, hogy mekkora marhaság volt ész nélkül hadakoznom a főzés ellen. Talán mások még időben tanulnak a példámból. 
 
Szerencsémre volt egy szenzációs könyvem, az:   
“Első szakácskönyvem”. Gyerekeknek, fiataloknak íródott, pont erre volt szükségem! Rajzok még arról is, hogy néz ki egy lábos és hogyan egy fazék. Részletes leírások, rántás, habarás wunderszépen elmagyarázva, ki nem adtam a kezemből! A könyv még mindig megvan (még szép, a staubolást még csak gyakorlom 😉 ) alkalomadtán be fogok mutatni egy-két oldalt belőle, tényleg bájos! 
Ezek után érthető azt hiszem, hogy is állok a gasztrocsodákkal! 🙂 Lenyűgözőnek találom természetesen az egész konyhaművészetet, rettenetesen tetszik, de ahogy írtam: ez művészet. Mindenki nem érthet hozzá. Èlvezettel nézegetem a főzőcskés műsorokat amikben profi szakácsok főzőcskélnek és csacsognak, semmi stressz, semmi a szentségit, kifutott, hogy az az … leégett! De nem ám, sőt! Lazák,  nem izzadnak, nem kapkodnak, minden a helyén és minden tökéletesen néz ki a tányérokokon, illetve azt megelőzően a pitlikben. A hőfok is tudja, hogy kell viselkedie, a szeletek is összerántják magukat a serpenyő méretére, nem lóg ki belőlük egyetlen kóbor centiméter se. A serpenyők természetesen nem a Gut und günstig, azaz az otthoni tescotakarékos kategóriához hasonló minőségűek, hanem csúcsmodellek. Èppen csak nem dúdolnak a sülő hús alatt. 🙂 Ezeket az adásokat nézve újra lendületbe szoktam jönni, hiszen még a legbonyolultabb falat készítése közben is az az érzésem, hogy jé, milyen pofonegyszerű! De már tudom, illúziókat kergetek!
Hogy miket szeretek? Elsősorban a magyar ételeket, amik itt nincsenek. Odaadnám a fél királyságomat egy fasírtos tökfőzelékért, egy halászléért és egy kisadag eceteshalért. A szatmári (aszaltszilvával töltött) csirkemell, a kijevi pulykamell, és az őszibarackkal töltött rokonuk errefelé ismeretlen fogalom. (nem, nem, hiába is mondjátok, én nem tudom ezeket elkészíteni. 😉 ) 
A helyi konyhát még ennyi év eltelte után se szeretem, nem is eszem. Bár az itteni ponty (nem panírozott, de valami hasonló bundába pakolják), az a neve, hogy:

fränkischer Karpfen és nagy-nagy kedvencem.  Pontyot különben csak az R-betűs hónapokban lehet kapni, szóval májustól-augusztusig nyista pontyika. Magyarországon nem ismert ez a fajta elkészítési mód, otthon jellemzően U-formára levágott rántott pontyfiléket eszünk. Errefelé (és úgy tudom ez áll egész Németországra) nem ismert a mi kis rántottpontyunk, U-formára csak lazacot vágnak. A karácsonyi ponty utáni hajszának már évek óta pontot tettem a végére, mivel maximum pontyfiléket lehet kapni, a klasszikus patkókákat el lehet felejteni, sehol nem lehet kapni. A halas csak egy fél, ill. egész pontyot ajánl, azt mondja, ha  nekem levágna egy pár szeletet a döglött állatból, akkor gondja lenne a maradékkal, mert azt senki nem venné meg. (pszzt, annyira nem is szeretem ám a rántott pontyot, de csönd!)

foto: www.winzerhof-weinstuben.de

 Vannak liebling hamijaim, például az egyik étteremben, ami különben a kedvenc helyem. Talán átjön a képről az is, hogy miért. Ennek a helynek valami fantasztikus pozitív kisugárzása van, itt megállt az idő. Itt nincs rohanás, idegesgedés, itt jó lenni. És jó is enni. ) Itt mindig ugyanazt eszem, a chef által készített filésteaket fóliás krumplival és salátával. Egyiket se tudnám otthon elkészíteni, mert ott kezdődik, hogy a saláta dresszingjének receptje – amitől olyan mennyei íze lesz a salátának, és amit diszkréten elfordulva, hogy a többi vendég és a személyzet ne  vegye észre, az utolsó cseppig kiiszok 🙂  –  titok! A krumplihoz órák kellenének, a filésteakkal pedig meg se próbálkozom, kár lenne annyi pénzt kidobni a kukába. 🙂 A dresszing miatt már többen érdeklődtünk a főnökasszonynál, akinek különben a saját fia a konyhafőnök, de nincs válasz. Csak az, hogy ő se tudja, és a chef azt válaszolta, hogy ha ennyire ízlik, akkor jöjjünk gyakrabban! 🙂

Hogy mit is akartam a gasztrobloggal? Ja, már megint eltértem a témától, soha nem tudom rövidre fogni! Kormi barátnőm (még soha az életben nem találkoztunk személyesen, de virtuálisan közel 10 éve ismerjük egymást) szuper kis gasztroblogját nézegettem és ott futottam bele egy krumplilevesbe (bocsánat, folyamatosan krumplit írok a burgonya helyett 🙂 ) , ami lestyánnal készült. A növényen elgondolkodtam, majd jött a felismerés. Szóval a gasztroblog kapcsán a lestyánról akartam eredetileg írni, de látom már megint eltévelyegtem. Mindegy, pótolom! Gyerünk lestyán! 🙂

Mi legyen a kaja?

Nálunk a kaja egy rémálom. Már attól a kérdéstől is égnek áll a hajam, hogy “mit eszünk holnap?” Attól pedig, hogy  “mit eszünk ma ebédre??” egyenesen kiver a víz.  Egyrészt nagyon valószínű, hogy se gasztro blogot nem fogok vezetni, se szakácskönyvet kiadni. Finoman fogalmazva: nagyon nem szeretek főzni. Pontosabban, rendszeresen nem. Néha rámtör a kedv és akkor akár napokon keresztül is úszik a konyha, de én jobban szeretek enni valahol. A másik pedig a tökéletesen eltérő izlésünk a párommal. Hát igen, a magyar konyha és a német izlés már a kenyér kérdésnél jelentkezik. Fehérkenyér és barnakenyér csata. Apus utálja a fehéret, én pedig el nem tudnám képzelni, hogy reggelire vajat és lekvár kenjek egy szelet ragadós, keserű barnakenyérre. Ha tudná mit írok, máris reklamálna, hogy a barna kenyér nem ragad és egyáltalán nem keserű ….. :)) Hát igen ezeket a vitákat már többezerszer lefolytattuk. 🙂 Sok mindenben lehet alkalmazkodni egy másik emberhez, de a gyomrunkat nem tudjuk megerőszakolni. Ami ízlik, ízlik, amitől meg fintorgunk, az pusztán emberbarátságból és a toleranciától nem lesz ehetőbb. 🙂 Az alábbi ételek egyedüli fogyasztója vagyok itthon: rakottkrumpli, paprikáskrumpli, főzelékek. Karácsony előtt életemben először főztem töltöttkáposztát. Rengeteg lett, ahogy a receptben állt. Apus megkóstolta és közölte, hogy ő nem ilyennek ismeri és …. nagyon finom, de köszöni nem kéri. :)) Az itteni Krautwickerl-ben nincs rizs és először is megpirítják olajon és különben se főzik és főleg nem savanyúkáposztával… szóval most van egy valagnyi lefagyasztott töltöttkáposztám.  A főzéseimről még igyekszem beszámolni, ahogy az itteni ételekről is.
Tegnap kirándulni voltunk egy szomszédos kisvárosban ahol természetesen nem sok időt tölthettem el, ugyanis a kisfiam, aki állandóan éhes, elég hamar rákezdett a strófára, hogy ééééhes vagyok, menjünk enni! Gondoltam következik a szokásos: hova menjünk enni? játék, de nem! Apus meglepetést készített elő nekünk! Rendszeresen követi az újságban a gasztrohíreket, a kritikákat és ott olvasta, hogy egy helyi pizzéria kapta meg a Bajorország legjobb pizzája kitüntetést. Oda indultunk. A térnél láttunk egy pizzériát Mario névvel. Azt mondta, az nem lehet, az újságban Dario állt. Ha nem, nem, akkor keressünk tovább.
Hát megtaláltuk a Dario pizzériát is.
Nem a képen szereplő üzlet, de egy az egyben ilyen. :))))) Először kicsit ledöbbentünk, aztán versenyt vigyorogtunk. Dario csak egy pizzaszerviz, ahol a falatot megenni nem lehet, csak magaddal vinni. :)) A reklámjukon igaz szerepel, hogy Mitnehmen (elvitelre), de apus gondolta, hogy azt IS lehet! :))) A kevésbé dekoratív kirakatukban aztán ott álltak ám a kitüntetések, isten bizony mint az igazi Oszkár-szobrok. Csillogtak, villogtak, méltóságosak voltak. De ha nem tudunk leülni kérem? :)))
Aztán fogtuk magunkat és átballagtunk Mario-hoz pizzát enni.

Bezzeg az újságban erről mélyen hallgattak! 🙂