St. Márton napja – farsang kezdete

Elfte, Elfte, Elf Uhr. 11. hó 11-e,  11 óra. Kezdődik a farsang. És ez a nap Márton napja. De az egészből engem csak a képen látható madár érdekel… ja és a párolt káposzta.
Előrelátóan már 1 héttel korábban foglaltuk asztalt és megrendeltük a két (negyed) szárnyast. Itt jellemzően csak 2 napig lehet ilyen finomságokat falatozni, Bécsben sokkal jobb volt, ott már szeptemberben elkezdődött a “Gansl” szezon.

Azt mondják, aki Márton napon nem eszik libát, az egész évben szegény  marad. Hát nem tudom, tavaly is ettünk ludacskát, aztán valahogy mégsem úgy alakult minden ahogy azt az ember egy ekkora madártól elvárná ……. 🙂

 

Ismét a román étteremben jártunk … bár most kevesebb szerencsével mint az elmúlt héten

De az éttermesek nem tehetnek róla, mi húztunk mellé.
A párom egy tipikus frank ételt választott (bár ugyibár a kérdés automatice adódik, hogy mi a fenének? 🙂 A német étteremben én se kérek ungarische gulyáslevest. ). Én belevágtam a töltöttkáposztába, gyerek maradt a korábban már kipróbált lángosnál, de tejföl nélkül kérte, ugyanis a korábbi lángoson levő mennyiség az éves szükségletét bőven betakarta. 🙂
Az eredmény: 
Apus szerint ehető volt a töltött marhatekercs, nem volt rossz, csak teljesen más ízű mint az itteniek általában. Viszont a hozzá szervírozott krumpligombóc pont olyan volt mint ahogy a nagykönyvben megírták. 

A töltött káposztümről. Hát nagyon örültem a hozzá extra rendelt salátának, mert azt betömtem az utolsó falatig és ízlett is. A töltött káposzta teljes mértékben savanyúkáposztából készült, amibe legalább 2 zacskónyi feketeborsot öntöttek. A borsok kikerülése és kituszkolása a villával komoly nehézséget okozott, legalább 8 darabra haraptam rá. A fasirt izesítése teljesen más volt, én a töltött káposztát nem így ismerem. Mindegy, legalább nem volt drága. 
Az étlapon a falatom különben polentával áll, de előrelátóan “Salzkartoffeln”-el kértem és csak egy pici kóstolót abból a bizonyos polentából. Mit csináljak, nem ismerem …… Már a jó múltkor kacérkodtam a gondolattal, hogy megkóstolom ezt a bizonyos polentát, de hibás voltam, megkérdezhettem volna az egyik erdélyi barátnőmet, aki ráadásul a konyhák tündére és ehhez mérten egy remek gasztroblogot vezet: Egy Konyhatündér Brassóból, hogy mi a fene ez az izé? 🙂
A nagyon kedves pincérlány aki különben Aradról jött, megpróbálta nekem elmagyarázni, mi is ez. Azt mondta, hogy ez a puliszka, de sajnos ilyet tényleg soha életemben nem ettem, okkal féltem. 
A polentát apus Olaszországból ismerte, arra emlékezett, hogy ott létezik, de hogy milyen??? Egyszer talán régen evett is olyat, de már nem emlékszik rá. Az pedig, hogy később soha többet nem evett az olaszoknál ilyet, szerinte elég információ kéne, hogy legyen. 😉
Hát igen. Most már tudom, miután megkóstoltam. Asszem a polenta meg én …….. nem harmónikázunk.

Az André a “langosch” felét tudta csak lebírkózni, többre az éhsége ellenére se volt képes. A kérdésemre, hogy mi a fenének kértél már megint lángost? – beleegyezően bólogatott és kijelentette, hogy ezentúl inkább Schnitzit fog kérni. 
A lángos (nem tudom, tényleg nem akarom leszólni, de ezek szerint a románok Pizza Hut szerű vastag tésztát szeretnek lángosként? ) nekem se nyerte el a tetszésemet, de én nem igazán vagyok mérvadó, én nem különösebben lépek érte. Tele volt fokhagymával, az jó volt benne!! :)) 2 házi stampelt nyomtam le a szagra, és a gyomorégésre, isteni volt! 🙂 
A leveseknél pedig az áll, hogy fehérkenyérrel, tejföllel és pepperónival szervírozzák őket. Hát az állam leesett! 3 fiatalember rendelt (indításnak) levest és mindegyik kivétel nélkül valami eszméletlen mennyiségű tejfölt lapátolt bele. Tejfölös bablevesbe oké, de nem húslevesbe?!?! Meg nem az a mennyiség amit a srácok beleküldtek a levesekbe. Nem értem. Ennyire eltér a román konyha a magyartól? 

És persze újra kezünkbe vettük az étlapot!
Az italoknál időztünk és vigyorogtunk. 

Persze még vannak hibák az étlapon, de megyünk még oda, hozunk még képeket! 🙂

Képek az előző történethez

A román étteremről az interneten olvastunk. Van egy weboldal, ahol a vendégek adhatják le voksaikat és írhatják le véleményüket az éttermekről, kocsmákról. Itt olvastunk pozitiv kritikát a vendéglőről és gondoltuk, hogy egyszer majd mi is kipróbáljuk.
Tegnap aztán a minigolf partink után úgy döntöttünk, ma lesz a napja!
Az utcafronton elhelyzett táblák kevésbé nyerték el a tetszésünket, de erről csak a lekváros “lángosch” tehet.

Ki a fene eszik lekváros lángost???? :))

De hála isten bementünk! A hamik fantasztikusan finomak voltak, újra el fogunk ide látogatni.

A képen a rántott gombafeje(im), pommesszal.

Kezdők a konyhában sorozat: mustáros flecken

Mi a fene legyen vasárnap a falat? Valami, amiből nem lesz grimaszolás, sértődés, valami, ami mindkettőnknek, különböző konyhákon felnőtt embereknek tolerálható, ízlik,  a főzése közben nem kapok dühromatot (gyakran előfordul) és a gyerek is megeszi. 
– Egyszerű! Kniedla (krumpligombóc) valamilyen sülttel, illetve Schäufelével! Ahogy Bajorországban ez vasárnaponként tradicionálisan szokás! -vigyorgott apus mint pék kutyája a melegkiflire.
– Neeeeeeee! Tiltakoztunk ketten is.
– Sniccccci! – kiáltott fel a kisfiam, a rántott husira célozva.
– Ne már megint! – torpedózta meg apus szomorúan az ötletet.
Hogy én ezt már mennyire, de mennyire unom, el nem tudjátok képzelni. Nem esszük ugyanazt, nem szeretjük ugyanazt, egy pokol ez a főzöcske, főleg nekem, aki amúgy se szeret/tud főzni.
Aztán beugrott az ÖTLET. Még soha nem csináltam, de már hallottam róla. Hama-gyorsan utánnakerestem a receptjének a neten és megnyugodtam. Nem tűnt túl bonyolultnak. 

Közöltem a femilivel a remek ötletet. Mustáros flecken!  Csak a nevét mondtam magyarul, máris döbbent csend fogadta a bejelentésemet. Fleckem van nekem is az ingemen, viccüt a párom, tekintettel arra, hogy a Fleck szó németül foltot jelent. 
Miután a szuper poénért megdícsértem ;, következett az örök opportunista, a gyerekem.
Borús arccal, összevont szemöldökkel ízlelgette a kifejezést.
– Ùgy érted husi, amin mustár van? 
– Öhöm …
– De milyen husi?
– Sertés.
– És finom?
– Szerintem igen, én szeretem. De még soha nem csináltam. Majd vasárnap kipróbáljuk jó?
Láttam a rettenetet a kisfiam arcán. 🙂 Pillanatokon belül készen állt az ötletével:
– Anyu én nem tudom, de mustáros hús??? Egyáltalán nem hangzik jól, ilyet még soha nem is csináltál .., muszáj mindenképpen velünk kísérletezned?! Lenne egy ötletem! Karácsonyról van még 50 euróm amit ajándékba kaptam, meghívlak benneteket! Menjünk enni valahová, én fizetek! :)))
Percekig hahotáztunk.  
Vasárnap akkor is mustáros flecken volt az ebéd. Megettük. Jó volt. Na ja, olyan mustáros hús. Csak tudnám mi legyen a jövő héten? 
Ami  biztosan nem lesz, az a párom álma, a kedvence: Schäufele Kniedlával (Kloß-szal). Nem lehet megérteni, hogy vágyhat valaki egy ilyenre, amikor ott az a finom kis rántott szelet rizzsel! De ő azt nem szereti, inkább valami frank ételt enne …………….. és újra visszaértem a történet elejére. 🙂
 Népeink konyhája, avagy: Elválaszt a gyomrunk!
 Schäufele Kloß-al fotó:Wikipedia

Mogyorós-cseresznyés süti … a kukába vele!

Ìgérem sokat már nem mutatok belőlük nehogy unalmassá váljon, de szerintem a hozzám hasonló, a konyhát kissé ellenségüknek tartó muciknak tanulságos lehet minden elcseszett étel.
Ugye azt mondják, hogy a hülye a saját hibájából tanul, az okos meg máséból. 
Micsoda?!?
Ezt a mondatot kitörlöm! :))) 

Ha ráklikkeltek, elvileg egy újabb ablakban megnyitódik a kép, immárom nagyban. Ùgy jobban látható a fantasztikus recept.

Itt pedig látható a fenti recept alapján készített saját termék:
Azt mondjátok kicsit más? Én is.  
A receptes képen látható puha-pihe levegős, könnyű tészta helyett kaptam egy összeaszott, összetapadt taplószerű képződményt. 🙁 Kemény és száraz volt a tészta, mint a cipőtalp.
Anyóspajti egy pillantást vetett a műre, rákérdezett a receptre és habozás nélkül rávágta.
– Nem. Sütűpor nélkül nem megy. Legalább egy késhegynyi, de kellett volna bele. 
De ekkor már túl késő volt.
Mogyorós-cserkós süti (????) csusszant bele a szemetesszütyőbe.
Lányok, szerintetek mi történt?  
A legnagyobb bánatom különben a kidobott, nem igazán olcsó alapanyagokon felül az a rengeteg idő és munka, amit ezekre a izékre fordítottam. 

Kezdők a konyhában – süti a kukában

Végre újra sikerült!!  Ismét elcsesztem egy süteményt! Ez az újabb akció ismételten megerősítette, nekem tényleg teljesen felesleges próbálkoznom a konyhában. 
Bizonyára profik egyből rájönnének hol a hiba a receptben, de én nem! És ez választ el minket. Örökre. 🙂
Én betartom kérem a leírt útmutatót, nem improvizálok (nem is tudnék), nem helyettesítem be a hozzávalókat más, szerintem jobban passzoló anyagokkal, követem a receptet az ujjammal is, mint a szentírást. 
A vége viszont mindig más mint a receptben. Ott lehet szelni is! Az enyémet csak kanalazni. Ha egyáltalán eljutok addig! 🙂
A képen szereplő sütit megkívántuk családilag. Főleg a fiatalember, aki napokon keresztül ezzel kínzott: Anyu azt ígérted, hogy megcsinálod ezt a nyami-nyami sütit! 
Mit tehettem? Szidtam magamat, mi a francnak ígértem meg, de aztán úgy döntöttem, egy gyereknek nem lehet hazudni. Felnőttnek se, de egy kilátásba helyezett sütemény és a rá váró gyerek kölcsönhatása különleges erőket szabadít fel. Èn legalábbis már nem bírtam hallgatni. 🙂
Nekiálltam a recept alapján.
Ime:
ráklikkelve nagyobb lesz a kép, reményeim szerint le lehet olvasni róla mindent
A tészta ment. Ùgy ahogy. Az nem volt komplikált. De a gond a krémmel volt. Nézzük csak meg a receptet! Mi kell hozzá? 
  • 500 ml habtejszín
  • 30 g kristálycukor
  • 20 g kakaópor
  • 50 g étcsokoládé
más nem. Gyakorlottak biztos már most tudják: cöcö! Ebből nem lesz olyan valami mint a képen!
Én nem tudtam. Bíztam a hiányos fizikai és kémiai ismereteimben, a cucc egymásra hatása felolvasztva, lehűtve, kicsappanva, összeugorva, kikeverve. Gondoltam, csak felfujódik. De nem tette. Folyt tovább. 

De a legjobb benne a 60 ml rumocska volt, amivel a tésztát kellett meglocsolni. A fényképen látható kis csoszát mertem vele tele, de csak egy részét lötyköltem rá a piskótaszerű, aránylag jól sikerült tésztára.
Aztán érkezett a büntetés! A tészta a nyakába kapta a krémet. 
Ugye nem kell mondanom? Folyt amerre látott! 🙂
Viszont ízileg még elment. Volna. A krém egy túl édes, kakaós letyek volt (fogyasztható), de a tészta! Jupiiii, a rumtól megőrült! :))
Nem tudtam, hogy ez a különleges (természetesen osztrák) rum nem valamilyen pancs, hanem személyesen a Stroh Rumhoz van szerencsém, ami 80 fokos!!! 
Nem  viccelek, csak egy szeletet ettem meg a párommal, és már pöszén néztünk. A rum egyből felszállt az agyba, pillanatokon belül éreztük a hatását. A kisfiamnak csak két falatot engedélyeztünk, kicsit morgolódott, is, hogy mi a francnak kellett beleöntenem a rumot … de aztán ő is belátta, hogy a SÜTINEK jobb helye lesz a kukában.
Szerintem három lehetőség van:
1. elcseszték az újságnál a recept fordításást
2. rossz képet tett a recepthez a képszerkesztő
3. elcseszték a szerkesztést a nyomdában …
Valami nem stimmel. 
Konyhatündérek! Szerintetek mi lenne a megoldás, mit kéne csinálni a krémmel, hogy olyan legyen mint az eredeti recepten?

Kezdők a konyhában 2. – a marcipános süti

Soha többé! Amúgy is kezdtem már megijedni a sikereimtől, ugyanis jó néhány ételt sikerült jól elkészítenem, és ez az eredményesség egyáltalán nem jellemző rám. De végre kifogtam néhány olyan receptet is, amelyek értelmezése még úgy ahogy ment, de a hamik elkészítése után végre újra elhangozhatott a számból a megnyugtató, a régi időket idéző mondat:  
“Mondom én, hogy teljesen felesleges próbálkoznom, nem  nekem való ez a főzöcske!”  – és a falatok elegáns mozdulattal landoltak a kukában. Megnyugodtam. 🙂
Előrebocsátom, a hiba nem a receptek készítőjében van, hanem az én készülékemben. A célom a félrement próbálkozások bemutatásával nem más, mint a többi hozzám hasonló amatör konyhatündér bátorítása, az elszenvedett tapasztalatok megosztása. 
Bemutatom mi is történt a tervezett marcipáncsillaggal
A marcipáncsillag receptjét innen vettem. Betartva a nem túl bonyolult leírást (aminek persze örültem), már az elején megállapítottam, hogy valami nem stimmül. A massza rendkívűl neveletlenül viselkedett. Kezelhetetlen volt és irányíthatatlan. Irányíthatatlan, mert soha nem arra kanyarodott amerre én akartam. 
Ragadt, tapadt, szétesett. A recepthez tartozó 10 dkg liszt se tette könnyebbé a dolgomat, a trutyi tapadt továbbra is. Porcukrot is tettem bele, de úgy vettem észre, valami olyan mennyiségre lenne szükség belőle, ami nem lehet normális. Az elején naívan megpróbáltam a csillagformás kiszúrást, de reménytelen volt. A képeken jól látszik, milyen nehéz lehetett a masszát eltávolítani a kredenc tetejéről.
 
Feladva a csillagozást, kis golyókat gyurmáztam a kezemmel, aztán kilapítva ráfektettem őket a sütőpapírra. Nem tűntek lelkesnek. Mindegy, a cél előtt ne adjuk fel, megsütöttem őket. Izzadtak, de én könnyeknek láttam a cseppeket, sírt a marcipán. Siratta a fiatalságát, az életét, ami ily csúfosan kell, hogy végetérjen. A korábbi terveknek, álmoknak végeszakadt, ezt tudta jól. A csillagról és az est fénypontjáról szőtt elképzelései megsemmisültek már akkor, amikor a kezembe vettem. 
Szegény marcipán! Nem kellett volna találkoznia velem, de ezt már sajnos nem tudom jóvátenni …

Olyanok lettek mint a cipőtalp. Az ízüket nem tudnám jellemezni, mert nem volt. A dolog pikantériája a fájdalmas sütést követő főzöcske a bajor tévében. Egy híres szakácsnő éppen marcipános sütit sütött a kamerák előtt és kb. 2-szer ismételte meg, hogy csak lisztet ne!! Nem szabad lisztet adni a masszához, mert azzal meggyilkoljuk. Kizárólag csak porcukorral lehett lazítani a masszát, lisztet a közelébe se szabad engedni.
Mondta ő, minekután több mint 10 dkg liszttel halálra ítéltem 300 dkg marcipánt.
Kivégeztem a masszát akaratomon kivül. Elnézést kérek tőletek soha meg nem születhetett marcipán szívecskék! 🙂 
A recept tulajdonosától is elnézést kérek, ő csak jót akart és örömet szerezni a recept megosztásával! 

Kezdők a konyhában – kelesszünk az élesztővel!

Nem vagyok irígy, szívesen megosztom másokkal a konyhában való tartózkodásaim alatt összeszedegetett tapasztalataimat. Nem sok az igaz, de van köztük hasznos is. 🙂 Az észosztásnál a hozzám hasonló kezdőknek szeretnék segíteni, mivel nekik még nem tűnik fel a bénaságom. 🙂
Először is tisztázzuk, ki a kezdő, illetve meddig az? A kezdő a saját definícióm szerint az a személy, aki korábban a Mama-Hotel szerencsés lakójaként élvezte anyu/apu/nagyi házikosztját és most hirtelen ott találja magát egyes-egyedül a lakása/albérlete konyhájában azzal az eltökélt szándékkal, hogy aztán mostantól ő főzni fog. A receptek, az akarat a helyén, a tanácstalanság is orvosolható, de nincs a közelben senki aki segíthetne és a gyakorlat nagyon hiányzik. Meddig kezdő egy kezdő? Ha magamból indulok ki, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy se az életkorral, se az elkészített ételek számával nem függ össze. 🙂 Vannak született kétbalkezesek, akik a T-betűt a fakanálon még hosszú évtizedekig feltüntethetik! :))
Mára a sajtos pogácsával készültem. A falatot már legalább tízszer megsütöttem, de mégcsak most, a legutolsónál sikerült puhára. Nem gondoltam, hogy valaha is sikerülni fog. 🙂 (bár nekem és a kisfiamnak az előző gumipogácsák is nagyon ízlettek, büszkék voltunk magunkra, legalább le nem égettük …)  Rádöbbentem, a titok az élesztőben, pontosabban a kelesztésben van! Azt csesztem el eddig mindig, kivétel nélkül. Ugye a receptben lazán csak odavetik, hogy megfuttatjuk az élesztőt a langyos tejben …. stb. Ez kérem egy kezdőnek nehezen érthető utasítás. Hogy futtatjuk meg? Keverjük-kavarjuk, mi lesz vele? Most már tudom. A képen két csosza látható. A jobb oldaliban a “felfuttatott” élesztő, a bal oldaliban pedig a mozgásra képtelen (nem tejeskávé). Tanácsom, hogy mindig 2 csomag élesztőt vegyetek, mert előfordulhat, hogy valamiért az élesztő nem fut fel a tejben!
  Lehet látni, hogy dolgozik az egyik csomag és hogy alszik a másik:
Egy deci hideg tejbe teszek egy pici cukit és belemorzsolom a 4 dkg élesztőt. Beteszem a mikróba (mikrót különben nagyon nem szabad használni, lebeszélek róla mindenkit!) és csak picit melegítem, annyira, hogy langyossá váljon a tej. Aztán kiveszem és kevergetem a löttyöt, miközben várom a csodát. Ha szerencsém van elindul az erjedés, ha nem, a´viszontlátásra pogácsa! 
A tésztát pedig tessék addig letakarva pihentetni, ameddig a receptben írva vagyon! Meleg helyen, nem kaphat huzatot a massza, különben megfázik és nem lesz kedve megdagadni. Ha az áll a receptben, hogy 1 óra múlva át kell gyúrni és újra pihentetni kell, akkor nem kérdés, így kell tenni, különben gumi lesz a vége.

Kedvcsinálónak

Biztosak lehettek, ha nekem sikerült, akkor nektek is fog! 🙂
A tésztát kétfelé vettem, kétszerre sütöttem ki a pogikat. Szemmértékkel feleztem, ezért érthető, hogy mellélőttem. 🙂 Az első etáp résztvevői laposka kis falatok, sok-sok szabad térrel a sütöpapíron. A második turnus résztvevői nagyok, dagadtak, szinte összenöttek, de nem gond! :))
A felső képen a második, a mindjárt következő képeken az első turnus részvevői:

Imádom a pogácsát! Azt is elárulom mi volt előtte: gulyásleves. És kivételesen ez is jól sikerült.

Egy újabb konyhai toporgásom eredménye (igaz ez most negatív előjellel) a marcipános csillag.
Róla a történet itt olvasható:
Kezdők a konyhában 2. – A marcipános süti

Néha főzök én is

A magyar és a frank konyhát összekötő igencsak vékony pallón egyensúlyozva, újra és újra megpróbálkozom a lehetetlennel, olyat főzni, amit mind a ketten megeszünk. Megfigyeltem, azok a falatok sikerülnek a legjobban, amiknek az elkészítése előtt már nem érdekel semmi, tojok a kinek mi ízlikre, ezt én most megpróbálom megfőzni és slussz! 🙂 Na így történt ez 2 napja is. Karfiolra támadt kedvem. Nem azért mert annyira szeretem, hanem azért, mert már régen nem ettem és néha elkap a lelkiismeret, túl kevés a zöldség, az egészséges falat amit megeszünk. Ilyenkor aztán nagyon hamar tenni kívánok az ügy érdekében. Most a karfiol volt soron. Halványan derengett a csőbensütés gondolata is, de természetesen nekem az ilyesmikhez részletes, szájbarágós, fényképekkel alátámasztott, kipróbált receptre van szükségem, amik forrása naná, hogy az internet. Nem olvasok gasztroblogokat, mivel nincs rá (sajnos) szükségem, ennyire nagyban nem űzöm az ipart, de a kereséseim eredményeit hozzáadom a kedvencekhez, és így a találat kapcsán előfordul, hogy az adott hamiblogban kicsit elmélyedek. A karfiolos keresésemet eredmény koronázta, A Zamat és illat  blogban találtam rá arra amit kerestem. A guszta kép már megragadta a fantáziámat a 13 mondatos egyszerű leírás, pedig teljesen megnyugtatott. Meg fogod csinálni! Lehet nem sikerül, de meg fogod próbálni!
Hát el kell, hogy mondjam: odavagyok magamtól, meg vissza! Sikerült! Sőt olyan jól, hogy majdnem megettük az egészet! A hangsúly a többesszámon van. Ugyanis apus, az echte frank konyhán felnőtt (ami ugyebár az ungarische konyhával nem teljesen kompatibilis 🙂 )  rendkivül finnyás és válogatós Gurmet  3-szor is vett belőle. Próbálta persze viccesen elütni az érdeklődésemet, azt ismételgette, hogy egyszerűen csak nagyon éhes :), de engem nem tévesztett meg! Ìzlett neki! 🙂
Köszönet a blogos kiskezitcsókolomnak az ötletért, a receptért. 
Itt pedig álljon az én remekem:

Nemzetek csatája … máris itt a lestyán! :)

A csata nálunk is zajlik. Helyszíne a konyha és az étkező. A magyar gyomor és a frank konyha rengeteg ponton tér el egymástól, és ezt még megfejeljük mi ketten, a párom és én, két rendkivül finnyás ember. Ha valami nekem nem ízlik (és itt elég ám annyi is, hogy fura a színe, az állaga), akkor én köszönöm szépen nem kérek többet. A falatozást rögtön abba is hagyom, de tapasztalatból tudom, hogy ez rendszerint már akkor is késő. A gyomromat már elcsesztem. Elég 2 kanálnyi étel ahhoz, hogy további 1-2 napon keresztül csak arra gondoljak. 🙂 Èrzem az illatát, az ízét, látom magam előtt és az egész így zusammen kicsit rossz. Ezek után érthető, hogy eredően óvatosan viseltetek az idegen ízekkel szemben. Vannak ételek amiket imádok, ezeket képes lennék nap, mint nap megenni, de sajnos ezek száma igencsak alacsony. A filesteak az egyetlen étel, amit akkor is meg tudnék enni, ha nem vagyok éhes. 🙂 Különben csak akkor eszem, ha éhes vagyok. Vannak időszakok, amikor bereggelizek, aztán délutánig semmire se vágyom, egyáltalán nem vagyok éhes. Vallom én is, nem akkor kell enni, amikor delet kongatnak a templomban, hanem akkor amikor megéheztél! Viszont az én sajátságos étkezési ritmusom messze eltér a családométól. A fiúk nehezen torelálják a hosszú várakozási időket ami érthető, hiszen már gyárilag is másként vannak bekötve. Férfiből vannak. Az állandó éhségüket viszont én tolerálom nehezen, néha idegesítő is, amikor durván 10 perccel azután, hogy megérkeztünk a belváros egyik áruházában elhangzig valamelyikőjük szájából, a: “nem is tudom….azt hiszem ….éhes vagyok  (ich weiß es nicht …. ich glaube…. ich habe Hunger) mondat, amitől a hajam kiegyenesedik és a legszívesebben ordítani tudnék! 🙂 Ordítani, mert nem akarom hallani a kontrázást, azt a választ, ami a másik hímneműtől érkezik rögvest, amelyben biztosítani szeretné az előzőleg szólót, hogy ő is! És, hogy már sokáig nem bírja! :))) Én pedig ott állok, előtte még tisztára feldobva, bugyigatyablúzkabát próbatervekkel a fejemben és élvezem, élvezem, élvezem, hogy végre ott vagyok az elemeim között, juhuuuuu …..aztán itt ez a két hapi, akik a folyamatos Hungeeeeeer-rel kicsavarják belőlem a jókedvet. Kedvem még lenne továbbshoppingolni, de az asszisztencia nélkül nem megy. Aztán bedobom dühösen a törölközőt, de ugye jön a kérdés, hova menjünk enni? Itt újabb ponton ütköznek az érdekek és a gyomrok. Olyan étterem, ahol csak helyi frank falat van, szóba se jöhet. El se tudjátok képzelni micsoda jó dolguk van azoknak, akik Magyarországon élnek és úgy döntenek, hogy bekapnak valahol valamit! Nem kell kerülgetniük az étlapot, mert valamit, bármit biztosan találnak! A legeslegrosszabb esetben is ott a fél rántottsajt rizzsel, vagy zöldkörettel. Vagy gulyásleves, vagy nem tudom, de inkább bele se gondolok, annyira hiányzik már minden. 🙁 A frank konyhára most nem térnék ki, mert még jönni fog. 

foto: Wikipedia

Azért álljon itt legalább egy kép a nevezetes nürnbergi Bratwurstról, azaz sültkolbiról. A nürnbergi kolbászkák rövidek, a frank kolbászkák hosszúak. A méretét tekintve a nürnbergi Bratwurstból 3 db fér bele egy zsömibe, azaz ahogy itt hívják egy Weckla-ba. A kulináris remekmű a 3 in Weckla névre hallgat és nagyon kedvelt. Ez az a falat, amit én is megeszek, de különösebb lelkesedés nélkül. Információként megjegyezném, hogy a kisfiam a lakásunk elhagyásának pillanatától kezdve ismételgeti (mint egy papagáj) ama szándékát, hogy a nevezett falatot a belvárosban mindenképpppppen ennie kell, a nélkül nem jöhetünk haza! 🙂
A kolbászkákat mustárral szokás enni, de persze a ketchupos kíséret is megoldott, ha borzongva is (úristen, ketchupot kérnek hozzá!! ) tekintettel vannak a túristákra. 🙂 Ahogy a lángoshoz is kínálnak nutellát ugyibár…. 🙂

a lestyánról jutott eszembe

Nem ragoznám tovább, a lényeg, hogy a párom és én, még véletlenül se szeretjük ugyan azt az ételt. Vannak igaz néha átfedések, de a konyháink fő vonala, a kedvenc ételeink, ízeink, merőben másak. Ezért felesleges nekem ilyeneket tanácsolni, hogy főzz például egy rakottkrumplit, vagy főzeléket, nem lehet, hogy az E. azt se eszi meg! De. Lehet. Nem kéri, nem ízlik neki. Az ételizesítő amivel a tányérkámban csillogó levest, paprikáskrumplit, gulyáslevest kicsit még ízesítem, az PistaBácsi, az erősebb fajtából. A sima húslevesembe is teszek olykor-olykor. Ezzel szemben a kisfiam apja szinte mindenbe azt a borzalmas ízű, szagú Maggit csurgatja, amit én ki nem állhatok. Egyszerűen nem értem, hogy mi a fenének kell egy fantasztikus, harmónikus ízű levest egy ilyen intenzív (ráadásul nekem büdös 🙂 ) trutyival mint a Maggi elcseszni? A lestyán bizony az a növény, amit itt Maggipflanzennek, azaz Magginövénynek hívnak, bár azt nem tudom, milyen töménységben tartalmazza  ezt a szerencsétlen növényt az általam igencsak utált üveges Maggi. Jókat szoktam vigyorogni, amikor az éttermekben hallom, hogy a kedves vendég rendeli a Maggit. (na mivan Sepp, nem elég rossz a leves? – gondolom  és csak egy kicsit vagyok kekec 😉 ) Sok helyen eleve a terített asztalok kelléke, úgymint nálunk otthon a piros-fehér kocka az abroszon. Anyóspajtitól tudom, hogy a párom apukája, vagy a nagypapája (már nem tudom) is Maggizott. Egy családi ebédnél finoman rászólt valaki, hogy vigyázz, sok lesz! Erre a bácsi berágott, és dühösen locsolta tovább az ételizesítőt a levesébe. Tajtékozott, hogy ne szóljon bele senki, márpedig ő ezt így szereti…..sajnos az üveg jelentős részét belelotyálta a falatba. Aztán megette a levest. Csakazértis! :)) Megjegyzem hasonló, de persze lényegesen lightosabb szitut már én is átéltem. :))

Az ellenfelek: