Ami generációkat választ el (és kollégákat idegesít)

Ez a zene. Mi más tudna ennyire idegesítően, dühítően közénk állni, közénk a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ismerőseinkkel? Az idegesítővel nem túloztam, mert van zene ami annyira idegesít, hogy nem tudok másra koncentrálni. A korábbi irodánkban (hatalmas, hat iróasztalos) egy ideig, inkább tiniknek zenét sugárzó rádió zenéje ment, iszonyatos volt a plafon hangszóróiból lefelé áradó tuctuc és monotónia. A legrosszabb az óránként ismétlődő nóták sora. A Hello-t az aktuális angol (vagy ami? ) sztárnénitől, Adeletől talán nem gyűlöltem volna meg egy életre, ha nem hallom olyan gyakran. Az irodában néhány kollégával kéz a kézben álltunk ki az adélék elhalgattatása mellett és sikerült. Az enerdzsis szar helyett egy semleges rádióadó adta a háttérzenét, ami kellemes volt, mert az időnként beálló nagy csendet elegánsan takarta. A főnökség kilátásba helyezte, ha nem lesz megegyezés, akkor nem lesz semmilyen zene se. (ebben bent volt a kezem, de teljesen! Psszt! )
Jelenleg újabb krízist élek át, mivel az irodánk elköltözött egy új helyre. Korábban egy bank kirendeltsége volt az épületben, érhető hogy nincsenek hanszórók a plafonba építve, tehát nix musik. A kollégáim pénzt összedobva vásároltak egy netrádiót (a fiam szólt, hogy az nem netrádió, hanem DAB+ !)  És megtörtént az iszonyat. Az egyikük, aki különben egy remek kolléga, szuper emberke, de ebben a mit hallgatunk kérdésben egyszerűen olyan, mint egy depp, ismét egy tuctucra állította. Neki az tetszik. Mein Gott naa.  De olyat képzeljetek el, amikor a számok (zene ez?) szinte egymásba érnek, a tuci-tuci lassabbá, vagy gyorsabbá válik és úszik bele a következő monotóniába. Próbáltam tűrni, de nem ment, mert bármennyire nem akarom hallgatni, nem odafigyelni, akkor is elér, beúszik a fülembe, be a szépérzék centrumomba és a tudatalattim akkorát ordít, hogy muszáj meghallanom: eléééég! Ebből a szarból elééég!

Annak akit állítólag nem zavar és neki tök mindegy milyen zene szól (ha-ha-ha) javasoltam, hogy naponta legyen egy óra ungarische Volksmusik is, garantáltan hülyét fog kapni és meg fogja érteni, hogy nem mindegy mit hallgatunk. Rosszul áll a szénám, mert csak az egyik kollégám merte kijelenteni, hogy őt is idegesíti az aktuálisan futó netrádió, a többi meg akkora nyúl, hogy na. Jóvanna közülük kettőnek kicsit a főnöke is a tucccczenés, tehát öngyilkosság lenne a lázadásuk. Saját bevallásuk alapján, csak nem akarnak felesleges stresszt. 🙂 Mondom, hogy nyúlak!
Persze ez demokratikusan megoldódna, vége lenne a tucinak ha nem lenne saját irodám, de így azt javasolta a szarzenéhez ragaszkodó, hogy csukjam be az ajtómat és nem hallom. Azt tudtam, hogy irigyek a saját irodámra, de hogy ennyire? A nyúlak persze a rossz ízléssel megáldott hangadó kolléga távozása  után egyből átkapcsolják egy másik, nekem is tetsző adóra a ládikót és pitiznek, hogy nyissam ki az ajtómat. De érdekes, miért nem hagyják a tuctucot, mi a bajuk vele? Nyúl Bélák! Ugye-ugye? De szeretem őket.

Nekem a zene életelemem. A létezésem függ tőle. Csak úgy nem tudok zenét hallgatni, háttérnek se nagyon megy, mivel rettenetesen figyelek rá, a munkavégzés lehetetlen lenne mellette. A nekem tetsző zenéket egyből felhangosítom, amik aztán a bőröm alá hatolnak, bizsergetnek, hallgatnom, énekelnem kell őket, fontosak. A zenéért már többedszer hajlandóak voltunk párszáz kilómétert megtenni, ezért jártam márciusban Berlinben is. Muszáj volt, James Hunter Berlinben adott koncertet. Élek, vagy halok, nekem ott volt a helyem. (a berlini napokról még fogok írni)

A kisfiam 16 éves. Imádom. De az már a múlt, amikor kézenfogva táncolva a szállj el kismadárt énekeltük és tapsikoltunk minden Fenyő Miki nótához. Már ő is más zenét kedvel, hallgat, de nincs vele gond, mert az elhangzó “André csukd már be azt a k. ajtót, ezt nem lehet kibírni!’ után az idegesítő zene megszűnik. Dehogy kapcsolja ki! Becsukja az ajtaját.

A zenei ízlésünk eléggé párhuzamos utakon fut, szinte soha nem is találkozik, de képletesen szólva mégis léteznek lehajtók, amiknek közös a parkolója. Na ezekben a parkolókban szoktunk találkozni.
Az ő rádióját én nem hallgatom. Ő sem az enyémet. James Huntertől ….. hogy fogalmazzak finoman? Na, szóval távol tartja magát. De hála isten, néha-néha megmutat nekem egy-két nótát ezzel a felvezetővel “anyu, szerintem ez neked tetszeni fog”. Vagy, éppen útközben meghallok félfüllel egy számot, amire kezdem hegyezni a fülem.
– De jó! Mi ez? És egyből érkezik a válasza például
– ez a AnnenMayKanterit.
– He? Ezt te honnan tudod?
– Onnan, hogy játszák néha a rádióban. Abban a rádióban, amit nem vagy hajlandó meghallgatni.  Ugye-ugye? Mondtam én, hogy jó zenéket hallgatok!
És el kell ismernem. Néha tényleg jókat hallgat.

Köszönöm André, az ajánlatod, a Pocahontas pont ilyen! Tetszik!
Eléggé rétegmusik, nem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog. De ki tudja? Remélem eljut valakihez, akinek szintén megmozdul a szíve és a táncos lába az alábbi nóta hallatán.

Mindig jónak lenni?!

Baromi unalmas.
Pedig de sokszor jöhetne egy nagy, mindent elsöprő röhögés, vagy a lelket könnyítő, hagyjon engem békén mondat, de nem. Én … mi ilyeneket egyszerűen nem tudunk megtenni, leírni, kimondani. Olyan nyulak vagyunk, isten őrizz, hogy valakit megbántsunk! Tekintettel vagyunk a másikra, még leírni is szörnyű. Már-már ciki a tapintatunk.
Mi nem röhögünk ki és nem hajtunk el senkit, mindenkit meghallgatunk, akkor is, ha a saját problémáinktól vagyunk elkenődve a bánatos földig, nem, tekintettel vagyunk a másik emberre, az ő problémája fontosabb.
Hogyan is mondhatnám X-nek, az éppen a tanácsomat kérő embernek, hogy hagyjon most békén, nagyon rossz időpontot választott, én is nyakig ülök a kakiban (tudom, ilyenkor nem szabad lógatni a fejet), hiszen szegény hozzám fordult, nem rúghatok bele én is!
Nagyon szívesen segítek, tényleg örömmel teszem. De néha nagyon elborítanak ezek a kérdések …. rövid üzenetek … a mennyiségüket már nem rám szabták. Még a leghülyébb üzenetre is szoktam válaszolni, méghozzá udvariasan. Annak tudatában persze, hogy az üzenet küldője a következő pillanatban úgyis elfelejt. Rosszabb esetben csak pár perccel később felejt el mindörökre, miután még utoljára azért beszólt a neki nem tetsző válaszért.

Szóval igyekszem jó lenni. Ezért nehéz néha kibújnom a jó néhány értelmetlen messengeres, skypos, emailes üzenet alól, amiket ismeretlenek küldenek nekem egyazon indíttatásból, bár igencsak különböző fogalmazással. Mindenkinek kell valami. Úgy érzem, hogy válaszolnom kell nekik. Miért érzem úgy? Nem tudom. A másik írt nekem, számít rám, muszáj, hogy válaszoljak. Azt hiszem mindenkiben él a Kis Herceg, ez is olyan dolog. A virágom, a rókám …. nem tehetem a másikat még boldogtalanabbá azzal, hogy le se szarom. Azért írt, mert segítségre van szüksége. Ha nem tudok segíteni, akkor is kutya kötelességem, hogy legalább válaszra méltassam. Ez pedig néha baromi időigényes és bizonyos esetekben roppant idegesítő.
Csak egy példa a sok közül:  ez az üzenet 2 napja érkezett egy ismeretlen embertől, aki nem szarakodott a felesleges udvariassági körökkel, egyből belevágott.
  “Üdv.  Van valami tapasztalata gyári szalagmunkás munkával kint?”
Mivel kicsit rossz napjaim vannak, így az első, a szememet nagyra nyitás utáni dühömben csak annyit válaszoltam, hogy “nincs“.
De ugye nem én vagyok az, aki ezt ennyiben hagyja, a lelkiismeretem már vakaródzott, bár tudta, hogy mi lesz a vége. Szegény hapsi munkát keres, akármilyen egyszerűen struktúráltan közelíti meg a társas kapcsolatokat, tőlem ugyanezt nem kaphatja vissza…. kiegészítettem a szöveget. Szépen leírtam neki az ismereteimet a munkával kapcsolatosan, hogy általában mi a fizetés és miért lenne szükség mindenképpen arra, hogy a jelentkező már itt lakjon, a nyelvtudás szükségességét is érintve. Mert ugye, mégiscsak felelős vagyok a rózsámért, meg különben is. Aztán ahogy lenni szokott. Elolvasta, de még egy köszönet se érkezett. Ez volt a nem is tudom megmondani hányadik hasonló történet. Mindig ez a vége. A belső beszélőm ideges lett nagyon, elkezdett engem cukkolni, hogy miért vagy te ennyire ba….om, mi a fa…nak kell neked mindenkivel szóbaállni, azt hiszed, hogy majd megköszönik?! A fenét! Le se szarnak utána! Mit foglalkozol velük, kérdezze (főleg ilyen stílusban!) azt akit akar, meg az ilyen maradjon inkább Magyarországon, töröld egyszerűen az üzenetet, oszt kész! Megfogadtam, a következőt már törlöm, de legalábbis nem veszem figyelembe … erre meg hangosan felröhögött a belső beszélőm, a tudatalattim szócsöve, azt mondta, hogy ugyanmá’. Mindegy, azért igyekezni fogok ellenállni. (Mintha halkult volna röhögése.)

Minket megtalál az összes dilis, részeg, problémás ember, hozzánk odajön az összes kutya, gyerek …  és mi némán, együttérző tekintettel hallgatunk meg mindenkit, sőt még arra is vigyázunk, nehogy közönyt, vagy ellenszenvet sugározzunk a minket szórakoztató felé, nehogy megbántsuk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy egy szót nem értünk abból, amit elmakog, mert a piától és folyó, habzó nyáltól már nem igazán karakteres a mondandója, illetve a hatalmas alapzaj és a rettenetesen rossz német kiejtés (ahol a német nyelv csak 65 %-ban van jelen)  szinte lehetetlenné teszi az érthetőséget. Mi nem mondjuk, hogy elnézést, de kihűl a vacsoránk, ha nem haragszik folytatnánk az evést … nem. Azt meg főleg nem mondjuk, hogy hagyjon minket békén, monnyon le. Mi végighallgatjuk a pácienst. Sőt, a drámai részeknél, amikor ránk is néznek és fejük mozgatásával adnak nyomatékot a történetüknek, akkor mi ügyesen reagálni is próbálunk. Egy megértő jaaaa, vagy egy együttérző jujjj tőlünk mindig érkezik. És utána mindig feltesszük magunknak a kérdést: miért pont mi? Miért pont minket találnak meg? A párom szerint ezek az emberek érzik rajtunk a mentális áldozatot, le is csapnak egyből. Ez van, ha az ember nyuszi.

gnom2Az egyik görög étteremben szúrtam ki ezt a baromi ramaty sárkányos szobrot, nemcsak giccstartalma, hanem igazi rondasága miatt. Egy thai, vagy kínai étteremben ezen a gnómon a szemünkkel simán átsuhantunk volna, de egy kicsit nívósabb görögnél ez az izé annyira kilógott az enteriőrből, hogy ihaj. Ráadásul fő helyen ült a sas, egy üvegvitrinben. Ah, ezt muszáj lefényképeznem és vigyorogva álltam fel, hogy a madarat telibe kapjam, amikor kicsit megmerevedtem, mert a tulaj nézett velem farkasszemet a válaszfalba épített vitrin túlfelén. Hu, ciki volt. Attól féltem, hogy megbántottam a görögöt, kiröhögtem a madarát, ami neki biztosan tetszik, különben nem ülne itt. Egyből komolyságot varázsoltam az orcámra, mutattam, hogy csak fényképezem az állatot. A tulaj egy szempillantás alatt kinyitotta a vitrint, kézbevette a förtelmet és büszke arccal az asztalunk közepére tette. Nem mertem megmondani az igazságot, se úgy viselkedni, hogy megsejtse. A röhögés majdnem szétvetett belülről, de mi emberből vagyunk kérem, nem nevetjük ki a másikat.
A görög ember büszke arca, a tőlem 20 cm-re tornyosuló randaság … röhögés nélkül, fegyelmezetten megtekintettük a sárkány-dögöt. A görög nem vett észre semmit. Sőt! Gyorsan felhívta a figyelmünket arra, hogy már többen meg szerették volna venni (!!), de nem eladó. Ezen megint majdnem felnyerítettünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni kinek kell egy ilyen ratyi … de mi persze csak bólogattunk.
És sikerült ismét valakit nem megbántani. Azért ez mégsem olyan rossz dolog.

Még egyszer végig kéne mennem ezen a témán, hogy miért is vagyunk mi ezzel az udvariassággal és az együttérzéssel balfékek? Miért is? Miért zavar? Azt hiszem rájöttem. Az zavar, hogy kilógunk a sorból.  Mi vagyunk az “én társadalom” kilógó tagjai, a másokra is tekintettel levők. De talán ez pont így van rendben. Ilyenekre is szükség van. Most már csak az lenne jó, ha lassan megtanulnék mindezzel együttélni, végre elfogadni. Mert ez nem pudingság. Ugye nem?

Akar a fene!

Drezdába menni. Úgy értem a Herr Főnökkel. Mert vele igazi büntetés lenne. 3 órás út fel Drezdába, ott blablablabla majd valamikor visszatérés. 8-10 órás kirándulás, köszönöm nem. 
Az autója vadi új, minden elektronyos, meg hangvezérlésű benne, állatira élvezi (nem mondja, de tuti), én pedig nem vagyok kiváncsi a 600 lóerős járműre, az iszonyatos gyorsulásokra, a kanyarokra. Tudom hogy vezet, eddig is féltem, mert az enyémtől khmm jóval eltérő a stílusa. Egy ilyen új szupercsodában ötször jobban félnék, mert én se lennék különb, biztosan meg kívánnám mutatni a közönségemnek, a benne ülőknek, mennyire harap a gép és mi mindent tud. És, természetesen még mindig csak 7 litert fogyaszt! 🙂 Ezen a fogyasztásos mizérián be szoktam pöccenni, mert egyszerűen nem tudom megérteni, hogy emberek, akik tele vannak zsozsóval, megvehetik akármelyik XXXL kategóriás szuperverdát, olyan arckifejezéssel, mintha az életük múlna rajta, drámai hangon és elhomályosuló szemekkel közlik, csak 7,4 liter a fogyasztása! Akkor is, ha mind a négy kerék megy (vagy meghajtott? 🙂 Basszus, hát neked miért nem mindegy? Akkor mi lenne, ha 8,429 litert csócsálna be 100 km-en, mondd mi? Visszavinnéd a szalonba és váltanál havibérletet buszra? Áh!

Szóval új a chefe verdája és nekem járt volna osztályrészemül (büntetésül) a holnapi Drezdai út. 
Isten bizony kivert a víz, amikor közölte, hogy holnap megy oda és jobb keze mutatóujjával váratlanul rám mutatott: És te, Andrea jössz velem.
Nem vagyok jó színész, de nem is akarok színészkedni, ezért nem sokáig tököltem azon, hogy hogy mondjam és milyen szavakat használjak.
– Neeeeeein, bitte neiiiin! – és úgy érzem magyarázatként elég volt a képemre írt kétségbeesés. 
Kicsit kérette magát, de győztem. Tudod én telefonon keresztül is tolmácsolni, nem lesz gond. 

A múlt héten már volt egy utam Herr Főnökkel az új státusszimbólumában, markolásztam néha az ülés szélét. Nem volt veszélyes, mert nem egy vadorzó, de szokatlan. A telefonálásos akciója röhögésbe fulladt, a következő miatt. Ráhajolt a kormánykerékre, amin több bizbasz van mint amit auf einen Blick fel lehet fogni, majd szépen tagoltan közölte a kormánnyal (micsinájjak, tisztára így néz ki, mintha a kormánnyal és az ablakkal beszélgetne), hogy “Telefonkönyv”.
A fedélzeti komputer pofás kis kijelzőjén egyből megjelent a Telefonkönyv, majd a kormány, bájos női hangja visszakérdezett, bár az is lehet, hogy csak mondta.
“Telefonkönyv”
Herr Főnök közölte a nevét a felhívandónak. 
A kormánykerék (de hülyén hangzik, de nekem tetszik ) visszakérdezett.
“Az irodai, vagy a mobilszámát?”
Ha! Eddig jutottunk a műveletben. A főnök tőlem más várt. Teljesen mást. Leesett állat, kimeredt szemeket,  bugyuta arckifejezést … de nem ezt kapta. 
Én kinevettem. Elővettem a telefonomat (ami természetesen szintén nem az enyém, hanem a cégé, de ezt kértem, így ezt kaptam) és ugyan ezt a kunsztot bemutattam vele.
A kis beszélője (szintén aranyos néni hang, sőt a nevemet is tudja, azon szokott szólítani) megkérdezte, hogy az illető melyik telefonját hívja fel nekem. Áh, tudod mit Sziri (ez a neve a kis dögnek) írj egy emailt Minta Lajosnak. 
A főnökömhöz fordultam és negédesen mosolyogva, a szívébe döftem a tőrt. 
“Hát ezért kár volt ám egy egész autót megvenni, látja, tud ilyet a mobiltelefonom is! Sőt, emailt is ír! “
A főnöknek van humora (ami tényleg szenzációs, imádom, imádjuk, eszméletlen jókat tud mondani), így nem sértődött meg. Azóta bárkivel is beszél és az autójára terelődik a beszélgetés, ő egyből közli, hogy sajnos eléggé elhamarkodott döntés volt a tütűt megvennie … ha tudta volna, hogy a kéz nélküli telefonálásra egy iphone is alkalmas, hát biztosan nem autót vesz, hanem mobiltelefont. Csak későn tudta meg. És jókat vigyorgunk hozzá.

Mindegy, a holnapi Drezdai utat megúsztam. Vigyáznak rám az angyalok. Bár Drezda gyönyörű, fantasztikus város, ismét el szeretnék oda jutni, de nem fél órára egy építkezésre a főnökömmel, hanem mondjuk 2 napra a családommal. Van benne minőségi különbség.

Drezdáról eszembe jutott egy valóban megtörtént story.
Egy nénike kívánt vonatjegyet venni, Lipcsében élő fiát szerette volna meglátogatni. A nemzetközi járatok ablaknál az ügyintéző elkezdte keresni a néninek a menetrendben. Emlékeztek? Anno domino még ezek a vastag könyvecskék voltak a hivatalos menetrendek, lapoztunk bennük lelkesen, próbáltuk értelmezni a kis fekete négyzetet, a kalapácsot, az üres kört és minden egyebet, amivel kiokoskodhattuk, mikor megy a vonat és meddig. 
Szóval nénike vár a válaszra.
A MÁV-os hölgyike forgatja, forgatja a nemzetközi menetrendet.
– “.. és mondja aranyos, biztos, hogy Lipcsében lakik a fia?”
– “persze, hogy biztos, 20 éve ott él” – már voltam kint náluk”
– “nem értem, tényleg lenne ilyen város, hogy Lipcse?”
a nénike kezdett megijedni …. 
Okkal.
A MÁVos néni befejezettnek tekintette az érdeklődést. Megállapította, hogy abba a városba, ahol a néni fia él nem megy vonat és kész.
Ilyen, hogy Lipcse nem szerepel a menetrendben.
Olyan nem. Csak Leipzig.
Csak ezt a mávos kezitcsókolom nem tudta.

Szegény nénike lehet Drezdába se kapott volna jegyet, mert olyan sincs. Csak Dresden. Ahova én holnap juhuuuuu nem megyek a főnökkel!!



A számítógép is ember!

A miénk is az. Jelenleg beteg ember. De már a javulás útján. Azt már tudjuk, hogy egy ventillátora nyekk. Ki kéne cserélni.
A képen látható, hogy a hűtését a CPU-nak (a fiamtól tudom, hogy létezik ilyen, ő az agya a gépnek és milllen fontos! 🙂 már megoldottuk a hajszárítóval.
Az adatokat átmentettük a hamarjában vásárolt externe Festplattéra (magyarul külső adattároló?), de valahogy nem vagyunk tovább. (csak, hogy érzékeltessem mennyire hülék vagyunk a hardwerhez: a párom nézett egy ilyet a szakáruházban, az állt rajta 1 terrabájt. Mivel nem tudta (ahogy persze én se), hogy ez sok, vagy kevés, inkább vett egy számmal nagyobbat, 2 terrabájtosat. :-)) )
De a géppel továbbra se tudunk dolgozni, nem merünk. Az időszakos levelezést és egy-két fontos hírt arra a bizonyos kék színű “f-es” közösségi portálra, a telefonjainkról küldtem. Mert már ilyeneket is tudunk, bezony! Még nem is dicsekedtem vele, de a céges mobiltelefonom egy ilyen hiper-szuper kütyü, tegnap hallottam, hogy a legújabb modellje, amivel most jönnek ki a gyártóék, 600,-EUR-t fog kóstálni. Komolyan kérdezem: ki a fene ad ki érte ennyi pénzt? Biztosíthatok mindenkit, én ennyit soha a büdös életbe ki nem adnék egy handyért, legyen akár milyen víkonka, meg okos. Teljesen felesleges. Ennyit nem ér meg. 600 euró…. úr Isten!
Az internetezés persze se a céges okoskáról, se a kisfiam Ipodjáról nem nagy élmény. Az ember nem látja a bötüket a kijelzőn, a virsli ujjainkkal pedig mindig mellényomunk, áh! Mivel a kisfiam a legutóbbi matekdolgozatok eredményeinek logikus és egyetlen következményeként teljes számítógép+Ipod+egyéb ketyere megvonást “élvez”, jelenleg az ő ámítógépénél ülök. De itt se lehet nyugodtan írni, megőrjít a folyamatos topogása. Állandóan feltűnik a fülem mögül, behajolva kontrollálja, mit művelek a gépével. Sóhajtozik, láthatóan és hallhatóan szenved. És roppant idegesítő, a szitu azt hiszem mindenki számára világos.
Éppen hangosan pakolja össze az iskolatáskáját, mellettem jobbra kotorászik a fiókban, méltatlankodva a még vissza nem kapott dolgozatok miatt, megjegyezve, hogy biztosan beteg lesz megint a töritanárnő, na de hol van a matekfüzet, merre lehet a latinkönyv, ….. végig dumál! :-)))
Látom már mennem kell. Én ezt nem bírom. 🙂
Feladom.

Ügyintézzünk tovább!

A posta gyors reagálásától feldobva, megpróbálkozom a lehetetlennel, megszólítom az Évgyűrűket is a blogomon, hátha!  Bár attól tartok, ez a társaság kimeríti a németül Saftladen-nek nevezett kategóriát. Ha valakit érdekel, a Saftladenről áll néhány sor a Wikipédiában. Itt.

Mi a bajom az Évgyűrükkel? Miért Saftládenezem őket? Mert tojnak rám! Nem válaszolnak.

Az első próbálkozásom 2011.augusztus 31-éről:
—– Original Message —–
From: Andrea xxxxxxxxx
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Wednesday, August 31, 2011 6:51 PM

Subject: Èrdeklödés

Tisztelt Èvgyürük!
aztán a levél szövege, a problémámról blablabal …….semmiféle információ nem áll a rendelkezésemre, ezért fordulok Önökhöz, és kérem szíves tájékoztatásukat: …….. blablabla
Mivel külföldön élek, így nem áll módomban bemenni a helyi kirendeltségükre.
Aztán megadtam az összes adatomat, név, cim, anyukám neve, belépés jogcíme, a dátuma, az egyéni számla száma annak státusza, TAJszam, adoazonosito, minden.
És már előre örültem:
Szíves válaszukat elöre is köszönöm!
Nem gyütt semmi.
Ezt a levelet kis ráhagyással egy újabb követte, amiben már kezdtem szemtelenné válni, gondolván, úgyis tök mindegy.
—– Original Message —–
From: Andrea XXXXXXX
To: ugyfelszolgalat@evgyuruk.hu
Sent: Saturday, November 26, 2011 1:00 PM

Subject: Fw: Èrdeklödés

Tisztelt “Èvgyürük” !

Régebb óta külfölfön élö magyarként kicsit elszoktam az otthoni nehézkes ügyintézéstöl, de látom semmi nem változott.
Igazán nem mondhatják, hogy nem vagyok türelmes, mivel még csak most érdeklödöm az augusztus 31-én küldött levelemmel kapcsolatosan, amire a mai napig nem érkezett Önöktöl válasz.

Kérdésem még mindig aktuális, várom szíves válaszukat, visszajelzésüket, bármit … 🙂

Köszönettel:

én
 

 Hát, kiváncsi vagyok …… hátha történik valami? Lehet rossz az email cím? Ki tudja? Én nem. Én csak várok, várok, várok, várok …………..

A Posta válasza

Kellemes meglepetés ért, ugyanis személyesen a Magyar Posta Zrt szóvivője küldött nekem egy aranyos emailt, reagálva az előző bejegyzésemre.
  • Meglepetés 1: egyáltalán foglalkoztak velem
  • Meglepetés 2: megpróbálták kideríteni mi okozta a küldemény csúszását
  • Meglepetés 3: a hangnem
 A levél utolsó mondatát ídézném, példás:
“Kérem, amennyiben bármilyen észrevétele van szolgáltatásainkkal kapcsolatban, írjon nekem, keressen, hiszen mi is úgy tudunk fejlődni, ha ügyfeleink visszajelzéseit látjuk.”

Akárhogy is nézzük, ügyfélközpontúsággal állunk szemben.
Kedves K., köszönöm még egyszer!

Magyar Királyi Posta

Amúgy is húzósak a napjaink az irodában, de bérelszámolásos időszakban aztán tetőzik az őrület.
Tegnap többek között egy 115 euróról kiállított elismervény okozott egy kisebb fennakadást. Az egyik dolgozónk részére került kifizetésre bizonyos költségek előlegeként. Ezeknek az elismervényeknek különben az a sorsa, hogy vagy megsemmisítődnek a kezecském által, vagy maradnak és képezik a bérből történő levonás bizonylatát. Persze kiskacsóm csak akkor gyilkolja meg őket, ha a rajtuk szereplő összeg ellenszámlákkal alátámasztható…. Azt hiszem értelmetlenebbül és bonyolultabbul nem is lehetett volna ezt megfogalmazni, de most már hagyom mások elborzasztására. :-)))
Még egyszer nekifutok.
A felvett összeg egy előleg. Játszuk azt, hogy ebből fizeti ki az emberke a munkaruházatát, meg az üzemanyagot, ami mondjuk pontosan 115 euróba kerül összesen. A  dolgozó aztán az erről szóló számlát, számlákat megküldi nekünk. A számla bekerül a könyvelésbe, az előlegről kiállított elismervény pedig megsemmisítésre kerül, mivel elszámolt a dolgozó. (A differenciákat most hagyjuk, jobb lesz így, ma nagyon bonyolultak a gondolataim. 🙂 )
Szóval ott volt egy 115 euróról szóló Quittungunk, amihez hiányoztak a számlák. Mit tegyünk? Természetesen felhívtam a kollégát, aki biztosított arról, hogy márpedig a megbeszélésnek megfelelően az ellenszámlákat még decemberben postán a részünkre elküldte. 
– “Biztos?” – próbálkoztam nála. 
– “Nem lehet, hogy ………..?”
– “Nem, Andrea. Feladtam. És már nagyon régen. Decemberben.”
– “Jó, majd utánanézek.”
Átforgattunk mindent. Sehol a boríték. Szinte biztos voltam benne, hogy a főnök tette el valahová. El is kezdtem piszkálni, nem hagytam egy percre se békén. 
– “Izé, Herr X, nem lehet, hogy bevitte a másik irodába?”
– “Nem.”
– “Biztos?”
– “Biztos.”
– “Nem lehet, hogy össszefogta valamivel és ……. “
– “Nem!”
Már ciki volt, nem mertem tovább forszírozni a témát, pedig biztos voltam abban, hogy a főnöknél lesz a megoldás kulcsa. Hát kinél másnál? 🙂
Mi legyen? Nem kellett sokáig gondolkodnom, biztos voltam a dolgozónk becsületességében, így kiálltam mellette. Közöltem a kollégákkal és a Herr Főnökkel, hogy az elismervényt érvénytelenítem, a bérből nem vonunk le semmit. A javaslatot egyetértés fogadta, a kollégáról mindenkinek jó véleménye van.
Pár perccel később a főnök a kezembe nyomta az aznapi postát. Többek között ott volt az a levél is, amit kerestünk, ugyanis a tegnapi postával végre megérkezett.
Hát volt vigyorgás mit mondjak.
A monarchiás idők, a postakocsik és postagalambok felemlegetésével, a megtett út és idő elemzésével újra volt egy pár vidám percünk. 

Tessék kérem megnézni. A bélyegző alapján tavaly, december 20-án adták fel a levelet, ami tegnap, január 10-én, nem egész egy hónap alatt meg is érkezett. 🙂

Fel és le

Áh, folyamatosan! 
Élet, gondok, benyomások, élmények, aztán ezekből következően indul ismét a hullámvasút. Néha akár órákig is jupiiiii felfelé, aztán elég egy levél, vagy egy telefon és pafffffff. Seggreülés szindróma, “hogyazajó” sziszegéssel.
Most tényleg csak nagyon röviden, csak addig, ameddig az a rohadt székelykáposzta valamennyire ki nem hül, hogy végre bevághassam a hűtőbe. Na ja, szegény nem tehet róla, hogy Anyucicá-nak (ez a nevem itthon) sokáig tart a munkaideje és a falatfőzésnek csak este tud nekiállni. 
Nem szoktam főzni, nem is tudok, de néha rámjön, megkívánok ezt, meg azt, mert eszembe jut, hogy ilyen is van, meg néha furdal is a lelkiismeret, mivel az anyukák, meg főleg az Anyucicák általában olyan főzősek. 
Amilyen az Anyukám is. Mindig főzött. És nemcsak háromféle ételt mint én, hanem mindent!
Tegnap óta a fejemben kering a savanyú káposzta képe és az íze. Terhes asszonyoknál is rosszabbul tűrtem a hiányát, úgy éreztem, ha nem ehetek savanyú káposztát, C-vitamin hiányban fogok elhalálozni. Házi híján (ismét utalnék a munkaidőmre, aminek végeztével a zöldségesek, már réges-régen tentikélni mentek) kénytelen voltam egy hiper-szuper bolt polcán az előrecsináltak után kajtatni.
Vettem is egy nem túl drágát, de pont olyan volt, mint amitől féltem.
Előreizélt, összecsinált, bóti szar.

Erre ma mivel lepett meg Apus? Vett nekem házi-finom savanyú káposztát. Ezt már a vonatmegállóban elárulta, amikor értem jött. Éreztem, nem bírok a véremmel. Juhuuuuuuu!
De spórolós (hát igen, az élet néha nehéz) emberke lévén máris rohantak a gondolataim tovább…. pffff tuti be fogok belőle zabbantani 10-20 dekát (opppardon, errefelé grammban beszélnek), de mi lesz a többivel?? Követi a tegnapi bóti kollégát a kukába??? Olyan jól azért nem megy a hasunk!
Hasznosítsuk a többit!
Így lett a kis maradékból és a hentesnél hozzávásárolt húsból székelykáposzta. Ahogy itt és a német nyelvterületen mindenhol “Szegediner”-nek (szerintem elég hülyén hangzik) hívják.
Na ez a Szegediner hűlhetne azért egy kicsit gyorsabban is.
Tudom, hogy a pitlit beleállíthatnám hidegvízbe is a mosogatóba, de ehhez el kéne mosni a mosogatóban lébecoló, a sorsa jobbrafordulására váró tojásrántottasütőt, és ehhez állatira nincs kedvem. 🙂

Apropó falat! A múlt pénteki céges karácsonyi vacsorán volt szerencsém kenguru- és strucchúshoz is. Nem tudom milyen volt, szerintem semmilyen. Cipőtalp. De legalább kipróbáltam.
Azóta kicsit féltve őrzi a kisfiam Sallyt a plüsskengurut, az egyik nagy kedvencét.
Pedig nem kéne félnie. Annyira azért nem ízlett nekem a kenguru-steak. Szőrállatokat meg főleg nem kívánok a tányéromra, dehát a gyerek, az gyerek.

22 óra 36 perc.
Nem vagyok száz, az biztos! Már rég aludnom kellene.
Megyek is, de előtte utoljára mégegyszer lejátszom az egyik kedvencemet. 
Éljenek az 50-es évek!! 
Hajrá székelykáposzta, hűljél gyorsan!!

A Nagy Futás

Biztos mindenkinek vannak zsúfolt napjai, nekem hála isten nem túl gyakran, nem is bírnám. Amúgy szervezni se szeretek, de nem is tudok. Amikor túl sok minden intéznivaló esik egy napra, attól ideges leszek. 🙂
A tervszerű, pontos beosztástól szerintem már születésem óta idenkedek. Nehezen tűrök minden kötöttséget. Példának okáért: nagyon szívesen eljárnék biciklizni, úszni, de képtelen lennék ezt hetente kétszer, mondjuk kedden és csütörtökön, pontban 4 óra 30 perces kezdéssel megtenni.  Brrr. Menjünk ma úszni! Okés, gyerünk. Vagy: isteni idő van! Ki kéne mennünk egyet bicajozni! Gyerünk!
De mi van akkor, ha kedden állati nagy kedvem van úszni menni, de egy héttel később a pokolba kívánom? Oka: a fene tudja, valahogy nem esett jól az ebéd, kicsit olyan furán érzem magam, nincs kedvem semmihez, megy a fene úszni!

A spontanaitás az elemem, a rend, a rendszeresség az ellenségem. 
Az elmúlt két napban a kis spontán kedvencemet sajnos hanyagolnom kellett, mert az ellenségem, a precíz szervezés vette át az uralmat.
Tegnap nem is lett volna akkora a probléma, ha lenne még iskola. De mivel pünkösdi szünet van (2 hetes) ezért a Juniur Chef itthon leledzik. Ez pedig annyit jelent, hogy foglalkozást, beszélgetést, játékot, törődést és élelmet igényel. A páromnak üzleti útra kellett mennie, nekem délelőtt dolgoznom, a kérdés adta magát: mit csináljunk az Andréval???
Az első variációt, miszerint együtt kel útra az apukájával hamar elvetettük, mert a 600 km-nek csak úgy láttuk volna értelmét, ha az üzleti dolgok mellett egyéb másra is lett volna idő, megnézni ezt, meg azt, de ez nem volt kivitelezhető. Amihez pedig ragaszkodtam volna egy ilyen hosszú út kapcsán, az az ott alvás. De nem ment, mivel a következő nap délelőttjén fontos tárgyalás várt apukára Nürnbergben, mindenképpen haza kellett jönnie. Az Andrénak egy ekkora út, X óra az autóban ülve nem igazán lett volna kellemes, szóval határoztunk, a gyerek marad. Jó, de hol? :))
Hála isten vannak nagyon jó barátaim a szomszéd lépcsőházban,  az unokájuk a fiam barátnője és osztálytársa, az ajtajuk a részünkre mindig nyitva áll. Elég volt egy telefonhívás, már meg is volt beszélve az egész.
Nekem pedig kezdődött a stressz. Nekifeküdtem a menetrendeknek és összehoztam a tervet. Ha ekkor sikerül kijönni az irodából, akkor még elérem az ottani buszt, amivel a végállomásig eljutok. Ott aztán 8 perc áll a rendelkezésemre a másik busz indulásáig. Ez alatt a 8 perc alatt kell bevágtáznom a bevásárlóközpontba és a hentesnél gyorsan virslit vennem ami a készülő paprikáskrumpli, elnézést: burgonya fontos kelléke. A reggeli készülődéstől, a “jaj szegény gyerek, de szépen alszik” korai felkeltésétől, a zsemléjének piritásától, szóval az indulástól kezdve tiszta ideg voltam. Ideg, hogy klappoljon minden.
A vérnyomásom is ennek megfelelően alakult. Majd seggre ültem a tegnap reggel 8.15 perckor mért 151 es felső érték láttán. Mit mondjak, megijedtem.
Délelőtt a munkában nem tudtam kiverni a fejemből az utolsó hét kisebb rosszulléteit, amik a magas vérnyomással karöltve hirtelen másik dimenziót öltöttek. A félelemét.
Úr isten! Mi ez?
A doktornőmről tudtam, hogy szabadságra készül, de megpróbáltam a lehetetlent. Felhívtam és időpontot kértem. Csodák-csodájára kaptam is egy nappal későbbre délelőttre. Hopp, de akkor dolgozom! Mindegy, majd megyek később. De hopp, ha később megyek, akkor csúszni fog az egész és nem érek be délután 3-ra a városba a Frau G.-hez, akinél már kétszer elhalasztottam a megbeszélést?!?!?
Pfuuuuuuu
De vissza tegnapig. A délelőtti programom: rosszullét, idegesség, munka, időpont az orvosnál lebeszélve, mindjárt mennem kell.
Tervszerűen működött minden,  busz elérve, rohanás a virsliért, és még éppen elértem a másik buszt, amivel hazamentem. Persze a kellemes közérzethez hozzájárult a levegő kb. 200 %-os páratartalma, a rövid zuhék, tökéletesen passzolt az esőerdős klima a hangulatomhoz. 🙂
Hagyma- és krumplipucolás, hama-hama, majd felhívtam a kisfiamat, hogy jöhet haza. Nem jött, mert éppen pizzát ettek és különben is még nem voltak kész a játékkal. Órákkal később jött haza a barátnőjével, akivel este 6-ig játszott. És nem volt éhes, mert evett. 🙂
Én meg kicsit szomorúan lapátoltam a magára hagyott paprikáskrumplit és közben megállapítottam, hogy teljesen felesleges volt ez a rohanás, ez a főzöcske.

A mai nap aztán folytatódott a Tervszerűség. Minden ki volt percre számítva. Ez persze nem azt jelenti, hogy így is fog működni, csak annyit, hogy így kéne! :))
A 9.30-as orvosi terminem olyan olajozottan működött, mint még soha. Alapesetben háromnegyed órát kell várni a kis doktornőmnél, ma kérem 30 perc alatt átbeszéltünk mindent, megvizsgált, meggyógyított, sőt még vért is vettek tőlem. 10.00-kor már robogtam kifelé a rendelőből és pattantam be az autóba, amiben a családom várt. A párom a papírjait kiterítve telefonált-telefonált az egész idő alatt, dolgozott. A gyerek meg rajzolt. 🙂
Leszállítottak a munkahelyemnél, ahol mivel minden klappolt,  10.30-kor el is tudtam kezdeni a munkát. A munka 3 órás, tehát 13.30-ig tart. Elvileg. Gyakorlatilag 15-20 perccel mindig több, ennyi kell az összes egyéb munka elintézésére. De ma erre nem volt lehetőség, ugyanis 13.30-kor mindenképpen a távozás hímes mezejére kellett lépnem, ha nem akartam azt, hogy a párom, aki lent várt rám ne érjen oda időben a 14.00 órakor kezdődő megbeszélésére. 🙂 Ugye nem kell mondanom, hogy az utolsó percekben csődöt mondtam, az a program amiből kiléptem, abba véletlenül újra visszaléptem, az az email amit naponta el kellett küldenem a főnöknek ma nem akart sikerülni 🙂 ……….
5 perces késéssel tudtam csak elhagyni az épületet, folyt a wasser a hátamon. 🙂
Apus 14.00 órás terminje előtt 3 perccel érkeztünk meg az épülettel szembeni parkolóházba. A megbeszélést háromnegyed órásra saccolta, de tévedett. Tovább tartott.
Én pedig kezdtem ideges lenni, ugyanis annál a bizonyos cégnél, ahova készültem, már kétszer elhalasztottam a megbeszélést, nem igazán kívántam harmadszorra is. Aztán nem maradt más lehetőségem. Fel kellett őket hívnom. 🙂
Előre elnézést kértem az esetleges késésemért. Jujjj de ciki volt. 
Aztán versenyfutás az idővel, rohanás át a belvároson és finis! Pár percces késéssel, de megérkeztem az utolsó tervbevett állomáson is, boldog voltam. 🙂
Jelenleg úgy érzem magam, mint egy jóllakott napközis, széles mosoly és elégedettség, de őszinte leszek, szívből uuuutálom az ilyen napokat, ez a stressz már nem nekem való. 🙂 

Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.
A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra. 
Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.
Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: “juj, jól mondom németül, érthető?” mondatok.
Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok  itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket,  teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. 🙂 )  Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.
Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy “heee???” hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták. 
Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy “opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?” abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.
Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit  nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami “maradandót” átélni, tervbe van véve egy pár nap ……. inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. 🙂 
Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis “langoscht” kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. 🙂