Pályázók 1

Embereket veszek fel. Ez is a munkám része, amit szeretek, mert szép, színes. A színek néha melegek, néha hidegek. Változatosak.
Ma is az volt. A jelentkezők között két fura fiúval.
Konkrétan két trágárkodó pályázóval a telefonban.


Az elsö, a reggeli, egy fiatal versenyző volt. Elmondta, hogy mindenképpen fel kíván mondani a jelenlegi munkahelyén és örömest készül hozzánk, de a jelenlegi kibaszott munkáját még el kívánja végezni.
– Viktor, kérem nem beszéljen így, nincs szükségünk ilyen trágár szavakra. Jó?
Pár pillanat csönd volt a telefonban, szerintem lázasan gondolkodott és kereste a kifejezést, mi lehetett trágár? Mire gondolhat ez a nő, milyen trágár szóra?
Fogalma se volt arról amit mondott. Túllépve a megdöbbenésemen, máris a következő mondatát darálta, sürgetően a konkrétumokra terelte a szót.

Aztán ebéd után a másik.
Felhívtam, hogy átbeszélhessem vele a pályázatával kapcsolatos pontokat. Rosszkor hívtam, ezért megpróbáltunk egy, a beszélgetés lebonyolitására mindkettőnknek megfelelö időpontot megbeszélni. Miután rájöttünk, hogy ez nehéz lesz, a pali nem volt rest, feltette az egyetlen logikus kérdést:
– Hú, hát akkor, hogy a picsába csináljuk?
Néztem csak. Vártam, hogy múljon a hatása … aztán jött is a korrigálás:
….. má´bocsánat.
A hangjában viszont egy szemernyi meggyőződés se volt.
A pályázókat értékelnem kell, vele könnyű dolgom volt. 
D-kategóriás pályázó lett.
D, mint Depp.

Èn se vagyok matyóhímzés, használom is néhanapján nyelvünk gyöngyszemeit, de nem is ezzel van a gond. A bammeggal kapcsolatos problémákat a használatuk okozza, amikor is nem mindegy mikor és az se, hogy éppen kinek! 🙂  

(a hitleri időket folytatom!)

Miért lett hirtelen ennyi időm?

A megoldás kikövetkeztethető, ha egy pillantást vettek az iróasztalomra:
Betegszabin vagyok szerda óta.
Pedig mindent megvettem, beszedtem ami a témában előfordul. Köhögéscsillapító szirup, szopogatós torokfertőtlenítő, növényi-, meg homeopátiás csöppök, mégsincs semmi eredmény. Kannányi kamilla- és gyógyteákat szürcsöltem el nap, mint nap, de nix. A magyarországi útunk óta tartó betegségem nem hagyott el. Pár héttel ezelőtt az orvosom javaslatára sajnos még antibiotikumot is kellett szednem.  Akkor úgy tűnt elbúcsúzhatom a köhögéstől, de a múlt hét végére teljes erőből visszatért.
A kolléganőm úgy fogalmazott, hogy agresszívvá teszi a köhögésem, mivel hirtelen tör elő és olyan hangos, hogy egyszerűűűen nem bírja. 🙂 Engem is idegesített, hogy szinte minden egyes alkalommal amikor köhögtem, valaki állandóan ciccegett, és megjegyezte, hogy “uuuu Andrea, es kling nicht besonders gut”.
Döntöttem (mivel tényleg elég rosszul voltam), orvos!
A tényállás fennforgása: a baktérium, vagy vírus elment, meghalt, kifingott. De maradt a gyulladás, mert nem kúráltam ki magamat. Nem hát, dolgoztam minden nap, látástól-mikulásig. Namost ennek a gyulladásnak kellene szépen meggyógyulnia, de ehhez  tényleg pihire van szükségem.
És apus nagy-nagy örömére: NEM BESZÉLHETEK!!! 🙂

Itthon vagyok. Mosásilag, takarításilag és írásilag is megpróbálom magamat utolérni. 
Apropó még egy kép az irodánkból. 
Az én kuckómba beloptam azért Magyarországot.

A sok-sok szomorúság mellett van azért más is ..

….például könnyfakasztó pillanatok, amikor a könnyek előidézője végre nem a szomorúság, a bánat, hanem a szívből jövő, felszabadító és megkönnyítő oltári röhögés. Ez pedig az új munkahelyemmel függ össze. 
Imádom a munkámat. Imádom a munkahelyemet, pont ilyenre vágytam.
Sokat utazunk, rengeteg a munka, roppant fárasztó, de szuuuuuper!! Olyan társaságba csöppentem, ahol jól érzem magam, és ahol a főnök tényleg külön fejezetet érdemel. Az embersége és lojalitása mellett kiváló a humora is, eszméletlen jókat röhögünk.
Mesék jönnek (csak győzzem 🙂 ) … 
de addig is egy kedvenc:

Mesélnivaló

Van. Persze, hogy van. Pontosabban csak lenne, mivel az időmet hozzá rövidre szabták.

Az Anyuról csak nagyon röviden: a múlt hétfő óta egy gondozóház lakója, ahol tegnap egy kisebb csoda történt. Képes volt egy rövidebb sétát tenni az egyik gondozóhölggyel a folyosón. Ez egy fantasztikus hír, miután az elmúlt hetekben egyre rosszabb lett az állapota, már egy percig se bírt ülni az ágyban. Ehhez képest a tegnapi teljesítménye valóban egy csoda, ahogy az is, amit egy kedves régi barátnőmtől hallottam. Bent volt az anyunál és megírta nekem, hogy képes volt pár kanállal önállóan enni! 
Nekem ez a menyország. Bár ha belegondolok, pár hónappal ezelőtt az Anyukám, ha a fél kezét bedugta volna a sejhajába, akkor is ledolgozott volna mindenkit. Most pedig örülök annak, ha 3 kanálnyi falatot önállóan magához tudott venni, meg segítséggel felállt…… 

Úgy folytatnám ezt a történetet, de nem megy, késő van, holnap hajnalban újra wake up, irány a jelenlegi mókahely. Azért jelenlegi, mert felmondtam. Nem azért mert öngyilkos hajlamom van, hanem azért mert találtam egy újat és ezen az új helyen sokkal nagyobb szükség van rám, mint a mostanin. Fel kellett mondanom, különben nem várt volna rám az új Herr Főnök.

Többek között erről is, meg a kabarészámba menő magyarországi okmányirodai ügyintézésről is kívánok mesélni, remélem hamarosan sikerül is!

Egyelőre nehéz az idővel a versenyt tartanom.


Mi lesz velem Ramadánkor?

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól.  Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. 🙂
Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.
kép: www.zentrum-der-gesundheit.de
Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége.  Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni. 
Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.
Hát majd meglátjuk.
Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.
Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem! 
Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. 🙂 
De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. 🙂

Az első hét után (a la munka)

Kedves Világ, gyere ide, had öleljelek keblemre!! Bizony ilyen a hangulatom, fel vagyok dobva! 
Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen jól fogom érezni magam egy német munkahelyen! Azt hittem, a nyelvi/kultúrális különbözőségek miatt ez eleve ki van csukva.  És ebben az állításomban aztán tényleg nincs semmi előítélet, csak pusztán tapasztalat. 
Aki ismer, illetve olvasta tőlem a Schatziról szóló beszámolómat, azt tudja, hogy milyen mélyen megsebzettként kerültem ki egy korábbi munkaadóm, a Frau Dög (Schatzi) kezei közül. A nő az állandó kritizálásával nemcsak mélyen megbántott, hanem hihetetlenül visszavett az önbizalmamból. Mivel amúgy is állandó önértékelési zavarokkal küzdöttem, hát egy ilyen találkozás (amikor a másik egyértelművé teszi, hogy te egy tehetségtelen hülye vagy 🙂 )  komoly válságba sodort. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a Macának még a végén igaza lesz …. és ez azt jelenti, hogy valóban alkalmatlan vagyok mindenre…. 🙁
Semmi nem passzolt neki, olyan volt mint az APEH. Valahol mindig talált hibát. Ha mondat szórendjében nem talált kivetnivalót, akkor nyüsszent a kiejtés miatt. Ha azzal se volt gond, akkor megkérdezte, hogy miért nem sportolok, meg hány kilót is nyom, Frau Andrea?  Udvariasan és önkritikusan válaszoltam meg a kérdéseit (pedig magamban jól seggberúgtam néhányszor), de a méregfogát nem sikerült elsőre kihúzni. Egy kicsit basztatott még a “de hát mit eszik?” hülyeségével, aztán a többedik válaszom után ujjonghatott, mert ismét hibát vétettem a szórendben, vagy ungarischésch lett a kiejtésem. :))
 Tudom, hogy nem szabad senkinek se rosszat kivánni, mert visszakapjuk mint a bumerángot, de isten bizony mondom, léteznek olyan személyek, akik miatt kedvem lenne kipróbálni, hogy tényleg? 🙂 Scatzinak  nagyon tudnék egy-két dolgot kívánni, de mégse teszem, mert félek, hogy az átkom a rossz szórend miatt nem fog rajta, majd néhány céltévesztett kör után visszatér hozzám. :))

A jelenlegi munkahelyemen megtörtént a csoda: állati jól érzem magam. Viszont a napi 8 és fél óra munka, a közel egy órás utazgatással és a reggeli 3/4 6-os keléssel együtt, kemény próbatétel. Estére elhány erőm, ezért is kések a beszámolóval, ahogy a többek között a Faber-Castellékkel is. :)))
Remélem hétvégére sikerül feltöltenem az akkuimat és ismét a szavak közé vághatok!

Addig is: JÓKEDV!! 

Burul a terv

Beza, és néha csak apró baromságokon!

A múlt pénteken 10.00 órára várt a leendő főnöknőm az új munkahelyemen. Előtte nap apus elvitt autóval a helyszínre, hogy saját szemeimmel láthassam az utcát, a környéket. (Tudja ő jól, hogy Pánik Andi izgalmának csillapítása érdekében minderre szükség van 😉 )  Igen, meg kell néznem, hogy hol a buszmegálló, hol kell bemenni az épületbe, stb.
Elhaladtunk a cím előtt egyszer …. kétszer, amikor megjegyezte, hogy ott vannak bent az udvarban. Mármint a cég.
– Hopp! Hol is? – habogtam
– Leparkoljak? Meg akarod nézni közelről? – kérdezte apus, mivel ismer engem jól 🙂
– Dehogy, felesleges! Látom én hol a házsszám, gondolom ott kell valahogy bemenni és hátramenni ….. nem gond, biztosan meg fogom találni …..
– Na még egyszer. Leparkoljak?
– Dehogy….. neeeeem kell ….. nem szükséges …… Jaj a fenét nem! De!!! Állj meg légyszíves valahol!!
(megjegyzem ez majdnem mindig így történik .. :)) )

Az autót letettük, majd testületileg feltérképeztük a buszmegállókat mint a két irányba, azután sorra vettük a lehetséges hamizókat. Sajnos nincs a környéken egy fia Beck-Caffee, de még egy döneres se. Az egyetlen alternatíva egy Backbude, ami azért megnyugtató, éhen nem fogok halni. 
A megadott házszám alatt a kapubejárón besurrantunk és egészen a hátsói udvarban álló üvegépületig settenkedtünk. Megvan!
Megnyugodva próbáltam memórizálni az irodaház képét. Az utcára kiérve többször visszapillantottam, a retinámra égetve az utcafrontot. Sima ügy, ide fogok találni!
Este aztán a helyi közlekedési társaság, a VGN weboldalán pár kattintással össze is állítottuk az útvonaltervet. Szépen, precízen kidolgoztuk a menetet a lakásunktól a cégig, az összes átszállással. Azt persze tudtam, hogy a sínfelújítás miatt a 7-es villamos vonalán mentesítő buszok járnak, de ez nem lehet gond, hiszen onnan indulnak a buszok is ahonnan a villamosok indulnának.
Elérkezett a péntek. A busz, a metró, minden úgy volt ahogy terveztem. A gebasz a Hauptbahnhof előtt  történt, ugyanis a 7-es busz megállóját nem találtam. A villamospótló busz nem a 7-es villamos megállójából indult. A rossebb vinné el, hát erre nem számítottam. 
4 percem volt az átszállásra …. hát ideges lettem eléggé. Néztem jobbra, néztem balra, semmi! Futottam egy kört mint a mérgezett egér, aztán feladtam. Megrohamoztam az egyik VGN információs hölgyikét, de pechemre egy idősebb pár két lépéssel előttem ért a hölgyhöz. Türelmetlenül hallgattam a tipikus turistás kérdéseiket és a dialektusukból kihallva az észeknémetségüket, pár pillanatig úgy voltam mint a bajorok. Utáltam a poroszokat. 🙂 Mivel nem volt időm, így megszakítottam az állati ráérős beszélgetésüket, schuldibuldiztam az udvariatlanságom miatt, de a húrok közé csaptam. Elmondtam, hogy másodperceken belül indul a buszom, csak nem tudom honnan!
A hölgyike útbaigazított, hát rémülten hallgattam a “vagy ott elől át tetszik menni az úton a másik oldalra, vagy ismét lemegy az aluljáróba és a másik felén feljön …. aztán ott tovább és a sarkon a jobboldalon lesz a megálló” Atya-gatya! Ha még itt le-fel menegetnem kell, az az jelenti, hogy a buszt már el nem érem. Fasza nagyon, mindjárt az első alkalommal elkések. 🙁
Különben én soha nem szoktam elkésni sehonnan se, sőt überpünktlich vagyok. 
Odavágtáztam a megállóhoz és magamban szitkozódtam. Ennyire nem cseszhet ki velem a világ!
A vége viszont happyend lett, ugyanis a következő busszal pillanatok alatt, a csak 1 megállóra levő címre érkeztem. Talán pár percet ha késhettem, de ez se volt gáz, mert a cégnél a földszinten egy főnökféleségnek kinéző bácsiba botlottam, aki néhány mondatnyi “Smalk-talk” után  lehívta hozzám a főnökasszonyt. Persze az első dolgom az volt, hogy elmeséltem a pár perces késésem történetét, a kinyomtatott útvonaltervet is meglobogtatva. Mit csináljunk akkor, ha mindent előre lejárunk és megtervezünk, de nem találjuk a megállót?! 🙂 A főnöknéni jókat nevetett és csak legyintett, ismeri a szitut és különben is pár perc miatt ….áh ne is csináljak magamnak belőle ügyet.
A majd egy órás megbeszélés után már megkönnyebbülve várakoztam a buszmegállóban, amikor közelített a busz. Széles vigyorral konstatáltam, hogy ugyan az a sofőr, aki idehozott és akivel ritka jól elbeszélgettem az indulásra várva az ideiglenes buszmegállóban és az út alatt. Együtt szidtuk az állandó sín- és útjavításokat, az össze-vissza módosításokat és kezét ökölbe szorítva szurkolt nekem, hogy nehogy elkéssek a terminemről. 🙂
Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta az első ajtót, felszálltam, ránéztem és vigyorogva megjegyeztem:
– Hát ne ám már megint maga! 🙂
– ..na meséljen, klappolt minden?  – vigyorgott vissza rám a soför
– Minden a legnagyobb rendben! – válaszoltam nevetve, de ekkor már araszoltam az egyik ülőhely felé.
Körbenéztem, és nagyon jó volt amit láttam: mosolygó utasok néztek vissza rám. 🙂 Igaz nem tudták miről van szó, de ugye a derű, a jókedv ragadós, hát ezen a délelőttön pár embert megfertőztünk.
Én és a 7-es villamospótló busz sofőrje. 

Időszűke (tisztára mint a nadrágaim :) )

A kettes számú állásom, a meghatározott időre szóló szerződés alapján június 10-vel lejárt. De hála isten, meghosszabbították egy újabb héttel, bár elég alacsony az óraszám. Mindegy, kaptam még egy kis időt, aminek tényleg nagyon örülök, szeretem ezt a munkát.
A munkatársaim, a csajok valami olyan fantasztikusan jól összejött csapat, léleküdítőek! Normálisak, kedvesek és kaphatóak minden vigyorgásra. 
Van közöttük 2-4 olyan emberke, akikkel kivételes módon pendülök egy húron, el se tudtam volna képzelni, hogy ez így is működhet.
Velük teljesen megszünt az állandó izgalmam, szabadságra mentek a különben állandó háttérgondolatként a fejemben forgolódó: “juj, jól mondom németül, érthető?” mondatok.
Nekik köszönhetően újra átélhettem kabaréba való humoros perceket, holott előtte azt tartottam, hogy ez az idő örökre elmúlt, hasonló élményekben csak otthon lehetne ismét részem. Szinte bizonyos voltam abban, hogy az idegen nyelvi közeg és a származásunkból adódó kultúrális és egyéb különbözőségek miatt nagyobb összaborulások, szimpátiák, majdnem barátságok  itt bizonyára nem várnak rám, de tévedtem! Természetes, hogy a németeknek nem lesz érthető a párttitkáros vicc, se az úttörős, se a fideszes, se az emeszpés, szóval teljes azonulásra semmiképpen nem lehet számítani, hiszen évek, szokások, tradiciók és a történelem választ el bennünket,  teljesen mások vagyunk. Meg kell találni a közös pontjainkat, azokat a témákat, amelyek aránylag semlegesek, így mindenkinek érthetőek, és amiket nem kell okvetlenül elmagyarázni (ugyanis a magyarázat fárasztó és a kutyát se érdekel. 🙂 )  Ez megkönnyíti mind a két oldalnak a lazább kommunikációt. Az aktuális, magával a munkával kapcsolatos élmények, kérdések megtárgyalása, a munkahelyen átélt sztorik elmesélése, az ilyen jellegű állandó cseverészés közel hozott bennünket, hiszen ebben kivétel nélkül mindnyájan egyformán érintettek voltunk.
Viszont humorban, nevetésben hála isten bőven volt részem az elmúlt hetekben. Jó néhányszor szúrt az oldalunk és folyt a könnyünk a röhögéstől, szenzációs volt újra önfeledten vigyorogni mindenen, csipkelődni, ökörködni. Nem javítottak, nem néztek rám felhúzott szemöldökkel, hogy “heee???” hanem toleráltak úgy ahogy vagyok és ez nagyon nagy szó. Mindent megértettek amit mondtam, mert érteni is akarták. 
Bármit kérdezhettem, ha valakihez azzal fordultam, hogy “opsz, hát ezt nem egészen értem, megnéznéd ezt a levelet?” abban a pillanatban már gurult is a megszólított a székével hozzám és egyből végigolvasta a számomra kérdéses fogalmazást, és javaslatot tett a megoldásra. Egyetlenegy egyszer se várakoztattak, egyetlenegy egyszer se vontak vállat, hogy nem az én problémám, pedig az ő idejüket raboltam és ahogy az előző posztban beszámoltam róla, ez a munka szigorúan időre ment.
Kettőnek közülünk pénteken lejárt a szerződése, őszintén mondom, nehezek voltak az utolsó órák, a búcsúzás. Könnycsepp itt, könnycsepp ott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy összeterelt ezekkel az emberkékkel, úgy érzem ismét sokat tanultam.

Az időszűke tehát azt hiszem érthető, munka délelőtt, munka és family délután. Ráadásul kitört a 2 hétig tartó pünkösdi szünet, jó pár program vár ránk, valamit  nyújtani kell Mucinak, mivel jelenleg nem tudunk elutazni nyaralni. A szünet első hetében még dolgozni fogok, a másodikon viszont mindenképpen szeretnénk valami “maradandót” átélni, tervbe van véve egy pár nap ……. inkább nem írok róla, nehogy ne sikerüljön. 🙂 
Ma kipróbáltunk egy román éttermet. A kisfiamat azóta távoltartom magamtól. A fokhagymaszag miatt. Ugyanis “langoscht” kért, nagyon szereti. A lángosért nem lépek, viszont a fokhagymát imádom. De csak magamon. 🙂

A háló fogságában

Már írtam arról, hogy milyen bődületesen sok időt töltünk el a számítógépeink előtt. A munkavégzéshez és a szórakozáshoz is őket nyomigáljuk. Ez a királyi többes egy picit puderezi a saját, a géppel eltöltött óráim vérfagyasztóan magas számát. 🙂
A munkám (jelenleg már csak 3-4 óra naponta) a multinál, ától-cettig, kizárólag csak számítógépes munka. Ráadásul elég szűkreszabott normákkal kell megküzdenünk. Egy adott munkafolyamat elvégzéséhez egységidőket határoztak meg, és ezeket nekünk szem előtt kell tartanunk, valamint ami még rosszabb,  be is kell tartanunk. Magáról a munkáról és az ott használt szoftverekről nem letyelótyálhatok, a titoktartásról szóló nyilatkozatot itt is aláírtuk.  
Egy email végigolvasására, feldolgozására és megválaszolására  összesen 130 másodperc, azaz 2 perc 10 másodperc van (szükre)szabva. Az elején ezt az időt lehetetlennek tartottuk, de azóta már tudjuk, hogy megy ez kérem! 1 perc 50 másodperc, sőt, sokszor 1 perc 10 másodperc alatt is!  De ezek a sima ügyek. A gond, a problémás esetekkel van, ahol 8-10 percig is eltarthat egy email lezavarása, és ekkor veszítünk el értékes időket. Mivel nem rendelkezünk az összes olyan számítógépes joggal, és lehetőséggel amivel a cég állandó dolgozói, így nekünk csak az emailos munkarész maradt, egyéb más tevékenység (például telefonos intézkedés) nélkül. Ezért a “munkanyilvántartó” rendszerből is csak az egyszerű, mezei a miénk, nem áll a rendelkezésünkre ilyen-olyan kiloggolás, szünetek beiktatása.
Magyarul: amint elkezdtük a robotot, bejelentkeztünk, máris érkezik az első feldolgozandó email. Amint feldolgoztuk az adatokat, megválaszoltuk a levelet és rátenyereltünk a “Küldés” gombra elment a válasz, nem is látjuk soha többé.  Na és ilyenkor nincs hátradőlés, jólakott mosolygás, mivel nincs rá idő. Már meg is érkezett a következő levél és az óra fent a bal sarokban ismét indul, kezdi számolni a másodperceket.
Ha azt mondom, hogy állati gyorsan dolgoznunk, akkor nem túlzok.
A munka megkezdésétől egészen a kicsengetésig, gőzerővel folyik az árbájt, a tempóból visszavenni nem lehet, ezért is neveztem el magunkat rabszolgáknak. Gyorsan kell olvasni, értelmezni, cselekedni.
Az állandó dolgozóknak lehetőségük van arra, hogy megállítsák a levelek ész nélküli folyamát, mivel őket megkérdezi a rendszer, hogy kívánják-e a következő levelet? Ha ráböknek a “Gyühet”-re, akkor indul az óra. Ha nem kívánja a levelet, mert pisi lesz, vagy cigiszünetre ballag, vagy éppen telefonálni kíván, akkor a rendszer diszkréten kussol és pár másodpercen belül továbbküldi a levelet egy másik munkatársnak.
A “bepisilek”,  a “jézusom, de szomjas vagyok, hozok egy üveg vizet, kértek valamit?” és a “ha most azonnal nem iszom egy kávét nem tudom mi lesz :)” helyzetekben, mi ismét kiszolgáltatva állunk a Nagy Számítógép Rendszerének, mivel nincs lehetőségünk megállítani és szünetet kérni tőle. Az óra megy tovább, ketyegnek a másodpercek. Az összes kifutás a konyhába, wc-be és köztes rötyögés a többiekkel (ebből is van sok, hála isten! 🙂 mind-mind letornászandó a statisztikából.
A munka végét egy sreenschottal zárjuk, amit a statisztikáról készítünk.  Ez a sreenshotot kell emailban elküldenünk minden szöveg és kímélet nélkül a főnökünknek.
Talán tudtam érzékeltetni a jelenlegi munkámat, és érthető vált, hogy miért  is nézzük folyamatosan a monitort. Szinte le se vesszük a szemünket róla, higyjétek el, hogy fárasztó. De akkor se nehéz. 🙂  6 óra volt a maximum, amit le tudtam belőle zavarni, többre már nem lett volna erőm. A jelenlegi 3 óra viszont kevés. Keresetben is.

Ezek után teljesen érthető lenne, ha otthon privát, már egyáltalán nem ülnék a számitógéphez, de sajnos engem másik fából faragtak. :)) Vagy csak szimplán hülyeség? 🙂
Szemcsepp a megeröltetett szemekbe, masszírozás a lassan fura hangokat kiadó csuklóknak és máris itt vagyok az interneten.
Védelmemben annyit tudnék felhozni, hogy az elmúlt hetekben nagy dolgokra valóban nem voltam már képes, hiányzott, elfogyott az erőm, ahogy ide, a blogomba se írtam, maradtak a trallalás időtöltések.
Na ezekkel a trallalákkal kapcsolatosan szeretném elmondani, hogy mennyivel okosabb nálam a fiam!

Itt van mindjárt a fészbúk. Az egyik ismerősénél fedeztem fel egy korábbi osztálytársnőjét, akivel általánosban még egy osztályba járt. 
– Jé, André, nézd itt van a “Kerstin” (mindegy mi a neve)! 
– És? -kérdezett vissza és nézett rám azokkal az okos kis szemeivel a szemüvege mögött
– Nem írsz neki, nem jelölöd be ismerősnek? – kérdeztem naívan. Tényleg nagyon naívan….
– Anyuuuu, dehogy fogom bejelölni, én nem akarok az egész világgal barátságban lenni, nem akarok több száz ismerőst!! – hangzott, a meg kell mondjam nagyon okos és engem elgondolkodtató válasz. 11 évesen nem rossz.

A bloggal kapcsolatosan is vannak néha összetűzéseink, bár az aggodalma néha egy kicsit túlzott és hogy is mondjam … enyhén idegesítő.
Bármerre járunk, bármilyen fényképet készítek, először is: ő nem kíván szerepelni rajta, másodszor hozzáteszi, hogy “de nem a blogba és nem a fészbúkra!!!” Copyright von André. :))
Tegnap volt a csúcs. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott az “Épeszűek kategóriájában”, engem, hogy finoman fogalmazzak, mindenképpen lekörözve. 
Viccből feltettem a fészbúkra a szombati kiruccanásunk alkalmával készült számlát, amint volt egy-két kevésbé nőies tétel. :)) Én jókat rötyögtem a poénon, fel se merült bennem az, amire a kisfiam rávilágított és ismét, roppant józanul felismert. 
– Papchen, Papchen képzeld el mit csinált az anyu! Feltette a fészbúkra a számlát! Hát ilyet pedig nem szabad csinálni, ez egyáltalán nem vicces!!! Miért kéne az egész világnak tudni, hogy mit ettünk és ittunk szombaton? – közölte felháborodottan az apjával.
– Jóvannnna, csak viccnek szántam, tényleg a …….. – de ekkor már elgondolkodtam a szavain.
– Anyu, de azt mondd meg, hogy kire tartozik? És tényleg biztos vagy benne, hogy mások is olyan viccesnek találják? 
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy ennek a gyereknek több esze van mint nekem. 🙂 És természetesen eltávolítottam a képet, nyoma se maradt.
Bár az André erre már mondaná, hogy az interneten mindennek nyoma marad …..
Neki van igaza. 
Valahol az is tetszik, hogy ő egyáltalán nincs megrészegülve az internettől, a Social Network-öktől. Csak használja a netet. Zenehallgatásra, játékra. Remélem ez az egészséges hozzáállás még sokáig így marad. Ha valami változás lenne, figyelmeztetni fogom őt a saját szavaira. :))
De egyelőre az alábbi képek vannak érvényben. 🙂

Én, a háló, az internet fogságában

kép: aboutpixel.de  © marshi
André viszont szabad, független.
kép: aboutpixel.de © Dima Barabashev

Hétfő

Ezek a legsz@rabb napok, de komolyan! Utálom a hétfőket  Megfigyeltem, hogy nálam, nálunk mindig akkor történik valami. A pénteken megírt és postára adott rendkívül kellemetlen tartalmú levél hétfőn már a postaládánkban csücsül. (itt szombaton is van posta, levélkézbesítés). A már korábban elküldött boríték is legkésőbb hétfőn megérkezik nálunk. A kritikus telefaxokat és emailokat hétfőre időzíti nálunk a sors. 
Bár egy korábbi amerikai ügyfelünk, a mindent felülmúló emailjaivel általában a hétvégénket cseszte el, kivétel nélkül péntek éjjel tombolt, a leveleit szombat reggelente olvastuk, nem volt kispálya! 🙂 Az ürge privátemberként volt az ügyfelünk, de ettől függetlenül az emailjeit mindig cégesen írta alá, szóval soha nem ügyelt arra, hogy az automatikus aláírás ne kerüljön az elküldött levél aljára. Hagyta a majom, mivel egy hatalmas konszern egyik amerikai gyárának volt az igazgatója, szerintem még erekciója is támadt az elküldött dörgedelmes levelek kapcsán. :)))
Viselkedni nem bírt, nem tudott, de valószínüleg az ekkora pozicióban ülő emberek már nem is tudnak. Kabarészámba mentek az építkezéssel kapcsolatos egyeztetések, mert a faszi egyszerűen nem bírta magát fékezni, néha pusztán csak hisztizett, néha szó nélkül elrohant, de olyan is volt, amikor csak ordított. 🙂 Azóta is szeretjük ezt a fajta bizniszmikulást. 🙂
A felesége megpróbálta az idegölő felelőséggel és elvárásokkal mentegetni b. férjeurát, de sajnos nem tudta megmenteni. A pali egy “Depp” (egy hülye) lett, aki pontosan úgy viselkedett mint egy Depp, egy Trottl (trottli). 
Senki nem volt tekintettel a szegény ember rettentően magas poziciójára, az érintett felek egymás között őt egyszerűen leelmebetegezték. 🙂 

Na, vissza a hétfőig. Ma is hétfő van. 
Mondjam? 
:))

Az egyes számú munkahelyemnek lőttek. Bár nem ért meglepetésként, mert magam is láttam, hogy a magyarországi piacon kifejtett tevékenységünk nem igazán éri el a kívánt eredményt. A hirdetésünkre érkező pályázatok messze alulmúlták a vártat mind számban, mind minőségben. Össze tudtam hasonlítani más országok adataival, hát ………… 🙁
Valaki azért elmagyarázhatná nekem, hogy akkor, amikor egy hirdetésben az szerepel, hogy németül beszélő embereket keresnek és várják a németnyelvű pályázatokat, akkor mi a fészkes fenének küldik el rá Jóskapisták az angolnyelvű jelentkezésüket egy kanyi német hang nélkül???? Németországban németül beszélnek az emberek és nem angolul. 
Na, szóval végetért a munka 1. Már csak a munka 2. maradt, de már az se túl sokáig. 
Kicsit ………….. nagyon úgy érzem magam, mint a kislány a képen. 
Szomorú vagyok, és nem tudom hogyan tovább…..
aboutpixel.de / doof hier! © Joana Virck-Alevra