Az izgalom jogos volt.

Még jó, hogy nem írtam le túl korán, azaz a betanítás első napját követően, hogy jól van, minden rendben, nem nehéz a munka! Pedig terveztem a bejegyzés megszületését, de valami azt súgta, ne hamarkodjam el a kijelentést, valami csont biztosan lesz benne. 
Lett is .:)
Az első napi diavetítős magyarázós rész, amit az egyik marketinges főnökféle tartott, egyáltalán nem volt megterhelő. Követni és érteni is lehetett, ráadásul volt bent egy jó csomó információ ami nem is érdekelt. Ezek a társaság forgalmi adatai voltak, a termékeik, a fejlődésük, az üzletnyerésük a világon. Kit érdekel ……
Ez egy multicég. És tegeződünk. Bár én tuti, hogy nem merném a főnökünket letegezni, főleg nem így az elején. Maradok a jól bevált Herrezésnél. A többiekkel persze teljesen más, tegezés van keresztnévvel. 11-en kezdtük együtt a munkát, mindannyian nők. Vicces, hogy van köztünk például egy régész is, aki jelenleg jobb híján, adatot rögzít. További 2 egyetemista erősíti a csapatot, a maradék pedig mind olyan mint én. A kaufmännischer Bereichből, azaz a kereskedelmi, közgazdasági szakmákból
Kaptunk egy vastagabb és egy vékonyabb füzetet, amikben a cégnél használt szoftver kerül bemutatásra. Ahogy írtam, az első napi okosítás után nem voltam nagyon megijedve, mert felfoghatónak tűnt az egész.  Olyasmi mint a SAP rendszer. Logikus, egymásra épülő moduluk, amikkel a különböző részlegek dolgoznak. A beszerzés, az értékesítés is ugyanazzal a rendszerrel dolgozik, csak más-más moduljával. Amit a mi munkánkhoz tudni kell, az csak egy része a nagy egésznek. Nem vagyunk jogosultak erre, meg arra, de ettől függetlenűl, az összes adatot látjuk, hozzájuk férhetünk.
Na, szóval az az első nap csak egy részét érintettük a témának, otthon még legalább egy órát utánaolvastam, fellapoztam a kapott füzeteket és a jegyzeteimet, de nyugodt voltam. Kellő gyakorlással nem lesz gond.
Aztán a második napon már kerekedett a szemem, nyúlt az arcom, és érkezett a nyugtalanság. Úr isten! Ezt mindent tudni kell?!?!
Külön továbbképző teremben kaptuk a kiképzést. Egy hölgyike űlt a kivetítővel összekapcsolt ámítógépnél és lépésről-lépésre levezényelt nekünk egy adatrögzítős folyamatot. Teljesen mást, mint egy nappal korábban a Struki (Strukturmenedzser 🙂 ) Hogy néz ki az email, hol kell bejelentkeznünk, hova kell klikkelnünk, mik közül lehet választani, mit kell választani, hol kell még feltétlenül pipát tenni, aktiválni, beírni, felülírni. Továbbá hol találjuk a kiegészítő adatokat, merre kell járnunk a program végtelen rengetegében …. hát sokkoló volt a mennyiség. Ijesztő volt a hölgyike gyorsasága is, néha azt se tudtam merre jár, hova bökött?
Az emailok megválaszolásához léteznek úgynevezett “Textbausteinek”, azaz kész, beszúrható szövegminták. Viszont ezekből létezik több száz, mivel ahogy írtam, az összes részleg ezzel a progival dolgozik. A szövegminták megtalálása tűnt nekem a leglehetetlenebb vállalkozásnak. Rájönni, hogy melyik nagy mappában lehetnek és milyen mélyen…. és a rövidítések borzalmáról nem is írok. 
Izgultam az miatt is, hogy valóban fejben tudom-e majd tartani az összes fontos mezőt, amit ki kell tölteni, meg azt, hogy mi a fenét kell beírni?
Mindegyikünknek oda kellett ülni a géphez és egymás-után egy-egy példát végigcsinálnunk. Én mindenkit magam elé engedtem. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, sőt! Egyre inkább úgy éreztem, hogy még a végén szégyenszemre becsődölök, és nem fogom tudni ellátni a munkát.
Amikor sorra kerültem, úgy gondoltam nem fog menni.
Odahuppantam a géphez és szemügyre vettem a beérkezett emailt. Átolvastam és hangosan megfogalmaztam, mi vele a teendő. 
– Richtig! – hangzott a biztató válasz.
Aztán éreztem a hidegkirázós bizonytalanságot. Most mi van? Hogyan tovább? Mi a következő lépés, mire, hova kell kattintanom? Rettenetes volt az a pár másodperc, amíg össze kellett, hogy szedjem magamat, a gondolataimat és elűznöm a pánikot. 
Aztán valahogy gatyába ráztam a dolgokat, de volt jó pár állomás, ahol a:
– Neeeeem, azt nem oda ….. – mondatok elhangzása után egyszerűen csak követtem a javasolt megoldást a kiképző csajtól és saját meggyőződés nélkül, értelmezés híján azt húztam/írtam be amit mondott és javasolt. Persze közben éreztem, hogy elönt a forróság, mivel tudtam, hogy később nem fogom tudni magamnak felidézni a példát, így nem fogom megérteni a miértet, hogy mit gondoltam rosszul és miért. Az egész összefolyt. 
Bizonyos részei a programnak, a monitoron látott képnek még mindig sötétek maradtak, komolyan izgultam. Nagyjából a felét értettem teljes biztonsággal, a maradékhoz úgy éreztem további magyarázat kell és idő. Na meg persze gyakorlás. 


…… még folytatom!!

Valami van a levegőben

Erre varrjatok gombot! Hónapokon keresztül nix, sőt gaaar nix a munka frontján, aztán egyszerre megérkezik a többedik ajánlat!
Tisztességes és kitartó, napi x órában hirdetéseket nézegető, állások után kajtató, pályázatokat küldözgető emberkékkel ilyet csinálni?!?!? Ez nem fair!
A múltkori állásinterjúm jól sikerült, a hölgyemény 20 perc után közölte, hogy közte vagyok a kiválasztottaknak. Májusban kezdek. Persze mindig van “de”, ennél az állásnál is. Egyrészt “befristet”, szóval nem tart ész nélkül. Csak 6-8 hétig. Azonkívül csak heti 15 óra, de mindegy. Végre valami. Mellette bőven tudok foglalkozni a másik “majdnem” állásommal és a saját vállalkozásunkkal. Apropó, a “majdnem” állásom eszméletlen sok időbe és energiába kerül, nagyon sokat dolgozom vele. De nagyon érdekes és állatira tetszik. 
Mikor persze már minden klappol, akkor hívnak fel egy olyan cégtől, ahonnan már igazándiból elutasítottak egy elegáns köszönjük szépennel januárban, hogy szeretnének megismerni. Pufffff. Rendes 8 órás munka, pont olyan ….khmmm olyasmi 🙂 amit még elvállalnék. De! Erlangenben, túlórákkal és mellette nem férnének bele a napba a majdnem és a félállásaim, se a gyerekem a leckéivel (néha kell kérem a nagydolgozatok előtt gyakorolni). Bár meggondolandó, mert akkor legalább főznöm se kéne hetente többször, amit sajnos utálok.(Mindennap nem főzök, nincs az az isten ami rávenne! ) 
Meggondoltam, megrágtam a témát, de döntöttem, nem. A “majdnem” állásom elég jól néz ki, sokat lehet ott profitálni, arról nem is beszélve, hogy élvezem nagyon. 
A megbeszéltekhez tartva magamat, visszahívtam a nénit és sajnálattal közöltem vele, hogy nem vállalom. Újdonság volt számomra a szomorú hangja és a csalódott válasza: “Oh, kár.” Nagyon szimpatikusnak talált, szerinte nagyon beleillenék a teamjébe. 
A valami a levegőben megjelenik a vállalkozásunk mindennapjaiban is, a párom hihetetlen történésekről számol be. Ezekről igyekszem külön beszámolni, mert tényleg viccesek a megfoghatatlanságukban. Éveken keresztűl megy minden lefelé a lejtőn és egyszercsak ……. de tényleg inkább erről majd külön.  
kép: Johnnyb / pixelio.de

Hosszabbra szántam ezt a beszámolót, de egyrészt a szokásomtól eltérően most nem kanyarogtam el jobbra-balra a tárgytól, másrészt a velejét, a lényeget megírtam.

Szóval mondom, van valami a levegőben! Ez a valami pozitív, kellemes, feltöltős, és tuti, hogy nemcsak a tavaszi szél. Bár az is nagyon fincsi, a napocskával együtt. Itt a tavasz!!
Ja, és van egy újabb reklám golyóstollam! :))

Állásinterjún jártam

kép: derateru / pixelio.de
Hát igen, azért izgultam. Meg egy kicsit úgy éreztem, úgyse fognak felvenni. Tapasztalat? Megérzés? Nagy valószínűséggel mindkettő, bár nagyon reménykedtem. 
Már az is nagy dolog, ha egyáltalán eljutunk egy Vorstellungsgesprächig, azaz egy állásinterjúig. 
 
A cég ahol jártam, egy nagyobb ingatlanos társaság, ami egyrészt a szakmámba vág, másrészt a közelben van és nem Kün Bélán. 
 
beevezés egy mellékágba
Kun Béla nevét egy újonnan létrehozott győri lakótelep viselte, ami emlékszem, gyerekkorom csak biciklivel megközelíthető, vadregényes, dimbes-dombos, titkokkal teli sztyeppéjére épült. Akkor még közlekedési kapcsolatok híján valóban messze volt a város magjától, az ismert és régóta lakott részeitől. Ezért a merre van az a Kun Béla lakótelep kérdésre a válasz bánatos legyintés volt és a megjegyzés. Messzi. Künn a pi….ban (már bocsánat). És így lett Kun Bélusból Kün Béla, akinek új neve már magában hordozta a városhoz való távolságának meghatározását is.
visszatérés a folyamhoz

Az üvegajtón túl, a recepciós pult mögött egy csöppet kimért, kedves, de nem vigyorgó, csak udvarisan mosolygó korombeli, hölgy fogadott. Persze nem akárhogy. Az üvegajtón belépve, legalább további 5-7 métert kell tenni nyílegyenesen a nyanya felé, aki persze se az ajtónyitásra, se a közelítő léptekre nem reagált. Olyan komoly munkában volt, egyszerűen fel sem nézett. Ha-ha-ha, jaj ne játszd meg magad! – volt sajnos az első gondolatom a Szőke Hölgyről, hát asszem nem jól indult. 
Amikor már pontosan a pult előtt álltam, felnézett rám és visszaköszönt. Kis hamis, mégiscsak észrevett. 🙂
Várnom kellett a Herr Ügyvezetőre. Gondoltam, mert láttam. A tárgyaló, ami mellett a bejárati ajtótól a Szőke pultjáig tartó ösvényen végignyargaltam, jobbra volt és üvegfalú. Naná, hogy odanéztem. 
Láttam, hogy ketten ülnek bent. Egy öltönyös pali nekem háttal (előtte papírok és toll), vele szemben pedig egy az ujjait tördelő, feketébe öltözött lány. Biztos voltam benne, hogy VG és nem ügyfél. 🙂 A testbeszéd mindkettőjük esetében egyértelmű volt.
Jaj, de utálom ezt istenem! Szörnyű ez a lóvásár, mikor látod, hogy te vagy az x-dik versenyző, kérem a következőt alapon! Ha nem is megalázó, de elértéktelenítő. Igenis azt hittem, hogy RÁM kiváncsi a Herr, mert valamennyire kiválasztott és nem arra, hogy egy tömeges átszitáláson veszek majd részt. 
A tárgyaló üvegfalának háttal ülve, igyekeztem nem a bent zajló beszélgetés kiszűrődő hangfoszlányaira figyelni, különös tekintettel a: van-e a lánynak akcentusa, vagy echte német? információkra. Ami mégis átjött az számomra mindenképpen előnytelen volt. A jelentkező lány német volt, nix ostblock. 
Aztán végre kijöttek. A Herr már oda is ugrott hozzám, bemutatkozott és beterelt az üvegfal mögé.
Elnézést kért, mondta rögtön jön. 
Leültem a vallató székbe, kb. arra. ahol előttem a Német Lány ült. Aztán kinyilt a bejárati ajtó és megérkezett a harmadik versenyző. Kezében mappa, szemében kérdések. Nyílegyenesen odament a Szőke pultjához, és hangosan megjegyezte, hogy tudja egy kicsit korán jött, de itt lenne. 
Fasza! – gondoltam.
Ha most itt marad, akkor itt fog ülni kint az üvegfal mögött és várni, rám várni, arra, hogy végre már kijöjjek, hát engem ez idegesíteni fog. 🙁 
Puff. Leült. DE! Szőke közbelépett. Javasolta neki, hogy menjen át egy kicsit a szemben levő kávéházba, ha nincs más elintéznivalója a környéken, mert egy picit korán van. 
Hála isten elhúzott. Különben nem értettem ezt a nőt. Ha 15 óra 20 perckor van terminem, akkor nem megyek be 15 óra 5 perckor, de főleg nem 14 óra 45 perckor, mivel engem nem akkor várnak. Az időt ilyen esetben el szoktam tölteni máshol (autó/kávéház/lépcsőház/kirakatnézegetés), de nem megyek be, hogy csókolom itt vagyok. Bár tényleg, meg lehet kérdezni, hogy esetleg kezdhetnénk-e korábban, mert itt vagyok, de ha azt mondják, sajnos nem, akkor nem ülök le ott és várok.
Na, szóval a csaj (és sajnos ismét német, ohne akzent 🙁 ) elment, a Herr visszatért hozzám. Azzal kezdte, hogy átforgatta ismét a papírjaimat és megállapította, hogy: kérem, látom egy profival van dolgunk!
Bóknak szánta, én viccnek vettem. 🙂
Mesélte, hogy egy valag pályázatot kaptak, időbe telt mire egyáltalán átválogatták őket. Bemutatta a cégét, mesélt, kérdezett, trallala.
Aztán elővette a lapot a kérdéseivel. A kérdések a van-e gyerek és megoldott-e a felügyelete, valamint a szokásos egyébb rugalmassági témákat feszegették. El tudnám-e vállalni a kieső kolléganő helyettesítését a betegsége, szabadsága alatt, stb.
Hatalmas zöld pipákat húzott válaszként a nevemet viselő papír kérdéseihez, nem volt rossz. Bemutatta a végzendő munkát, ami a klasszikus teamasszisztensi munka (titkárság) és kitértünk az egyéb szükséges ismeretekre. A Photoshoptól kezdve az ilyen-olyan spéci ingatlanos programig minden oké, a telefonos ügyfelezés is, aztán egy kicsit elcsesztem. 
A levélírásnál megjegyeztem (mindig is meg szoktam), hogy az talán nem annyira az erősségem, ezért nekem arra mindenképpen szükségem van, hogy az általam megírt leveleket/emailokat még valaki átnézze, nehogy hiba maradjon benne. Bocsánat, de a német nem az anyanyelvem, így előfordulhat. 
– Semmi gond, nálunk levél ellenőrzés nélkül úgyse megy ki! – biztosított a Herr, de a zöld filctollat felváltotta a kezében a kék golyóstolla és máris megszületett a megjegyzés az addig hibátlan papiromon. :(((
Különben magamban vigyorogtam rajta és csak egy hajszál választott el attól, hogy vele is közöljem:
– Ujujjjj, ha a pipa helyett szavak kerülnek az értékelések közé, az nekem már rosszat jelent. – de nem szóltam, hiszen ez van. Mi a francnak nem tudok 100 %-os biztonsággal német leveleket önállóan fogalmazni, vagy legalábbis mi a francnak vallom be? Ez volt az a pont amikor biztosan éreztem, hogy romlottak az esélyeim. A könyvelési ismereteket feszegető kérdés aztán megadta számomra a kegyelemdöfést. (Könyvelés?! Csak azt ne! Az 1984-es  közgazdasági szakérettségim óta küzdök ellene, csak ezzel ne kelljen foglalkoznom. 🙂 )
Kifelé menet még körbenéztem a terepen és megállapítottam, hogy hideg van az irodában. A hideget meg nem bírom. A Szőke felé is köszöntem kifelé menet, de sajnos nem reagált, annyira dolgozott.
Anyád! – gondoltam és megismételtem hangosan a Tschüüüßt, vagy az Auf Wiedersehent, már nem tudom melyiket. Erre már ő is reagált. Erre már valóban kénytelen volt.

A meghallgatással kapcsolatos emailt az előző bejegyzésben (legelsőként) már olvashattátok.
Ez van. 

Persze megy minden tovább, így szoritást kérek, ma 13:30-kor újabb állásinterjúra készülök!!!! Milyen munka? Majd elmesélem! :))

Egy kis Zusage és sok, sok, sok kis Absage

Aki tud németül az már most érti a címet, aki nem az figyuljon, mindjárt kiderül! Részlet egy a múlt pénteken dilután részemre megküldött emailből:

“Sehr geehrte Frau Èn,

vielen Dank für Ihre Bewerbung und das nette Vorstellungsgespräch vom 05. April 2011. Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass wir uns für einen anderen Bewerber entschieden haben und Ihnen somit keinen positiven Bescheid geben können.
Wir bitten Sie, diese Absage nicht persönlich zu werten und wünschen Ihnen für Ihre berufliche und persönliche Zukunft alles Gute.
Mit freundlichen Grüßen

Illetékes Józsi “

Az írás fontosabb elemei:
vielen Dank = nem fordítom, mindenki tudja 🙂
Vorstellungsgespräch = állásinterjú
leider = sajnos

Egy újabb emailt kaptam, figyelem!
“Sehr geehrte Frau Már megint Èn ,
für Ihre Bewerbung bedanken wir uns herzlich. Uns ist es nicht leicht gefallen, unter der Vielzahl der Bewerber einen geeigneten Kandidaten für unser Unternehmen auszuwählen.
Leider müssen wir Ihnen mitteilen, dass Sie nicht in die engere Auswahl kommen.
Für Ihren weiteren Berufsweg wünschen wir Ihnen alles Gute.
Mit freundlichen Grüßen ……. “
A szöveget nem fordítom, érthető a nyelvet nem beszélők számára is, hiszen előfordul benne a kulcsszó, a leider.;)
Szóval így néznek ki ezek az “abzágék”, az elutasítások. Bebeee, ebből nekem van sok-sok-sok- …….. jól érzem?! Valamiért nem vagytok rám irigyek! Node, ahogy a címben finoman utaltam rá, van azért egy kicsike “cúzágém” is. Zusage ritka mint a fehér holló, főleg az én koromban, az én szakmámban az ostblockos származásommal. De mégis! Az újságban találtam rá az álláshírdetésre. Mivel nem kimondottan a végzettségemet célozta meg, nem is mertem elküldeni a jelentkezésemet, inkább csak telefonon érdeklődtem. 
– Hááát, nem jó sajnos, kimondottan olyanokra számítunk, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek, ez fontos, de…. mégiscsak, tudja mit? Küldje el nekünk a pályázatát!
Rá egy napra csengett a telefonom, mehettem az állásinterjúra. A főnökasszony nem titkolta, rengeteg pályázat érkezett, sok alkalmas jelentkezővel, majd értesít. Pár nappal később újra ott ültem az irodájában és megbeszéltük a hogyan továbbot. 
Engem választott. 
Yeeeeessss!!! :)))
Ès mitől majdnem állás? Attól, hogy nem napi 8 órás, mégcsak nem is részidős, egyelőre csak pár órás hetente. Mivel a projektek most indulnak, nem tudni mi lesz belőlük. Ha beválnak, akkor fellendülés és sok munka, nekem “rendes”, nagylányos állás, sőt, haszonrészesedés, ha nem válnak be, a’viszontlátás. Szóval lutri még az egész. Van is munkám, meg nincs is. Pontosabban nem tudni meddig lesz. De vegyük ismét azt a jó kis agykontrollt és kergessük el a felhőket! Tehát?? Egyre jobban!!! Hát nem megint belebeszélt egy másik hang?!?!? Azt mondta, kettőre meg rosszabbul! 🙂
Hogy lesz tovább majd meglátjuk, ahogy a frankok mondják: schau mer mal! (ejtsd kis helyesen, magyarosan:  schaumomól!  🙂 )
kép: Markus Hein /pixelio.de

A múltheti állásinterjúról “mindjárt” mesélek!

Majdnem állás

Tudom, hogy a James Hunter koncertről és a St.Pölten-i útról kéne már elvileg beszámolnom, de én másként vagyok bekötve. Nekem mindenhez ihlet kell. Jelenleg pedig újra a munkakeresés a sláger, azzal van tele a fejem.

kép: Dieter Schütz/pixelio.de

Hónapokkal ezelőtt számoltam be a munkaközvetítőkről és a velük kapcsolatos új hobbimról, a reklámtoll gyűjtéséről. Mivel későn eszméltem így csak sajnos öt darabbal dicsekedhetek. 🙂 

Szintén hónapokkal ezelőtt történt, hogy majdnem sikerült egy állást találnom. Az egyik kedves nürnbergi ismerősöm kérte mondjam már el, hogy mitől nem jött össze ez a “majdnem állás”? Hát ezzel aztán ötletet adott, úgy gondoltam a történetet megosztom itt is mindenkivel. 🙂


A majdnem állásról
A majdnem állásnak mindig egy baja van: az, hogy legalább tizedmagammal jelentkezem rá. Még a leghülyébb állásra is vannak nálam még hülyébbek, akik jobban megfelelnek. 🙂
A szóban forgó lehetőség csak egy pár hónapos projektmunka lett volna. A feladat: csak és kizárólag adatrögzítés, illetve a már meglévő adatbank ellenőrzése. Hát gondolhatjátok, hogy nem kell hozzá Harward. 🙂 Rádásul nem is Nürnbergben, hanem a világ végén, méltán reménykedtem abban, hogy nem fogják túl sokan megpályázni az állást.
Természetesen első körben a Zeitarbeit-nél vizsgáztattak, és boldogan közölték, hogy elsőrangúan megfelelek erre a posztra! (kicsit jó volt, mert dícsértek, másrészt marha ciki volt, hogy egy adatrögzítésre megfelelnék ….. )
Mindegy, a cél a munkavégzés, és ebbe az adatrögzítés (mivel már végeztem ilyet) bőven belefér. Egy biztos, akármilyen “trottel” munkának is hallatszik, német nyelvtudás nélkül még beleszagolni se lehetne. 
A megbeszélt termin előtti napokon az autónk természetesen furán köhögött. Ùgy döntött nem tölt. (Általában mindig nagyon jókor jönnek a hasonló műszaki problémák …. ) Irány egy autószerelő, aki kézrátétellel megállapította az akkumulátor éveinek elmúlását. Csak néztünk, mivel az aksi még egy éves se volt. 🙁 Erre aztán hozzátette, hogy akkor sajnos előfordulhat az is, hogy a Lichtmaschine (akkor nem tudtam mi a fene lehet, de nem telt bele egy nap és sajnos megtanultam magyarul is: a generátor ) a bűnös. Ès az húzós. 500,-EUR körüli szervízköltséggel kell számolnunk. 
Mi persze ilyen összegekkel nem számolunk, szóba se jöhet!
…. másnapig.
Amikor is a vadi új akkumulátor kezdett lemerülni és nem töltött rendesen. 😉 Szerelő. 
Sajnos a Lichtmaschine. Hogy én ezt mennyire utálom …. 🙁
Az állásinterjúra pedig ki kellett valahogy jutnom. Az Öffikkel (öffentiche Verkehrsmittel = tömegközlekedés) lehetetlen. Ha velük mennék, vagy 2 órával korábban ott lennék, vagy 2 órával későbben. Odafelé a buszok, a HÈV, a repülő 🙂 a reggeli tisztességes munkakezdésre vannak összehangolva, nem a későn kelők délelőtti kényekedvére. Azaz, szükség volt egy autóra, mivel a sajátunk a szervízben éppen a szívműtétjén esett át.
Általában a szervízek rendelkeznek kölcsönautókkal, amiket a szervízelés ideje alatt igénybe lehet venni. Itt is volt kettő. De mind a kettő már foglalt.
Egy jó barátnőm apukája hívott fel telefonon és felajánlotta az autóját. Nagy szerencsém volt. Egy férfi, aki az imádott autóját kölcsönadja?!? Persze azt hozzátette, hogy csak a párom  vezetheti, mert …. áh, mondtam neki hagyjuk, ezen nem fogok megsértődni. 🙂 Próbálta menteni a szituációt és hozzátette, hogy azért gondolja, mert az autója autómata váltós és azzal nem tud mindenki bánni. Nem bírtam ki, elárultam neki, hogy a saját autónk is autómata váltós, valamint éveken keresztül vezettem két autót felváltva. Egy sima kuplungosat és egy automatát. De semmi gond, értem az aggodalmát! 🙂 A nők nem tudnak vezetni! :))

Eljött a Nagy Nap. Az állásinterjú napja. Izgatottan ültem a kölcsönkocsiban, úgy éreztem most végre sikerülni fog! Kiértünk a tett színhelyére. 
Bementem. Bemutatkozás, beszélgetés, kérdések, válaszok. Vége.
Szimpatikus volt a főnök is. Nagyon közvetlen, emberi. 
Azt mondták tetszettem nagyon, majd szólnak. 
Kifelé menet egy nagyon “assozi” (asszociál kinézésre is és szagra is:) ) hölgy haladt el mellettem, aki halk köszönésemet észrevételre se méltatva sodort el az útjából. Èrtem ezt szó szerint, a termetével továbbpeckelt. Bár örömmel töltött el, hogy nem ő volt a soványabb. 🙂
Elgondolkodtam rajta. Micsoda önbizalom, és rémes szag! Szegény, biztos, hogy semmi esélye ….

Valahogy meg voltam győződve arról, hogy itt nem veszthetek semmit, bőven meg fogok felelni. Délután aztán már nézegettem az öffis (közlekedési) kapcsolatokat, mikor, hogyan tudok oda és visszajutni …  és nagyon vártam a hívásukat, ami meg is érkezett. Felhívtak azzal, hogy mennyire “szeretnek” 🙂 és milyen igennagyon szimpatikus voltam és talán a munkára túlképzett és köszönik azt a szót, hogy Öffis, egyszerüen odavannak töle meg vissza, a Herr Projektvezetö úr azon a napon kivétel nélkül, minden újabb pályázónak feltette a kérdést, az immáron (tölem tanult) új szóval, hogy: és mivel jött? Autóval, vagy az öffikkel? :))) De …… sajnos-sajnos, volt 2 hölgy a pályázók között, akik az elmúlt 3 évben (ha nem az egész életükben) csak és kizárólag adatot rögzítettek, a tapasztalat nagyon sokat jelent …. khmmm.
Bumm. Szájlegörbül, de egy pillanattal a bőgés előtt érkezett a felmentő gondolat: úgyis csak 3 hónapos munka lett volna! Ráadásul künnnnn a pecsában (ahogy itt mondják: Arsch der Welt, szóval a világ seggében, a világ végén) napi 3 órás buszozással, metrózással, hévezéssel, nem vesztettél semmit!
De őszinte leszek, kezdtem lassan tényleg elveszteni a kedvemet, úgy éreztem úgyse fognak engem felvenni seháse. :(( Ha utcaseprésre jelentkeznék, oda se vennének fel, mert nincs benne gyakorlatom! 🙂
……kis szünet, hiszen a fenti történet óta eltelt pár hónap, szóval folytatnám: azóta azért már sikerrel jártam. Van egy félig helyem. Nem teljes, de szerencsére semmiképpen majdnem. 🙂 Na, ez meg mi lehet, igaz? 🙂 El fogom mesélni!

De most kérek szépen szorítást! Ma 15.20-kor ismét egy testközeli állásinterjún veszek részt, nagyon szeretném, ha sikerülne! Ha felvesznek, akkor ott is lenne egy részmunkaidős helyem + a félig helyem és máris jól vagyok! 🙂

Munkaközvetítők és munkerőkölcsönzők. Zeitarbeit Németországban.

Mielőtt folytatom a gyerekem némettudásáról és múzeumról szóló előző beszámolót (és lehet végre be is fejezem 😉 ), el kell mesélnem egy újabb személyes történetet. 

fotó: Paul-Georg Meister / pixelio.de

Harcom a német munkerőpiacon folytatódik. Pályázatokkal és állásinterjúkkal edzem magam folyamatosan, és tessék, már megint majdnem bejött egy munkahely. Majdnem. Mi lett volna és mitől majdnem, erről majd bővebben mesélek, de előtte valami másról. 

Mégpedig a közvetítő és munkerőkölcsönzőkről, azaz itteni nevükön a Zeitarbeitsfirmákról:  
Az állásvadászatom kezdetén még nagyobb lendülettel mentem ezekhez az állásközvetítő cégekhez, bíztam a kiterjedt kapcsolataikban, az ügyfeleikben, de mára már rájuk untam.  Sajnos a legprofesszionálisabbtól kezdve a legramatyabbig, mindenki jelen van a piacon. Hirdetnek, emberekre vadásznak. Meg se tudom mondani, hány irodában fordultam már meg. Vannak nagyon koszoskák és nagyon elegánsak, csillogók, de a díszlet majd mindig ugyanaz, a cég reklámjai körbe-karikában. Naptár, plakát, információs kiadvány, reklámtoll. Csak a logóik, meg a színeik különböznek egymástól a Corporate Identityjüknek megfelelően. 
Ja és itt vannak a tollaik! (pssz! Egy új sportot találtam ki magamnak, mégpedig a golyóstollgyűjtést! 🙂 A közvetítő cégeknél ezekből a reklámcuccokból mindig ki van téve egy-két darab, rájuk kaptam. Ha majd elég összegyűlik, nyitok egy kereskedést, de csönd! 🙂
Az az állati pozitív kisugárzás ami az irodáikban, a falaikon lógó plakátjaikról felénk, kis nyuszi munkakeresők felé áramlik is rettenetes unalmas, mi több, már nem éri el a kívánt pszichológiai célt, marad üres frázis. Azt a rengeteg sikeres céget, amerre csak jártam, úr isten! Velük csak nyerünk, hiszen kizárólag velük tervezhető az eredményes jövő,  a koncepciójukkal és a kompetenciájukkal mindent, de mindent valósággá varázsolnak…. ez a süket duma már lepereg rólam. Először is ez a nagy-nagy kompetencia  elég gyakran nem más, pusztán impotencia. Szerencséjük van, vagy éppen gyorsabbak voltak a konkurrenciánál. 🙂 A plakátjaikról optimistán ránk mosolygó team, a kezüket rázó öltönyös ©Strukik (a Strukturmanagereket hívom Strukiknak, levédtem! 🙂   ) is deja vu érzést kelt bennem, mivel másoknál már láttam. 🙂  A marketingesek néha nem figyelnek és sikerül nekik a konkurrenciához hasonlóan ugyan azt a Stock-fotót megrendelniük az ügynökségeknél és a reklámjaikhoz felhasználniuk. Ezért vigyorgok a  Time-Competent Izé GmbH és a Bizé  Impotent-Consult GmbH plakátjait látva. Ök biztosan nem tudják, de én felismerem. A Corporate Identityjük totál identisch! 🙂 
Amin azonban még én is ledöbbentem: csak Nürnbergben 180 felett van a Zeitarbeitsfirmák száma! Rémületes! (vicces, az is, ahogy a belváros egyik utcájában, a Dr. Kurt-Schumacher utcában  összejöttek, csak ott 25 körüli a számuk!!!). 

A Zeitarbeitsfirmák kölcsönzik ki a munkaerőt a megrendelőjük felé. Mi benne a buli?
Pl. a Szatyorgyártó Vállalatnak szüksége van 5 adatrögzítőre egy lebonyolítandó projekthez. Csak 3 hónapra, aztán ki tudja …. A Szatyrosok semmiképpen nem szeretnének új dolgozókat felvenni, másrészt nem akarják magukat olyan exta munkával és hirdetési, ügyintézési költségekkel leterhelni amivel a megfelelő emberek megtalálása járna. Kiadják a megbízást egy Zeitarbeitsfirmának. Azok aztán hirdetnek itt-ott, behívják az emberkéket, kiválogatják az adott munkára alkalmasakat. A róluk összállított “profilt” elküldik a megbízónak, – jelen példában a Szatyrosoknak -, akik kiválasztják azt a pár személyt, akikkel személyesen is találkozni szeretnének. Találkozás (hasonlóról számoltam be a Bewerberrundes bejegyzésemben), aztán diszkrét döntés születik. A döntésről a Zeitarbeitsfirma értesíti a pácienst. Ha hurrá van és megfeleltél, akkor a Zeitarbeitsfirmával írod alá a munkaszerződésed. A felmondási idő pedig röhejesen rövid, és itt van a kutya elásva! Ha a Szatyrosék veszik fel Julcsit, akkor a felmondási idő lényegesen hosszabb! A törvényben szabályozott, ahogy otthon is. Julcsi felmondási ideje mondjuk további 3 hónap lenne, de a Zeitarbeitsfirmán keresztül a projekt befejezését követő 2 hét és a viszonthallás. Egy valag pénzt, költséget, utánajárást spórol meg a megbízó, ezért kooperálnak a cégek előszeretettel ilyen munkaerőkölcsönzőkkel. Az álláshirdetéseikben gyakran szerepel büszkén az is, hogy eredményes munka, megfelelés esetén lehetőség van X hónap múlva arra, hogy a megbízó a kölcsönmunkást átvegye és a magáévá tegye. Ùgy értem alkalmazza. De ugye ez mind-mind feltételes mód. 

A Zeitarbeitsfirmát a megbízó fizeti, ez az ő bulija.
Évekkel ezelőtt kezdődött a Zeitsarbeitfirmák tündöklése, eleinte sokan nem akarták elfogadni. Ismerősöktől hallottam ilyeneket, hogy csak direkt, cégeknél pályázzák meg a kiírt állásokat, közvetítőkkel nem foglalkoznak. Azóta sajnos minden megváltozott. A piacot ellepték ezek a közvetítők és ahogy írtam, a cégek előszeretettel dolgoznak is velük. Azt, hogy ezekkel én nem állok szóba, már nem lehet kivitelezni. Sajnos.
Magyarországon ez a fajta munkaerőkölcsönzés hála isten még nem müködik ekkora dimenziókban, bár ki tudja mit hoz a jövő ….  nem szeretnék senkinek se tippeket adni, főleg nem ilyet. 
Még valamivel kiegészíteném az előzőeket: ha a Zeitarbeitsfirma kiközvetít egy munkára és az véget ér, akkor azért nézegetnek ám neked újabb bevetési lehetőséget. Ha látják, hogy tényleg semmi, de semmi nincs, akkor mondanak csak fel. 

**** Szombat 13:30. ebben a szent minutumban hívtak fel egy 382. közvetítőtöl, egy pályázatommal kapcsolatosan. Micsoda aktivitás kérem! ****

Amit utálok bennük és amitől gyakran lekonyulók az az, hogy sokszor egyszerűen feleslegesen megyek el a megbeszélt randevúra, a célbavett, megpályázott állásról szó sincs (vagy azért, mert már nem aktuális, vagy azért, mert egyáltalán nem is vettek figyelembe a pályázatnál), csak az adatbankba kerülök. Ezektől pedig herótom van. Találkozásaim az ügyintézőkkel mindentől függetlenül eddig szinte mindig pozitívak voltak, de most csak az emberi oldalát tekintve. A nők (javarészt nők voltak, eddig csak egy férfivel volt dolgom) empatikusok, segítőkészek, kedvesek. Elismerik és felismerik a szunnyadó tehetséget. Bennem is. :)) 
A hét koronáját egy kedves kirendeltségvezető hölgy helyezte a fejemre, aki kezdte a némettudásommal és folytatta az intelligenciámmal. Tudom, hogy büdös az öndicséret, de akkor is jól esett. A hölgyike ráhajolt az életrajzomra és kétségekkel a hangjában tette fel a kérdést: micsoda, 2004-óta él csak itt és így beszél németül?!? Azt hiszem pont a Verknüpfung kifejezés ragadta meg, véleménye szerint átlagember ilyen szavakat nem használ. 🙂 
Elmesélte, hogy mennyire rossznak tartja a nagyon is gyakori, előítéletekkel teli gondolkodást. Az én esetem egy újabb bizonyíték arra, hogy a “jaaaj, magyar? Inkább ne …” vélemény mennyire hibás. És ezért elnézést kér. Le van nyűgözve tőlem …… á, már nem akarom kinevettetni magamat az önfényezéssel, de isten bizony megdícsért! 🙂
Neki köszönhetem a tegnapi, a megbízójánál folytatott állásinterjúmat, de ez már egy következő történet. 

Absage, avagy a várva nem várt elutasítás

Az elutasító levelekből álló gyűjteményem legnagyobb becsben tartott darabja az egyik nürnbergi munkaerőközvetítőtől érkezett. A pályázat kelte és a válasz között eltelt egy kis idő. 🙂 Egy teljes év nem, de a különböző évszámok akkor is nagyon viccesen virítanak a levélen, főleg, hogy egy álláshirdetéssel kapcsolatos válaszról van szó. 🙂

2007.szeptember 13-tól, 2008.január 15-ig tartott a kiértékelése fickónak, közel 4 hónapra volt szüksége arra, hogy rájöjjön miért nem vagyok alkalmas a kiírt munkára. :)))
Azt írja, hogy mégiscsak kiderült a meghirdetett tevéknységről, hogy az csak teljes munkaidőben realizálható, és mivel én elsősorban részmunkaidős tevékenységet keresek, ezért szeretettel visszaküldi a pályázati anyagomat és csók.
Ritka hülye az illető (le merem írni), mert egy hangot nem beszélt velem, nem találkoztunk se személyesen, se telefonon, szóval az, hogy én elsősorban ezt, vagy azt keresek, azt ő nem tudhatja. (Hajnalka, ezt te nem tudhatod! 🙂 )
Èppenséggel jelentkeztem egy állásra, ami részmunkadiős volt, oszt ennyi. Ebből neki nem lett volna szabad ennyire messzemenő következtetést levonnia.
klikk a levélre

A hullámvasúton

A munkakereséssel töltött időszakot jellemezhetném akár egy végtelen menetnek is a hullámvasúton. Fent és lent, változó fizikai behatásokkal. Rémület, nyugalom, izgalom, jó kedv, hányinger .. , de a lényeg, hogy mindig mozgásban.

Számos pályázatot készítettem és küldtem el az elmúlt évek alatt, jártam jó néhány helyi munkaközvetítő irodájában, kaptam sok ígéretet, kecsegtettek, javasoltak, ajánlottak, de persze komoly gyűjteménnyel rendelkezem a “sajnálattal közöljük …” kezdetű válaszlevelekből is. 
Kisebb sikerek azért akadtak persze. Volt munkahely ahol a munkavégzésről számlát állítottam ki (mire nem jó ugyibár, ha valaki vállalkozó is egyben 😉 ) , volt ahol rendesen, hivatalosan alkalmaztak. A helyzetem a munkavállalásnál könnyebb, mint sok engedéllyel nem rendelkező emberkének, mivel én egy teljesen hivatalos, mindenféle megkötöttségek nélküli “Arbeitsgenehmigung-al”, azaz munkavállalási engedéllyel rendelkezem. Ùgy vállalhatok munkát mint a németek.

A munkakeresősdi hullámvasútján két okból utazom fel és alá. Az egyik, hogy tényleg szükség lett volna a keresetemre (jó lett volna, de jó lenne még most is egy állás!), a másik ok pedig saját magam lennék. Szeretném bebizonyítani, hogy megcsinálom, megoldom saját erőből, Vitamin-B nélkül. A Vitamin-B Németországban a kapcsolatokat, a protekciót jelenti. A “B” betű a Beziehungen szóból ered. Hát igen, tényleg csak magamnak szeretném bebizonyítani, más ezt nem kéri. A párom se, tudja ő, hogy bárhol megállnám a helyem, de valahogy nincs szerencsém. Mármint abban, hogy megtaláljam ezt a bárholt. 
Persze az első és legfontosabb dolog a saját vállalkozásunk további fellendítése, szerintem ez az egyedüli jövőnk és lehetőségünk, de én akkor is úgy, de úgy szeretnék munkabérrel rendelkezni!! Sima, mezei munkabérrel! Mint más! Biztos nagyon nehéz lehet újra visszaszokni a “geregelte” munkanapokba, de én szeretném.  Kipróbálnám milyen az amikor a teljes szabadságnak és egyéb lehetőségeknek ugyan lőttek, de cserébe van minden hónapban egy biztos bevétel, a munkabér. 🙂 Ezért küzdöm még mindig, újra és újra. (a párom annyit mondott, hogy ő a helyemben már réges régen feladta volna)

Ma 13.00 órakor lett volna egy “Vorstellungsgespräch“-em, azaz egy állásinterjúm. December végén hívott egy társaság, nagyon örültem a hírnek, ugyanis direkt választottak ki a pályázatom alapján, nem munkaközvetítőn keresztül. 8 órás állás, irodában, mint a mesében! Tegnapig. 
Frau X felhívott és sajnálattal közölte, a meghírdetett állásra megtalálták a megfelelő emberkét, és tényleg nagyon sajnálja, de ezért a terminünket is le kell, hogy mondja. 🙁  Kicsit rossz volt még pár percig, de valahogy már hozzászoktam. A hullámvasúton a vagonom éppen lefelé száguldott ……. aztán újra fel, mivel hívtak egy (na ja, diesmal egy munkaközvetítőtől) cégtől egy másik pályázatom miatt. A hölgy nagyon kedvesen csicsergett, szerinte az amire jelentkeztem az nem nekem való, az önéletrajzom alapján sokkal több potenciál van bennem, mit szólnék egy Teamassistentines álláshoz? Hullámvasút brümmmbrümmm felfeléééé…..

Szóval kérek mindenkit, tanuljon tőlem, ne adja fel soha! Nem kellhetünk az összes munkahelyre, nem biztos, hogy pont azt és úgy tanultuk amire ott szükség lenne. Előfordulhat az is, hogy nem mindenkinek elég tetszetős az életrajzunk (életkor, ostblockos származás, gyerek..)  ahogy nekünk se lenne válogatás nélkül minden munka megfelelő. Kitartás, de azért közbe-közbe nem árt, ha az életrajzunkat és a motivációs levelünket újra a kezecskénkbe vesszük és kritikus szemmel átvizslatjuk. A legjobb, ha kritikára odaadjuk egy barátunknak, vagy ne adj isten, egy pont ilyennel foglalkozó szakembernek. 
Szar lesz a kritika én tudom (átéltem), de lesznek gondolatok figyeljétek meg, amik szöget ütnek! 🙂 Ezeket aztán tudomásul lehet venni és felhasználni.  Az én életrajzomat már nem is tudom hányszor módosítottam, bár az összes módosítással egyre biztosabb lettem abban, hogy már csak egy hajszálnyira állok a tökéletestől! :))


Harcra fel, a munkaerőpiac vár mindenkit! Csak nehéz megtalálni, hogy pontosan hol is várnak ránk.

A múltkori munkáról

Ezzel még tudom adós vagyok. Van egy cég, amelyik professzionális megoldásokat kíván más cégeknek a pénzügyi  adatfeldolgozás, meg outsourcing területén. Apropó, a német gazdaság területén egyre több az angolból átvett kifejezés, ahogy a köznyelv is amerikanizálódik. Szörnyű, sőt szerintem nevetséges, amikor egy “locationban” megrendezésre kerül az “event”, ami nagyon “succes”. Brrrrr. Kérdezem én, hát nincs ezekre megfelelő német kifejezés? 4 éve, a Futball VB alatt kezdődött a “public viewing” bevezetése, hát ezt is az angolból kellett átvenniük. Ehhez hozzátenném a public viewing egyik (vagy talán eredeti? ) jelentését, ami nem más, mint a felravatalozott halottól való utolsó búcsú. Morbid nem?
Egyre több a cégek weboldalán olvasható hasonló kifejezés: Security-Level,  Outsourcing, Inbound,   Datawarehousing, Dokumenten-Flow-Management, ERP-Handling …. némelyiknél tényleg csak egy nagy rejtély a mögöttes tartalom. 
egy kellemes kis munkahely (a képet a wikipédiából ollóztam)
Annyit már tudok, hogy az inbound-ot  és az outboundot (azaz az Outsourcingot) callcenterekben végzik. Az in bejövő hívás (azaz a Callcentert hívják fel), az out pedig kimenő. Az Outsourcingban a legrosszabb dolgozni, mert ott el kell adniuk valamit, vagy meghosszabbítatniuk egy előfizetést, vagy átrángatni az előfizetőt egy másik lóra, vagy időpontot kicsikarni az ügyfélből, amikor a tukmáló manager aztán otthonában meglátogathatja. Mindezt persze sz….ért és hu…..ért. Nők garmada gürcöl ezekben a lélekölő “Callcenterekben” és próbálja meg a hatszázadik hagyjon engem békében válasz elhangzása után is összeszorított foggal nem feladni. Kapnak valamilyen minimumot és a többi kérem provizió! Egy kimenő hívásért kap 85 centet. Ha sikerül időpontot egyeztetnie, már 1,40 EUR. Ha a találkozóból üzlet lesz, akár 4 eurót is megkereshet!! (a számok nem valósak, de valami hasonlóak)
Egyszer 1 hétig volt “szerencsém” egy ilyen Callcenterbe bepillantást nyerni, onnan származnak az információim. Egy német cég nemzetközi partnereivel történő kommunikációra volt szükség többek között magyarul tudó emberkére.  A feladat jó volt, tetszett, kár, hogy csak egy gyors, többet vissza nem térő akció volt. A német cég megbízott egy Callcentert a feladat lebonyolításával, ők meg engem. 😉

Hogy én miért nem tudom folytatni a megkezdett témát, miért keverek-kavarok mindenfelé, egy rejtély? Az előző munkahelyemről kezdtem írni és tessék, kilyukadtam egy Callcenternél! 🙂
Ismét nekifutok. Szóval egy helyi, professzionális adatfeldolgozással (is) foglalkozó cég megbízást kapott az egyik bank ügyfelétől egy kampányra. A bank startolt egy rövid ideig tartó befektetési akcióval. A nagyszámú megbízások feldolgozásához volt szükség népekre, erre a munkára feleltem meg. A munka nehézségét az elvárt piszok gyorsaság, a megbízások állati szigorú ellenőrzése és a hibákkal kapcsolatos teendők sokszínűsége adta. Amivel tele volt a hócipőm az az állandó összevisszaság, hogy voltak olyan napok, amikor szinte az összes megbízás amibe beletenyereltem problémás volt és mindig újabb és újabb helyzetekben találtam magam. Àllandóan kérdeznem kellett, de a teamvezető csaj sokszor nem ért rá, mivel saját magának is adatokat kellett feldolgoznia. Az 1 napos kiképzésünk annyi volt mint halottnak a csók, ugyanis annak alkalmával csak a szabályos, helyesen kitöltött megbízásokat tárgyaltuk. Azt a sokmillió eltérést, amivel aztán találkoztunk adatlapról-adatlapra el se tudtuk képzelni. Az összes bevitt adatnál a maximális pontosságra törekedtem, amiben nem voltam biztos, azt inkább kérdeztem. Vagy kérdeztem volna, de nem volt kit. 🙂 Az egyik srác ezért mondott fel. Azt mondta, neki pont ebből volt elege. Az általános vélemény az volt, hogy túl későn kezdtek el a cégnél rákészülni erre az akcióra, legalább egy héttel korábban meg kellett volna kezdeni az emberek betanítását, illetve azt, hogy további napokat gyakorolhassunk a teszt üzemmódban. A legnehezebb különben a kézírás olvasása volt. Sajnos nem áll rá a szemem a németnyelvű szövegre, nekem minden egyes kézzel leírt nevet ki kellett silabizálnom. A beírt településneveket pedig szinte mindig gugliznom kellett, mert muszáj volt megbizonyosodnom a helyes írásmódjáról. Ne tudjátok meg, hogy mennyi lehetséges hibát rejt mondjuk egy Bad Oeynhausen, meg egy Grevenbroich főleg úgy, hogy egyáltalán nem ismerem!  Talán érthetően fogalmaztam, de ha nem akkor még egy példa. Próbáljátok meg leírni francia, afrika, hopi indián falvak, települések nevét úgy, hogy azt külföldiek kézzel írták fel nektek egy papírra! Nem nyomtatott nagybötűkkel, hanem régies, birodalmi szabadkezes ábrázolással! :)) Nem fog menni, garantálom. Szinte az összes betűnél, újra és újra rá fogtok nézni a szóra és azokat egyenként mormolva írjátok majd egymás után le. Nem a szó egészét fogjátok megjegyezni, mert nem lehet! Nem, mivel nem ismeritek a betűk rendszerét, ti is ahogy én, a magyar nyelvtan szerint gondolkodtok és megpróbáljátok annak szabályai közé besorolni és megjegyezni az idegen szavakat (most nem a nyelvtanra, a hangzásra gondolok), de ez nem működik. Egy Grevenbroichot nem lehet egy olvasás után megjegyezni. Szóval én a kézírásos részen már megcsüngtem, el is voltam keseredve. Számomra tovább tartott egy ilyen adatlap feldolgozása, mint a gyárilag németül bekötött kollégáimnak. Aztán voltak az egyéb nyalánkságok, amikor olyan adatlapokon érkeztek a megbízások, amiket még életemben se láttam. Hogy feldolgozható-e, elfogadható-e, fogalmam se volt, már megint kérdeznem kellett. 
Aztán megtörtént az amire csak apus számított: a pénzintézet csodááálatos, fantasztikus akcióját lefújták a mérsékelt érdeklődés miatt. Apus már a legelején szkeptikus volt, nevetett az ígért százalékon, azt mondta, hogy istenem miért nem küldöd ezeket az embereket inkább hozzám, olyan klasszul befektethetnék a pénzüket a közös vállalkozásunkba, garantáltan jól keresnének vele! Mi ez a nevetséges százalék amit ez a bank ígér, hát kabaré! Szóval ő már az elején azt mondta, hogy ez nem lesz nagy buli. Mit mondjak, igaza volt.
Akció lefújva, emberek hazaengedve, vége az akciónak, nincs több feldolgozandó megbízás, a viszonthallásra hölgyeim és uraim!
Ìgy lett vége ennek a megbízásnak, de ahogy írtam korábban, nem nagyon bánkódtam miatta.

Ùjra nekifutok a Bewerberrundénak, talán ma sikerül befejeznem! :)

Pitty-putty, máris eltelt az a pár év a munkakereséssel. Ez így elég vidáman cseng, de hogy mi van ténylegesen a szavak mögött, inkább ne tudja meg senki, ahogy azt se, hogy ez az állapot mit művel menet közben a lelkünkkel.. 🙁   Irgalmatlanul hosszú idő, helyenként fogyadozó erővel.
A jobb napokat gyakran váltják a legfőbb ellenfél, a kilátástalanság vezetésével a kétségbeesettek,  és ezekből a csatákból nehéz győztesen kikerülni. A gondolatok szoros hálót vonnak a tudat és a tudatalatti köré, moccanni se lehet. A háló szorítása néha lazul, ilyenkor lehet kisliccolni belőle, nagy levegőt venni és újra tervezni! Bár ez már szinte művészet ;), ehhez már szükség van egy nagyon nagy adag egészséges életigenlésre és humorra.Az adott nappal elboldogulok, a tegnap hála isten elmúlt. De a holnaptól rettegek, mert megoldást nem kínál. De ez elmúlt, szóval lapozzunk. Ezeket csak azért írtam le, hogy másokat bátorítsak, a “pályatársakba”, “kollégákba” erőt öntsek, ha valakinek szüksége lenne rá, akkor ötletekkel is szolgálhatok. Fel a fejjel!
Itt van például ez az édes kis maci, aki szintén munkanélküli, de nincs minden ötlet híján! 🙂 Húsvéti nyuszinak jelentkezik. 🙂
kép: www.aboutpixel.de / wieder auf jobsuche © regine schöttl
Vissza a történetemhez.
Végre valahol valaki tényleg elolvasta a pályázatomat és életkor, gyerek, ostblockos végzettség ellenére érdemesnek talált egy munkára. A hölgy az egyik nagyobb Zeitarbeitsfirmának, szóval közvetítő cégnek az alkalmazottja. (Errefelé egyre inkább csak ilyen cégeken keresztül működik a dolog, mivel a munkáltatók nem szívesen alkalmaznak dolgozókat, inkább ilyen Zeitarbeit társaságokkal működnek együtt.
A Zeitarbeit cégnél kerülünk alkalmazásra, trallala-trallala, biztos mindenki ismeri a felállást. Az is tuti, hogy a cégeknél a leépítésnél előszőr a Zeitarbeitos dolgozókat rúgják sejhajon, nincs kecmec.)

Személyes meghallgatásra invitált, amihez nem fűztem túl nagy reményeket, mivel ez lett volna kb. az ötvenedik, de azért izgultam rendesen. Kérdezett, mosolygott, beszélgettünk. A cég, ahova engem ajánl, jelenleg egy nagyobb akciót tart és ehhez több munkavállalót keres adatrögzítőnek.
Abban maradtunk, hogy majd értesít a továbbiakról. 1 hétre rá jött a telefonhívása, gratulált ahhoz, hogy továbbjutottam, a cég szeretne személyesen is megismerni. Az interjún többedmagammal fogok résztvenni (további pályázókkal), készüljek fel, durván 6 órán keresztül fog tartani. Lesz benne teszt, személyes beszélgetés, minden. A cég nagyon alaposan szeretné megismerni a pályázókat, mivel az állásra mindenki nem alkalmas.

Eljött a nap, készültem erre a tömeges felvételi tesztre, a Bewerberrundéra. Becsekkolás. A titkárnőnél már készen várt a nevemre kiállított látogatós igazolvány, kitűztem magamra. Közel egyidőben érkeztem egy korombeli, vidám német, frank csajjal, aki egy mosoly volt. Szimpatikus. Bevezettek minket egy tárgyalóba, ahol egy hosszú tárgyalóasztal körül 14 szék várt ránk. Az asztalon a tárgyalótermek teljes vendéglátása, kaja és tütü nélkül. 🙂 
Egymás mellé ültünk a kiskezitcsókolommal, mivel mi már régebb óta ismerjük egymást.:) Pillanatok alatt elkezdtünk beszélgetni négyen-öten, majd egyre többen lettünk. Egyre nagyobb aggódalommal figyeltem, hogy a többiek mind németek! Én voltam az egyetlen, migrációs háttérű versenyző. Volt közöttünk jó pár könyvelő, aki közül ketten több mint 20 évig a Quellénél dolgoztak. (Talán otthon is ismert ennek hatalmas cégnek a története, hogy építették fel a Schickedanzék évtizedeken keresztül és hogy tette tönkre Madlein Schickedanz az örökös az egészet pár év leforgása alatt. )
A meeting a főnökség bemutatásával kezdődött. Aztán azt kérték, hogy sorban mindenki mutassa be magát, meséljen honnan jött, mit csinált, mivel foglalkozik ….stb. Miután meghallottam, hogy az egyik (tényleg nagyon szimpatikus) lány most végzett a tanulmányaival mint általános iskolai tanár, de nem talált munkát, kezdtem tényleg megijedni. Mitől? Hát attól, hogy az összes többinek a német az anyanyelve és ki tudja, mennyire komoly szerepe van a betöltendő állásnál a nyelvismeretnek. Tudok németül nem erről van szó. De képzeljétek el, ha elétek tesznek egy csúnya kézírással írt papírt és a lakóhely rovatban valami oltári kriksz-kraksz áll, de akkor is, pillanatok alatt felismeritek, hogy ez Hódmezővásárhely! Mikor tudná ezt egy külföldi felismerni, illetve egyáltalán kisilabizálni? Ehhez ennek a városnak a nevét ismerni kell! Szóval ilyenektől féltem. Végetért a bemutatkozás, aztán csoportokba osztottak minket. Négyünknek át kellett menni egy kisebb terembe, ahol 30 percet kaptunk arra, hogy a rendelkezésre álló papírok, ragasztók, ollók, vonalzók segítségével egy 20 munkahelyes irodát rendezzünk be. Idő indult, ketten a cég részéről folyamatosan mögöttünk álltak, szemmel tartva minden mozdulatunkat, ötletünket és jegyzeteltek-jegyzeteltek-jegyzeteltek. Tudtam abban a pillanatban, hogy nemcsak arra kíváncsiak, hogy oldjuk meg a feladatot (bár az is fontos volt), hanem a team-munka. Vannak-e önálló ötleteink, illetve mennyire figyelünk oda a másik javaslatára, tudjuk-e azt alkalmazni, továbbfejleszteni.
A tesztet a 2. számú PC-teszt követte, egy újabb irodában.

Egy A4-es lapon volt a kész szöveg, amit be kellett püttyögnünk 20 perc alatt. Nem volt szabad bekapcsolni a helyesírásvizsgáló funkciót, szóval marhára kellett figyelni. A szövegben előfordultak rendesen számok, százalékok. Egy adatokkal teli mini táblázatot is be kellett tudni szúrni, aminek a soraiban kicsit szerkeszteni kellett tudni a cellákat. A feladat egyáltalán nem volt nehéz, de vele tényleg mérhető a PC-fittség. A párom szerint be kéne szereznem a “Waffenschein-et”, azaz a fegyverviselési engedélyt, mert tisztára géppisztolylövések hangját hallani amikor írok (olyan gyorsan pötyögök a tasztatúrán ). :)) De ugyibár a teszt alkalmával minden más. Nem otthon ülünk a megszokott gépnél, feljebb-lejjebb van az asztal, a monitor, más az egér, izgulás a köbön és persze ott liheg a nyakamba a fő mummus, az idő. Elsőként lettem készen, még volt időm átolvasni. Találtam is benne egy-két hibucit, amit javítottam. Deutschland-ot például Deutshcland-nak írtam és ez elsőre nem tűnt fel! (itt jön a képbe amiről már írtam, hogy nem az anyanyelvem)
A teszt után került sor az egyéni elbeszélgetésekre, amitől az elején nem is tartottam. Aztán eléggé. 🙂 Akik már bent jártak mesélték, hogy nagyon nehéz visszaadni azt amit kérnek! Miért, mit kérnek???! Az egyik “vizsgáztató” elmondja, hogy milyen tevékenységet végez a cég, felsorol egy csomó mindent, szakkifejezések, plaplapla. Aztán beszélgetés folyik mindenről, kérdések rólad, neked, tőled, de a legvégén jön a becsali kérdés. Megkérnek, hogy foglald össze a tudnivalókat a cég tevékenységéről. Persze eddigre már rég elfelejtetted azt is, hogy hívnak. :))
A pályázó társaim szerettek volna nekem is maximális segítséget nyújtani így megpróbálták összefoglalni, hogy mit is fogok hallani. Az egyik csaj azt mondta, hogy vigyázz, lesz a szövegben a Zweitkonto, a másik szerint Zeitkonto, a harmadik szerint pedig Geldkonto! Ebből világossá vált, hogy egyikük sincs tisztában azzal, miről is volt szó! :)) Aztán jöttek értem. Az elején amikor elhangzott a történet a cégről, már magamban mosolyogtam, mert tudtam, hogy reménytelen! :)) Érteni tökéletesen lehetett, de visszaadni nem. Ugye az egész bemutatás alatt az ember arra koncentrál, hogy a szövegből tovább következtessen a rá váró munkára, annak nehézségére, buktatóira, azt próbáljuk megérteni, nem az általános blablát.
A legvégén persze nekem is érkezett a kérés, de viccesen megoldottam. 
Lassan végetért a Bewerberrunde, ami 3 és fél órát tartott. Kifelé menet jókat vigyorogtam a számomra 2 legszimpatikusabb résztvevővel (egyikük a tantónéni), mert azt találtam mondani, hogy nem is tudom, én csak egy sima adatrögzítői állást pályáztam meg, nem az ügyvezetőit! A lányok is osztották a véleményem, jókat hahotázva. :)))  Ha egy ilyen állásra ilyen komoly interjún kell résztvenni, akkor mi lehet feljebb? 🙂
Azóta már tudom, hogy ebből a 10 emberből 3 jelentkezését elutasították (nem feleltek meg), további 2 személy a B-tervbe került (ha kiesnének mások, akkor vennék őket fel). En pedig azon roppant szerencsések közé tartozom – migrációs háttér ide, vagy oda -, akik felvételt nyertek!!! A tantónénivel együtt megyek adatot rögzíteni. Legalább lesz közöttünk egy igazi írástudó. 🙂