A “Pücha” eredete

question-1015308_1280A “Ham kummst” magyar fordításában kifogott rajtam a Pücha. Balféknak írtam, mert más nem ugrott be, meg nem is ezen az egy kifejezésen múlt a nóta sztorija, de a Pücha azóta se hagyott nyugodni, utánajártam.

Ami eddig kiderült: a Pülcher, Pücher a német Pilger (idegenből érkezett vándor, zarándok) kifejezésből ered.

Mi a Pilger? És hogyan lett belőle Pücha?

A wikipedia szerint: “Pilger, veraltet auch Pilgrim („Fremdling“), stammt vom lateinischen Wort peregrinus (oder peregrinari, „in der Fremde sein“) ab.” Azaz, egy idegen földről érkezett vándor. A latin peregrinus (vagy peregrinari) kifejezéstől származtatják, ami latinul az idegent (külföldit is?) jelentette. A Pilger kifejezés elődje a Pilgrim volt a német nyelvben.
Vallási értelemben Pilgernek hívják a zarándokot is. Manapság is Pilgerek járják az El Caminot, hogy csak a legismertebb zarándokútat említsem.

A középkorban sok csaló adta ki magát Pilger-nek, azaz úton levő idegennek, zarándoknak, ezzel mentesülve a szállás és ellátás megfizetésétől, továbbá meglopták a házigazdáikat, valamint a többi segítőkész polgárt. Ebből következően, a kifejezés lassan pejoratív értelművé, szitokszóvá vált, mégpedig azt az embert értve ez alatt, aki jogellenesen, törvénytelenül igényel, vagy vesz el valamit.
A Pilger német szó, bécsi hangzása a Pü(l)cher. Mivel egyéb infót nem találtam, ezért azt mondanám, hogy az osztrákok a dialektusuknak megfelelően ejtik, a leírthoz képest kicsit elferdítve a Püchert Püchának.
Ez a Pücha a jelenkori osztrák nyelvben egy csaló, egy Gauner.

Tehát a fordítása a Ham kummstban is ez: csaló.

Az előzmények, a Ham kummst fordítása: itt

 

Ey horch amol!

Emmeg mi? A “hé, hallgass ide!” itteni megfelelője. Ne keresse senki, a nyelvtanfolyamon nem így tanultátok. Ott még “hör zu!” áll, de mint tudjuk, a német nyelv nem ennyire egyszerű. Az irodalmi németet valahol fent, Hannover környékén beszélik a legszebben, a többiek kicsit vettek el belőle, de egyben tettek is hozzá, így lettek a dialektusok. 

Itt a fränkischt, azaz a frank-dialektust beszélik. Hogy szép-e? Dehogy szép! De a miénk. 
Persze ez is csak leírva fränkisch, a tényleges kiejtéshez passzítva: frängisch.
Dürer kapcsán (aki itt persze “Derrer”) már írtam a frankoknál teljesen hiányzó hartes (kemény) t-ről, ami errefelé nem létezik. Minden d-vel mondandó. Az audóval közlekedünk, lottó helyett pedig loddót adunk fel.
Egyetlen szó van a frankoknál, amiben rendes, normális “t” szerepel. Ez a szó a “Senft”, a mustár. De ez is poén, mert az igazi német kifejezés a Senf, t-nélkül írandó. Nem úgy a frankoknál! 🙂 Nincs t-jük, csak egy olyan szóban, amiben pedig nem lenne. Dibikus.

Nürnbergi pályafutásom legelején nem hittem a fülemnek. A bécsi dallamos, éneklős wienerisch dialektus után azért elég brutális módon terített le a frank beszéd. Emlékszem, egy kis lokálban üldögéltünk, amikor a környező asztaltársaságoktól indulva, hirtelen rámzúdult a nyelv. Komolyan mondom, azt hittem túljátszák az emberek, hogy hülyülnek. Ahogy magyarul mi is szoktunk extrém parasztosan beszélni és üvöltve “a rátóti legényeket” énekelni és gurulni a röhögéstől az összes ihajja után. De rájöttem, hogy nem nyerítenek, nem túloznak, mindegyik így beszél. Hihetetlennek tűnt, mert tényleg nem semmi a fränkisch, kezdtem keresni a kandi kamerákat. 
A páromhoz hajoltam, izgatottan kérdeztem, ezek az emberek, hogy beszélnek?
Ő erre elmosolyodott, nyugtatóan megfogta a karomat és elárulta. Legyek erős, ez a fränkisch.
Pffff, ez nem semmi. Szörnyű volt az elején, brutális, kemény, idiótán csengő és hangzó.
Az említett lokálban egyre barátibbá vált a hangulat (hozzáteszem, a szűkszavú és másokkal nem igazán komázó frankok esetében ez nagyon nem jellemző), majd felváltva dobáltunk pénzt a wurlitzerbe …. iselyegtünk-mosolyogtunk egymásra a felhangzó zenék bűvöletében. Röpködtek poénok, mosolyok, amikor az egyik férfi mellettem megállva rámmosolygott és hozzámszólt: 
– “Herzele” … 
bájosan visszamosolyogtam rá, és arrébb csusszantam a székemmel, mivel nem fért el tőlem és tovább szeretett volna menni 
– He? – kérdeztem egyből a párom, mi az a herzele?
Ő még mindig mosolyogva, bár lehet már nevetve, felhomályosított. Ez a legszebb kifejezés, amit egy nőnek mondhatnak A szívecske. 
Ollálá, a mindenit! Szívecskének szólított egy ismeretlen frank, gyerekek, mi ez, ha nem a legteljesebb integráció?

Ezt az itteni nyelvet megszoktam, elfogadtam, megkedveltem. Kb. 10 éve tanulom is, sok kifejezést ismerek, jó néhány mondatot tudok a helyiek nyelvén, de inkább értem. Ehhez a dialektushoz igen messze ülnek a hangképző szerveim, valamint eléggé hiányos a lexikális tudásom. Az egyik helyi rádióban naponta mutatnak be egy-egy frank kifejezést, amit elmagyaráznak, szemléltetnek, hogy mikor mondja a frank és minek felel meg ugyanez a Hochdeutschban, azaz az irodalmi németben. (abban amit tanultatok).
A frank, nem tököl. Nincsenek bonyolult mondatok, szófosás. Csak a lényeg. Ahogy a párom is mondja, nincs az a bonyolult történet, amit ne lehetne két szóval elmesélni. Mármint frankul. És ők megteszik. Vannak rá multifunkciós kifejezéseik, amik nagyban megkönnyítik a fogalmazást.
Ilyen a “passd scho” például, ami mindenre jó. Ez az “elmegy” jelentheti, hogy az a valami, vagy valaki rendben van, elfogadható, jó, kiváló, sőt egészen a fränkische eufóriának megfelően, akár szuperlativuszként is alkalmazható. Példa: a milyen volt az előadásra adott passd scho válasz jelentheti azt is, hogy félelmetesen jó, kápráztató, fantasztikus. Csak figyelni kell az apró rezdülésekre és máris érteni fogjuk a frankokat.

Az előbb írtam ezt a “d” betűzést, nem tudom mennyire érthető. 
Mutatok hozzá egy szemléltető képet, talán úgy egyszerűbb.
Elmegyünk a cukrászdába, venni szeretnénk tortát. Hmm, nem egyszerű, nagy a választék. Melyiket is válasszuk és hogy írjuk körül az eladónak, hogy melyikre is gondolunk akkor, ha nem tudjuk a nevét?
Itt, ezt a tortát. Azt a tortát?
Itt a tortát, ott a tortát ……. most ezt nézzük fränkischül!

A torta csak németül “Torte”, de itt “Doddn”.

A képen látható kommunikáció fränkischül, irodalmi németül és magyarul a következő:

Didoddn dododdn Die Torte daaz a tortát ott
Die Doddn oder die Doddn?Diese Torte da oder diese Torte da? Ezt a tortát, vagy emezt a tortát?
Na, die Dododdn!Nein, diese Torte da drüben! Nem, azt a tortát ott mögötte! 
Ach Dododdn die! Ach diese Torte dort!A, ez a tortát itt! 

Ugye nem is bonyolult? 

Holnap megmutatom, mennyire ügyesen tudnak spórolni a frankok a felesleges szavakkal, milyen egyszerű a mondatszerkesztésük.

Jó éjszakát! 
A gouds Nächdler! 

===================================================
Update 2015.február 11-én
 
A “holnap megmutatom”-at, “majd szólok, ha készen lesz”-re módosítanám. 
Sajnos az anyaghoz hiányzik egy fontos videó. 
===================================================

A túrós batyu túrója

Ha sorsod külföldre szólít, meg kell, hogy tanuld a falatok nevét, különben éhen maradsz. 
Áh, a fenéket, ettől nem kell ám félni, az önkiszolgáló boltban megtapogathatsz mindent, nem kell elmagyaráznod egy idegen nyelven, hogy mit kívánsz főzni és mi az a belevaló, amit keresel. Ránézel, vagy  megtapizod a cuccot és a kinézetéből, alakjából, formájából nagyjából rá fogsz jönni, mi az ami kell. 🙂
A péknél már nehezebb. Bár nagy segítség lehet a kéz ujjainak használata. Rámutatni a kívánt falatra és az ujjacskák segítségével megmutatni, hány darab kell belőle. Mint az írástudatlan (nem mondom a nép nevét) kecskepásztorok. Rém ciki, de soknak megfelel. A lényeg, hogy “németbe” élnek. 

A túrós batyunk létezik Ausztriában és errefelé Bajorországban is. Talán kevesebb porcukorral, de ízben hasonló. Viszont másképp hívják. A túró tehet róla. Ő Túróságát Ausztriában Topfen-nek, Németországban Quark-nak hívják. A táska itt is ott is Tasche. És néha, amikor a pékség alkalmazottja nem elég rugalmas és internacionál, akkor neked kell segíteni. 


Állati jókat szórakozunk, a páromnak tűnt fel a következő:
A helyszín Nürnberg város egyik péksége:
A kölcsösen elhangzó Grüß Gott-ok (és figyelem, nem Guten Tágok!!) valamint a was hätten Sie gerne után:
– Ich hätte gerne eine Topfentasche ..
 az eladó szemöldöke értetlenkedve a homlokán feljebb szalad és máris artikulálja a kérdést: 
– Heeee?!?! A’wos??
– Eine Qurktasche … (javítja magát a sorsába beletörődve apus)
– Assssso – és ismét béke honol az eladó lelkében.

A következő alkalommal egy másik péknél:
– Ich häte gerne eine Quarktasche … – rendel a párom, személyes tapasztalatán alapuló szóválasztással, de az eladó reakciója hasonló a korábbihoz
– A’wos?!?! Topfentasche heißt “des”! – és áll a párom leforrázva, mivel a mondatnak éle van. A kis butus még azt se tudja, hogy hívják a Topfentaschét. 

Aztán a harmadik, negyedik … ixedik helyen dettó. Rettenetesen jókat röhögünk rajta, akár fogadásokat is lehetne kötni, melyik kifejezés lesz a nyerő a soron következő pékségben, ahol aztán az eladón is múlik. Ha Quarkot mondunk, akkor javítják Topfenre. Ha Topfent mondunk, akkor néha visszakérdeznek, hogy mire gondolunk pontosan. Ritkán van egyezőség. 🙂

(Bécsben ráaadásul Topfengolatsche-nak is nevezik a falatot, de arrafelé aztán a Quark tényleg nem jön szóba.) 

Der die das – avagy a kis hárombetűs izék, amiken sok múlik

Sokszor puffogtam a német névelők miatt, egyszerűen roppant idegesítő, hogy egy ilyen kis hárombetűs izén múljon a mondat helyessége. Megtanulhatom a legbonyolultabb német kifejezést, akár még a Verpflegungsmehraufwandot is, de ha nem tudom, hogy a névelője der, akkor máris nem tudom rendesen ragozni és borul a mondat, mert onnantól aztán a többi cucc (például a melléknév) ragozása se fog harmónikázni. Aztán ki is röhögnek. Igazságos dolog ez? Nem mindegy, hogy der vagy die, vagy das? Miért nem lehet valami szisztémát belevinni a dologba, miért nem lehet nőnemű ami nőnemű, hímnemű, azaz der, ami valóban férfiből van és könyörgöm, hagyjuk meg az élettelen dolgokat mind, semlegesnemű das-nak!
A válasz apustól mindig vállvonogatás volt és hümmögés, hogy nem érti hol a problémám, ő az összes kifejezés névelőjét pontosan tudja, szerinte nem nehéz …….(Ha-ha-ha!) És das az, ami das, pont.
– “De miért nem lehetne az összes élettelen valaminek, a dolgoknak, tárgyaknak das a névelője?”
– “Mert nem. Igy jó, ahogy van.”

Egy reggeli párbeszédünk a múlt hétről
– “Hu, mindenképpen vennünk kell mosóport!” Gyorsan mondtam, és rosszul. Éreztem, hogy nem stimmül. Megálltam ugyan, de rájöttem, hogy a hama-hama darálásom miatt kitöröltem a kifejezést a festplattémról és fogalmam sincs arról, mi a mosópornak, a Waschpulvernek a névelöje.
Apus kérdeztem …………ő rám nézett vigyorgós lesajnálóan, kezeit olyan, nagyon sajnálom, hogy nem tudod, én nem tehetek róla módon tárta szét. Az arcán kaján vigyorral, meg a “de szivem, hát ordít róla az evidencia, mi lenne más a névelője, ha nem dassal?” kibökte:
– Hát das, mivel dolog! Élettelen! – és jókat vigyorgott, utalva a korábbi állandó felháborodásomra, miért nem lehet egyszerűen das a névelője az élettelen dolgoknak. Végre egy, a kívánt rendszerembe illő darab, én meg nem ismerem fel. Ha-ha..
Még hozzátette.
– “Mi lenne más? Weibliches (nőnemű)? Egy mosópor nem lehet nő. Az pedig, hogy männliches (hímnemű) legyen, az teljesen kizárt. A férfiak és a mosás?! Ez egyáltalán nem férfias. Maradjon csak szépen das!”

Egy kedvenc (akkor is, ha csak részben értem :-) )

Vorarlbergre azt szoktuk mondani itthon, hogy az már nem is Öszterrájk, az már kérem Svájc. 🙂 Az osztrák nyelv számos dialektusa közül, pontosan a vorarlbergi az, amit még Apus se ért. Az már tényleg “külföld”.
Fiatal srácok hozták össze pár évvel ezelőtt ezt a szenzációs számot, hát elsőre, meg hatodikra is egy rejtély volt a szövege. A youtubon megtalálható a nóta fonetikus szövege is, de még így se kispálya a szöveg értelmezése.
A többször felcsendülő és roppant fülbemászó részben,  “vedán”-nak értettem a refrén egy kifejezését, de most már tudom, hogy ez nem más, mint “weh getan”.
“d’Füaß hend mr weh tau”  = die Füße haben mir weh getan (fájtak a lábaim) …

HMBC “Vo Mello bis ge Schoppornou”

Aki érti érti, aki nem az nem, a zene akkor is jó, a videó jópofi. A dalszöveg németről németre történő fordításával meg lehet probálkozni, itt található: Klikk

Másnyelvűek között

Hiába, lehet csak én vagyok kivétel, de igenis másként érzem magam egész nap német emberkék között, mintha magyarokkal lennék. Ennek oka persze a nyelv, mivel nem megy az amit szeretnék. Márpedig úgy szeretnék velük kommunikálni, olyan pergőn és  tökéletesen mint magyarul. Pont olyan szeretnék lenni mint a többiek, semmiképpen nem szeretnék kilógni a sorból. Márpedig ez nem működik, én nem vagyok német. 
Ez a megfelelni vágyás nem más, mint okozat. Miből következik? Attól tartok, tudom. Az ok, az állandó bizonytalanságom, félénkségem ami karonfogva jár a talán másnak érthetetlen, nekem viszont jól ismert, sajnos már nagyon régóta meglévő és kínzó, megfelelni vágyásommal. Mindent maximálisan akarok csinálni, szörnyű! 🙂  Rettentően irigylem a nyugalommal és kellő önbizalommal megáldott embereket. Emlékszem, én már gyerekként is izgultam, ha boltba kellett mennem, ha rámkerült a sor a közértben, ahol a pult mögött álló hölgyektől a vajtól kezdve a 10 dkg parízerig, mindent rendelni kellett. Remegett a bevásárlócetli a kezemben, húúú rettentően izgultam. Persze az izgalomtól mindig elrontottam a rendelést, a feltett kérdéseket pedig szinte nem is értettem, csak gépiesen válaszoltam az igen-igent, elfogadtam én mindent amit a boltosnénik adtak, ajánlottak, dehogy akartam én ott bárkit is zavarni, főleg nem a sort feltartani.

Stressznadrágban vagyok a legelső pillanattól kezdve egészen a Tschüß-ig meg a bis Morgenig, nehogy valamit félreértsek, rosszul halljak, rosszul mondjak. Szörnyű, hogy az ember (izé … csak én) állandóan a maximumra törekszik és a legkisebb hibát is csúfos felsülésnek érzi. Ezt persze nemcsak a nyelvtudásra értem, hanem mindenre. Az új, a munkához feltétlenül szükséges számítógépes szoftverre se mondanám sohase, hogy nem ismerem oszt kész, hanem azt, hogy még nem találkoztam vele, de garantálom, hogy meg fogom tanulni. És természetesen nekiugranék, beszerezném a hozzávaló szakirodalmat és átküzdeném magam rajta. Olyan nincs, nem lehet, amit valamilyen szinten nem ismerek. Amit nem ismerek, az nyugtalanít, meg kell ismernem feltétlenül.
Ez valahol jó, mert minden érdekel, mindenre nyitott vagyok, sok-sok dolgot megjegyzek, tanulok. Viszont valahol rossz, mert tényleg, mi a fenének kell mindent tudnunk és ismernünk?!  Ráadásul kimerítő is tud lenni, mert ha nekiugrok valaminek, akkor belemélyedek, és  képes vagyok csak azzal foglalkozni napokon keresztül. 

aboutpixel.de © Sophie Hensen

Évekkel ezelőtt (már Dojcslandban) jártam hetente egy pszichológus hölgyhöz, ő állapította meg, hogy ez egy nagy-nagy problémám. 
Elmesélte, hogy ő például magasról tojik arra, ha valamiben esetleg hibát vétett, illetve arra is, ha valamit a legjobb tudása szerint elvégez, de másoknak nem tetszik. Nem magában keresi a hibát. Főleg nem érzi magát leértékeltnek, nem csökken az önbecsülése. Továbbra is értékes embernek érzi magát. A mások véleménye pedig főleg nem érdekli, pontosabban csak annyira nem, hogy elrontsa vele a napját, a hangulatát.

Megfogott egy zöld golyót és felemelte a karját, hogy szemléltesse vele a problémámat. Azt mondta, hogy dolgokat lehet így csinálni, nagyon magas szinten és a kezét a magasba emelte. Viszont lehet tévedni is, dolgokat elrontani, vagy éppen nem túl nagy szinvonalon ügyködni és a kezét leengedte a mélybe.
Ezután rám nézett és megkérdezte, hogy hova helyezném magam? A slendriánságtól, a butaságtól, a nemtörődömségtől írtózom, az igénytelen emberektől (ez alatt most nem a külsőt értem, hanem hozzáállást a másik emberhez, modort, tiszteletet, figyelmet és persze hozzáállást a feladathoz, a megfelelő munkavégzést) herótom van, tehát mindjárt válaszoltam is, hogy az ott lent brrrr számomra szóba se jöhet, el se tudom képzelni, hogy valaha az ilyet tolerálnám.
A pszichológus megkérdezte, hogy akkor a válaszom a fent? 
Persze, csakis! Mindenhez csak maximális odafigyeléssel lehet hozzáálni …..blablabla.
Erre ő nagy levegőt véve hirtelen mozdulatot tett. Megmutatta, hogy micsoda széles sáv húzódik meg a maximalitás és a slendriánság között, hogy vegyem észre mennyi, de mennyi köztes állomás van, mennyire sokféleképpen el lehet még végezni egy munkát, és higyjem el, nem kell minden helyzetben maximálisan teljesítenünk. Nem is lehet. Egyetlen ember se képes erre.
Na ja, az már jó, ha tudjuk mi a bajunk. A baj csak az, hogy ezzel a pszichológus nélkül is tisztában voltam…..
Őszintén megmondom, ez ellen tenni nagyon nehéz. Nem is igen akarok. Szeretnék továbbra is mindent tisztességesen, a maximális odafigyeléssel elvégezni. 🙂 Viszont az árát is megfizetem. Nem vagyok olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, mint a régi pszichológusom. 
Apropó, vele kapcsolatosan volt egy kis vidámság, mivel elmesélte, hogy én vagyok a legutolsó “hosszabbtávú” páciense, a terápia lejárta után befejezi az pályafutását, nyugdíjba megy. Persze nem kis röhögés fogadta otthon a bejelentést, mivel a párom egyből aggodalmát fejezte szegény Doktor S. miatt:
Szegény asszony! Rövid idő alatt tönkretetted, belerokkant a veled való munkába, kénytelen nyugdíjaztatni magát. :))

A maximalitásra törekvésem természetesen visszaköszön az új munkahelyemen (mind a kettőn) is. A füleim folyamatosan hegyezve, nehogy valamit ne halljak meg, az idegrendszerem a maxiális koncetrációra kapcsolva, hogy amit hallottam azt jól is értsem :), stressznadrág tényleg. Az első napok után annyira kész voltam a munka után, mintha 5 órát operáltam volna.

A jelenlegi “másnyelvűim” különben aranyosak, kedvesek, de persze voltak, illetve lesznek továbbra is nekem célzott komoly és vicces beszólásaik, amikkel egyáltalán nem akarnak bántani, csak a tényeket közlik. Ez pedig néha kemény. :)) A németek nem udvariaskodnak, nem futnak felesleges köröket, a mi megszokott tapintatos magyar stílusunkhoz képest, meglehetősen direktek. 
Az egyik ilyen megjegyzés volt az egyik tényleg nagyon aranyos kolléganőmtől, hogy:
“Tudod, az elején nem értettelek, de aztán csekkoltam az akcentusod és azóta mindent értek”. – Pufff. :)) Mit mondjak, amikor egyfolytában azon küzdöm, hogy ne maradjon akcentusom, egy ilyen mondat kemény. Főleg azok után, hogy az első perctől kezdve jókat beszélgettem az említett kolléginával, nekem úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. :))) 
Aztán volt egy másik megjegyzés:
“Andrea, hogy tudsz a fiadnak segíteni a gimis anyagban, érted egyáltalán? ”  :)))
Aztán egy kellemesebb:
“Úgy tetszik ahogy beszélsz! Megvan a saját kis akcentusod, de néha-néha átjön úgy igazán a fränkisch, tök jó!’
Meg volt egy teljesen kellemes:
“Folyékonyan beszélsz németül, teljesen jól. A szórend az olyan téma, hogy ahhoz születni kell. Egy külfölditől nem is lehet elvárni, hogy 100 %-osan tudja.”
Szóval nehéz nekem örök maximalistának, hogy megfeleljek és 100 %-ot nyújtsak olyan területen, ahol ez a százalék eleve kizárt. 🙂 Az órákon át tartó feszült figyelem és a néééééémet fárasztó, higyjétek el.

Történetek a foci házatájáról – Javier Pinola, az argentin kedvenc

A hapsit nagyon lehet kedvelni. A küzdeni vágyása, a játéka teszi roppant szimpatikussá az argentin származású balhátvédet. Meg persze az, hogy Clubberer, azaz, az 1FC Nürnberg játékosa. 😉 Pino a Nürnberg rajongóinak már régóta az egyik nagy-nagy kedvence. Szimpatikus ember, aki egy picit talán robbanékony, de istenem, milyen legyen egy argentin játékos?! 
Az 1FCN évekkel ezelőtt első ligásként, de érezhető problémákkal küzdött. Nagynevű csapatok szeretik elcsippenteni a konkurrens klubbok kiválóságait, ekkor éppen a Schalke 04 vetett szemet Pinolára. Az elcsippentéshez hozzátenném, hogy benne élenjár az általam nagyon utált Bayern München, ahol a sportvezetés szinte sportot űzött az elsőligás csapatok legjobb játékosainak megvásárlásaiból, kvázi ezzel gyengítve a konkurrenciát. Tehetséges focistákat vásároltak “el”, akiket aztán a kispadon, vagy csak a lelátókon tartogattak, mivel a saját nagy sztárjátékosaik mellett nem volt rájuk igazán igény, nem kerültek be a csapatba. A lényeg viszont az volt, hogy másnál nehogy erősítsék a mezönyt. A BM-nél elég pénz áll a rendelkezésre, így nem nehéz a dolguk, simán össze tudnak vásárolni egy Übermanschaftot. Az más kérdés, hogy pont ezért utálják is őket elegen. Közéjük tartozom. A Bayern nekem az arroganciát, a túltengő önbizalmat testesíti meg. Nem véletlen, hogy Arroganc arénának hívjuk sokan az Allianz arénájukat. Hogy lehet kérem 30 millió eurót kifizetni egy Gomezért?! Akkortájt az 1FCN egész éves (játékosokra kiadható) kerete 2 millió euró volt, a Bayerné 100 millió …. el lehet képzelni milyen lehetőségei voltak ennek a két klubnak, sztárjátékosok beszerzéséhez …..

Nem nehéz megérteni mitől játszik erős futballt a sztárjátékosokkal teletűzdelt Bayern München és mitől teljesít néha alul-felül a Nürnberg, amivel biztosítják a drámát az 1FCN szukolók életében. A csapat harmónikus teljesítményt mutat a meglepetések terén, például nagyon jók a “Hogyan repítsük a mennyekbe, majd a rövid eufória után hogyan taszítsuk a pokolba a szurkolóinkat?” játékban. 🙂 Szinte verhetetlenek! Ezért mondom, egy 1FCN szurkoló élete drámai! Soha nem tudni hol fog landolni a csapat. Nyerünk? Vesztünk? Senki nem tudja. Milyen unalmas egy Bayern szurkoló élete, semmi izgalom, állandóan csak nyernek. 

De bezzeg egy Clubberer élete más! A nagy érzelmek, a mennybemenetelek (mint pl. 2007-ben a német kupa megnyerése) és a pokoljárások (rögtön 2008-ban, a 2007-es kupagyőzelmet követő évben közvetlenül sutty, lecsúszás a második osztályba 🙂 ) mellett lehetőségük nyílik a II.osztályban a korábbi nagy stadionok (Schalke, Bayern …stb) után majdhogynem kis falucsapatok lelátóin üldögölni, olyan klubbokhoz elkisérni az imádott 1FCN-t, amelyek még a navi rendszerében se szerepelnek! 🙂 Na, és innen felemelkedni kérem, ez maga a gyönyörűség!
Aztán jöhetnek az örömkönnyek, a libabőrös együtthömpölygés a szurkolókkal, a szárnyalás és sírva ordítás: Nie mehr zweite Liga!! (soha többé második liga!)  Na ezekért a percekért érdemes Clubberernek lenni! 🙂
Mielőtt visszatérnék Pinolára, mutatok néhány képet 2007-ből, a nevezetes napról, amikor a Kupagyőztes csapat visszaérkezett a városba. A város főterén hatalmas ovációval várta őket több százezer ember, fenomenális volt a hangulat.

 
 
 
 

A Polgármesteri Hivatalban került kiállításra a kupa, azaz a “Pokal”. A falakon szenzációs felvételek az összegyűlt, a csapatot, és Hans Meier-t, az akkori edzőt ünneplő emberekről. Természetesen polók is készültek, a mucin is egy ilyen van. Felsorolva az évszámok, amikor a csapat elnyerte a német kupát.

Kupagyőzelmek: 2007, 1962, 1939, 1935
 Már a döntő meccs előtt is kapható volt egy T-Shirt, amelynek felirata szerint, megyünk Berlinbe!!! 🙂

 

Oppsz, szokás szerint megint messze eltértem a tárgytól! :)) Javier Pinolát ezennel átcsúsztatom a következő bejegyzésembe.

Focista interjúk

A VB kapcsán újra eszembe jutott a téma: a német Bundesligában (othon ez a Nemzeti Bajnokság) nagyon sok idegenlégiós is játszik, akik azért nem kenik-vágják 100 százalékosan a német nyelvet. Interjúknál aztán a nyelvi hiányosságokat kipótolják önbizalommal. Persze van aki ennek ellenére, vagy ettől függetlenül szimpatikus. 🙂

Szimpatikusként itt van mindjárt a “mi” Marek Mintal-unk. A szlovák játékos a nürnbergi  1FCN játékosa. Phantomnak (Fantom) hívják, a feltűnésmentes játéka és aztán az abból született bombagóljai miatt. Marek a Phantom és ahogy a nürnbergi focidrukkerek (Clubberer) transzparensein olvasható: Mintal unantastbar! – azaz Mintal megérinthetetlen! 🙂
Egy szó mint száz, a frankoknál a fiú közkedvelt. Az se gond, ha nem tökéletes a német tudása! Márpedig az interjúit hallgatva szoktam azért vigyorogni. Marek eleve nem egy retorikai zseni és nem is egy nyelvtehetség, de ahogy már írtam, ez itt senkit sem érdekel, Marek a miénk, Marek megérinthetetlen! :))
Egy gyöngyszemét azért idézném:
“Wir sind 2 Tore geschossen kb. hogy mi voltunk 2 gólt rúgtunk, de nem igazán lefordítható, mert ez pusztán csak nyelvtan. A németben léteznek igék, amik a múltidejü alakjukat vagy a létezést jelentö “van=sein” igével, vagy az alapesetben birtoklást kifejező “haben”-nel képezik. Azt, hogy melyik ige melyikkel jár kézen fogva, azt meg kell tanulni, de nem nehéz.
Általában a mozgást jelentö igék a “sein” igével, a többiek pedig általában a “haben”-nel képzik a múltidejű alakjukat. . Ùgy rémlik azt is tanultuk, hogy ha az igének van tárgya, szóval rákérdezhetünk, hogy mit csináltunk/tettünk/ akkor habenes. Na  mindegy, inkább nem mennék bele a nyelvtanba, lehet hogy már nem is tudom! :))

A gólt rúgtunk, lehet megtévesztette Marekot, hiszen mozgás! 🙂 De ott a kérdés: mit rúgtunk? Gólt! Szóval a focista megoldása rossz. …főleg a német fülnek!. 🙂
A helyes mondat ez lenne: “Wir haben 2 Tore geschossen.”

Kérdeztem a családot, hogy ez most nem nagyon ciki a Mareknak? Erre a párom (aki totál német) azt válaszolta, hogy NEM! Egy Marek Mintal azt mond amit akar! :))))) Neki minden el van nézve. Lényeg, hogy gólt rúgjon! :)))

A másik hasonló történet elkövetője Ciprian Marica  (VfB Stuttgart)
Interjú a román nemzetiségű “mesterrel”:  “Wir haben 2 Tore geschiss.” Ezen már gurultunk a röhögéstől, ugyanis:
A “lőni” ige így néz ki:
jelen időben: schissen  
második múltban: hat geschossen
A  “szarni” (oppardon) igevel ez a helyzet:
jelen idő: scheissen,
második múlt: hat geschissen
Szóval a mondatot akár így is lehetne érteni: Szartunk 2 gólt. Igaz olyan szó, hogy geschiss nem létezik, de hangzásban nagyon közel állt a geschissen-hez és ez mindent vitt. :)))

Öffentliche Verkehrsmittel …. azaz az Öffis

Ugye milyen praktikus ez a rövidítés? Öffis. Ìgy hívják Bécsben. Azt, hogy  öffentliche Verkehrsmittel …brrrrr, ki nem mondanám semmi pénzért, egyszerűen kár az időért. 🙂 Hát nem helyesebb az előbbiből született rövidítés, hogy Öffis? 
Magyarul most nem tudom lefordítani, mert egyszerűen nem jut eszembe a kifejezés.Az öffentlich azt jelenti, hogy nyilvános, szóval mindenkié. Az utcák és a terek is öffentliche területek. A Verkehr a forgalom, a Mittel pedig az eszköz, anyag. Szóval ezt kb. BKV-nak fordítanám :)))), ugyanis benne van a busz, a metró, a hév, a villamos, a troli, mind az összes tömegközlekedési eszköz. Hoppp!!! És már meg is lett a fordítás! Tömegközlekedés! Ez az! Jaj néha tényleg olyan nehéz dolog a fordítás, hiszen pontosan tudom, miről van szó, csak nem jön a nyelvemre a helyes kifejezés. A fordítás egy szakma, amihez nem elég “csak” a nyelvismeret. A fordításhoz a nyelveket teljes mélységében kell ismerni és elengedethetetlen plussz az a képesség, amivel az ember az adott 2 nyelv között, azonos szinten, problémamentes ide-oda vált. Én fordító már nem leszek, az biztos. 🙂
Na ez már megint tipikusan én vagyok, hiszen teljesen másról akartam mesélni az “Öffik” kapcsán! :)) Jellemző rám, elmerülök a részletekben és megfeledkezem a  fontos dolgokról. Egy biztos, nem német nyelvórát akartam tartani. Viszont ma már nem megy tovább (álmosságba estem), ezért majd holnap folytatom … Jó éjszakát mindenkinek!