Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Ha nem megy, minek erőltetni?

Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.

Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép,  nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen “szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. “Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.

A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.

Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?

faber-castell
Roland von Faber-Castell, Anton-Wolfgang von Faber-Castell, Katharina Sprecher von Bernegg

Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.

Winzerhof
Winzerhof étterem – Gerasmühle

Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.

De jó lenne egy laptop.

Nyaraltunk (végre!)

és most nem írom, hogy mert megérdemlem, meg ez kijár mindenkinek az éves munka után, meg azt se írom, hogy ez teljesen normális, mivel tudom, hogy ez már régóta nem normális. Németországban sem. (egy cikk arról, hogy milliónyi német gyereknek, fiatalnak sem adatik meg a nyaralás)  Szeretném megnyugtatni a háborgó lelkeket, tudjátok, éveken keresztül nem voltam én se nyaralni. Vagy azért, mert nem volt munkám, vagy azért, mert éppen lett munkám. De főleg az előzőből fakadóan. Volt, hogy a munkaügyi hivatal által szponzorált hónapokig tartó tanfolyás (és oda el kell menned, nincs kecmec) tette lehetetlenné a pár, idegenben töltött napról szóló tervemet (ami szintén végtelenül egyszerűre volt szabva). És számomra nem maradt más, mint integetni a családomnak, akik egy-két napra elutaztak. “Amikor elindul a vonat” búbánata. Állok a peronon, vagy integetek az erkélyről az autó után és marad a szar érzés. Valahol szörnyű. És tudom pontosan, hogy megint kimaradok valami jóból.
Az egyik legemlékezetesebb (értsd: legszarabb) szitú azon az amúgy is szomorú napon történt, amikor a gyerekem befejezte az általános iskolát. A nap szomorkás volt, kicsit sírós, lezárult valami, könnyes volt a kisfiam szeme is. Én meg bőgtem mint az eszelős, nem nekem valóak a búcsúzások. Gyerekem a házunk mögött beszélgetett néhány, mostantól már volt osztálytárssal, én nézegettem őket bánatosan az ablakból, amikor feltűnt két anyuka. Már nem volt időm elugrani az ablakból, pedig éreztem mi következik. Szóltak hozzám, kicsit trallaláztunk, de kár, hogy vége a sulinak, stb., amikor az egyik nekem szegezte a kérdést, pont azt a kérdést amitől nagyon fostam: “Hova mentek nyaralni?”
Na ebből gyere ki elegánsan az egész ház hallatára! Beleizzadtam. Nagyon lazára fogtam, áh, nekem továbbképzésem van, nagy nyaralásra ezért nincs időm (ha-ha-ha, mintha csak az időn múlt volna), majd talán elmegyünk pár napra valahová, de nincs semmi konkrét terv … istenem, bizony folyt a wasser a hajam tövétől lefelé, nagyon ciki volt. Ők bólogattak (szerintem elhitték), de az udvariasság ugye azt diktálta, hogy visszakérdezzek. Ti mentek valahová?
A választ nem igazán akartam hallani, de jött. Mallorca. Bist du deppert. (ezt most csak úgy wienerischül megszokásból, mert ezt nagyon gyakran mondom) Szomorú smiley. Nem a Mallorca rúgott ágyékon, hanem a köztünk levő különbség. Fényévekre voltam ezektől a financiális lehetőségektől. Szar volt.

Nem szívesen, de bevallom azt is, hogy évek múltak el anélkül, hogy hazautazhattam volna. Egyszerűen nem volt benne a büdzsében. Asszem’ érthető voltam.  Rengeteg elegáns kifejezés akad még a nem volt rá pénzemre … de inkább nem ragoznám tovább.
Tudom tehát milyenek a sovány évek, amikor nem a nyaralás a legfőbb probléma. Bízom benne, hogy elfelejthetem. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelt volna korábban a személyes problémám, hogy évekig, de tényleg évekig nem volt lehetőségem semmire se, de nem is baj, így van rendjén. Nem szabad hagyni, hogy mások a személyes problémáikkal lehúzzanak a padlóra.
Mivel a sötét felhők (végre!!) elhúztak a fejünk fölül, végre megtapasztalhattam sok szépet és jót, amikről muszáj lesz írnom. És lelkiismeretfurdalás nélkül.
A szociális érzékenységem természetesen továbbra is jelen van, szeretnék erőt, hitet tölteni azokba, akik ugyannak a nihilnek a partján sétálnak, ahol az én sátram állt. Szívesen segítenék a hogyan bírjuk ki mindezt a kilátástalanságot józan ésszel kérdést feltevőknek. Nyugodtan írjatok nekem. Próbálok segíteni.

Szóval idén kinézett nekünk egy nyaralás. (végre nem Bécsben, de kuss, nehogy eláruljatok apusnak!) amit különösebben nem terveztünk. Persze, hogy nem, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz nyaralás. Későn is kezdtünk el vele foglalkozni, de még ötletünk se volt. Minimális érdeklődést váltott ki a téma nálunk, inkább tudtuk azt, hogy hova nem kívánunk menni. Én határozottan aggitáltam a nem vagyok hajlandó Bécsbe menni mellett. Aztán megembereltük magunkat. A cél kiválasztásánál két fontos szempont volt: Autóval el lehessen érni, mivel nem repülünk, illetve legyen tengerpart. A választásunk Abbáziára (Opatijára) esett Horvátországban. Abból amit a neten találtunk róla láttuk, hogy kellemes kis hely, reméltük, hogy nem ér minket csalódás. Arról a csodáról ami ránk várt, a legcsekélyebb fogalmunk se volt. Beleszerettünk. Abbázia a miénk lett. A gyönyörű tengerével, szikláival, monarchiás épületeivel, a történelmével, éttermeivel, bárjaival, pálmafáival és kóbor macskáival együtt a mienk. Nehéz volt otthagyni. Már le is foglaltuk a szobáinkat jövő nyárra. Visszamegyünk. Abbáziát látnunk kell ismét. Szívből ajánlom. De Bécs is szép. Vigyorgó smiley.

Amikor elindultunk Nürnbergből, megdobbant a szívem. A rádió a kedvenc számomat játszotta. Stand by me. Jujjj, a világ legjobb nótája! Ez jó omen. Boldogság-hormonok  indulááááás!
start

folyt. köv …

A probléma megoldódott

(Segítek, mivel már régóta nem tudtam befejezni az előző történetet, szóval a melyik meccset nézzük az EB-n problémáról van, pontosabban volt szó.)
Az első akkor, amikor kiestek az osztrákok. Őket már nem látjuk játszani. A bánat kiült apus arcára, a nappali kezdett megtelni sóhajokkal, szomorúsággal, de nem sokáig. A szenzációsan játszó magyar válogatott olyannyira magával ragadta a páromat, hogy őszintén tudott örülni a meccsnek, a góloknak, a képeknek, a magyar szurkolók örömének, a ria-ria-Hungária rigmusoknak, és persze szokás szerint megint gyorsabb volt, kiszúrta a győri zászlót a tömegben.

A belga-magyar meccs kapcsán ismét bizonyított a magyarszeretetéből, megint ő volt a jobb. Jobb magyar szurkoló mint én. Szégyenszemre elkullogtam az 1:0 után, nem bírtam a vereséget, rettenetesen zavart. Dühös voltam, csalódott. Olyan jó lett volna….. ah! Az első félidő után úgy döntöttem ebből elég volt, nem érdekel, nem nézem tovább. Ezt én nem bírom végignézni, az nem lehet, hogy ennyi volt, még nem érhet véget ez a varázslatos mese! Ő bezzeg nem adta fel. Nézte tovább. Ezért szóltam neki:

– Kapcsold ki légyszi a tévét!
– De miért?
– Mert elég volt ennyi! Nem látod? Veszítünk, kész! Ki a rossebb akarja ezt továbbnézni?!
– Dehogy veszítetek, ne viccelj, 1 gólos vezetésnél még semmi nem dőlt el!
– Azt mondod? Hááát … talán…

De rendes volt, kikapcsolta a tévét. Aztán csak lestem ijedten, mivel vitte magával a tabletet az ágyba, azon nézte tovább a meccset. Szörnyű volt. Aludni akartam és nem gondolni a meccsre, de a villodzó fényekkel, a kommentátorral és a harmincezer üvöltő szurkolóval egy ágyban ez nem lehetséges. A “huuuu micsoda helyzet volt”, “ekkora lövés”, “nem lehet igaz, ez is csak kapufa” mondatai után mindig ideges lettem, forgolódtam és még szép, hogy oda-oda pislogtam a kijelzőre. A párom nem adta fel.
-Közel álltok a kiegyenlítéshez, nagyon jól játszanak a fiúk! (Figyelitek az “álltok” ragozásának diszkrét Abstandját? Bármennyire is magyarosch az aggodalma értünk, ő akkor is német.)

Aztán pittyegett a mobiltelefonja azon a mély, pár tadamból álló ijesztő módján. Neeeeeee, nem akarom tudni! – ültem fel hirtelen és kiáltottam kétségbeesetten, mert sejtettem mi következik. Azon a rohadt telefonon sokkal gyorsabban érkeznek a meccsekkel kapcsolatos eredmények, a tabletes/mobiltelefonos meccsnézés jó pár másodperccel, vagy akár 1-2 perccel is le van maradva. Tudtam, hogy valami rossz történik, éreztem.
Hát bejött. A párom rápillantott a mobiljára és szomorú lett: “Scheiße, Tor für Belgien.” Ezen már berágtam nagyon. 2:0 a belgáknak, na ebből elég volt.
– Legyen vége, kapcsold ki légyszi ezt a szart, a mobilt is, nem akarom tudni mi lesz a vége! Aludni akarok!
A párom az ilyen finom rezdüléseimre, föleg ha kihallja a számára még mindig idegen nyelvből – közel 18 év után is az! – , a magyarból az elmosódott bammeg-et, tudja, fele se tréfa. Szó nélkül átadta nekem a kütyüt, tegyek ahogy jónak látom.
Az elnémított, de ki nem kapcsolt tabletem landolt a nappaliban. Gondoljátok, hogy aludtam? A fenéket! Feszülten figyeltem, nyitott szemmel vártam mikor tölti be hirtelen fény a nappalit, ami azt jelenti, hogy bekapcsolta magát a kütyü, a meccsel kapcsolatosan érkezett értesítés. És megérkezett a ragyogás! Kalapált a szívem, vérnyomást nem mértem volna szívesen. Juj, lehet, hogy 2:1 lett az állás, már csak egy gól kell és döntetlen, jaj istenem….. Alszol? Dehogy!
Nem bírtam tovább, kinyargaltam a tabletthez és remegő kezekkel néztem meg az értesítéseket, adja az ég,…. de nem. Hogy az a … , a belgák rúgtak még egy gólt, 3:0 volt az állás. Keserű ízt éreztem a torkomban, utáltam az egész világot, beleértve az elégedett németeket és mindenkit (kollégákat is, de pszt)  akikkel holnap beszélnem kell itt a meccsről. A tabletet éppen tettem vissza az asztalra, amikor megérkezett a következő értesítés, a tőr a szívbe, a belgák négy nullra vezettek. Gyászmunka várt rám. Az alvás nem ment sokáig.
Nagyobb volt bennem a csalódás mint az elégedettség, amit így utólag nagyon bánok, hiszen egy szenzációs csapatot láttam, küzdő, akaró és végre, igazi jó focit játszó srácokat!

Már nem érdekel a belga meccs, elmúlt. Képeket nézegetek – és piszkosul örülök! – amik a szurkolókat mutatják Franciaországban, magyarországi városokban. És érzem, átérzem a lelkesedésüket, a büszkeségüket, a lendületüket, hiszen végre, végre, ennyi hosszú év után végre megtörtént, van magyar foci!
Szívből köszönöm a magyar focicsapatnak, a stábnak és annak a rengeteg honfitársamnak az élményt, a szívmelengető képeket!

SpielerfrauAztán relatív könnyű helyzetbe kerültünk, nem volt vita melyik meccset nézzük, mivel nekünk már csak a német csapat maradt. Akik aztán jól kikaptak. Blőd véget ért az egész, oda lett a mámor. (a francia-portugál döntőt már meg se néztem, annyira mérges voltam a német csapatra, nem érdekelt a vége, uninteressant)
Ennyi volt az EB, lassan visszatért nálunk is minden a régi kerékvágásba, végre újra utálhattuk a Nationalelfben játszó bayern münchenes játékosokat. Ez különben tényleg poénos Németországban, ugyanis sokan ki nem állhatják a Bayernt, de abban a pillanatban, hogy az amúgy utált játékosok a nemzeti színekben játszanak, abban a percben a nép imádott gyermekeivé válnak. Egy közülünk. (bár a “nézd meg ezt a falábut, hogy mellérúgta a labdát, tipikus Bayern-Sau” mondatok azért a fruszt miatt néha-néha kicsúsznak még a legműveltebbek szájából is.)

Tudom, hogy sok embert nem érdekel a foci, én se voltam más. Majd 40 éves koromig szó szerint leszartam a témát, a hideg rázott, ha fociról volt szó. A világ legprimitívebb dolgának tulajdonítottam, a klasszikus érveléssel, a “ki a fenét érdekel egy ilyen baromság, 22 ember nyargalászik egy labda után” … szóval tudom, hogy nem várható el mindenkitől, hogy ezt a szerelmet átérezze, ezért őket békén is hagynám. A többiekhez szólók, akiknek jelent valamit a foci és akiknek hozzám hasonlóan sokat jelentett ez az EB: Magyarok! Létezünk!

Ne hagyj egyedül a röntgenképpel! (2010-ből)

2010-ben  jártam ugyanennél a kardiológusnál, akiről a héten írtam. Az alábbí írásom erről, a 6 évvel ezelőtti látogatásról szól(t).

heart-960458_1920
Nyugodtan kijelenthetem, hogy nálamnál jobban senki nem fosik, (hoppárdon) fél az orvosnál. Mit mitől?! Hát attól a diagnózistól, amire nem vagyok felkészülve! Odamegyünk teljesen egészségesen, mit sem sejtve a dokihoz, ő pedig felállít egy kórképet és megmondja mi a bajunk. Szörnyű!
Tetszik a mondás, miszerint nem kell mindennel orvoshoz futkosni, de ezt sajnos a többi hipochonderségre hajlamos pácienssel együtt nem tudom a magamévá tenni. Mit tegyünk a bajainkkal, a hirtelen fellépő sosemvolt szimptómáinkkal? Az őrület eleve otthon kezdődik, a megfejtés utáni vadászattal az interneten. A találatok, a lehetséges betegségekről minden elképzelést felülmúlnak. Nekünk félőseknek nem akceptálható az ésszerű magyarázat, ismerősök nyugtató szava, nem. Mi tudjuk, hogy valami nagy baj van. A tüneteinkhez köthető betegségeket aztán meg is találjuk a neten. Ha széles a skála, azaz a rossz testtartástól kezdve a megfázásig minden lehet, akkor se nyugszunk meg. Addig keresünk, addig módosítjuk a keresést, amíg meg nem jelennek a gyilkos kórok nevei is. Tessék. Tudtam!
Ehhez hasonló az u.n. medikus-betegség is, amikor az orvostanhallgatók az éppen tanult betegséget képesek diagnosztizálni saját magukon.
Megjegyzem ezek a dolgok átmenetiek. Amíg jól telnek a napjaim, nincs izgalom. De amint az életben gondjaim támadnak, jelentkeznek. Van munkám, jól megy a vállalkozás (legalábbis reményteli) nincs egészségügyi problémám. Beüt a krach, jönnek a nyűgök. Nem egyből persze, de jönnek. Leképeződik a mummus.
Ìgy lett idén is, de igazán az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki az orvoshozjárós statisztikám. Volt köztük olyan is ami muszáj volt  (pl. a fogorvosi kontroll), különben elveszítem a biztosításnál nagyon is sokat jelentő bónuszpontjaimat. A nőgyógyászati rákszűrés is novemberben, decemberben szokott nálam sorra kerülni, mivel vége az évnek, így tovább már nem tudom toligálni.
Tegnap azonban új műsorszámként kardiológiára voltam hivatalos, 24 órás EKG volt betervezve. Bár a doktornőm megmondta előre, hogy minden rendben lesz, nem fognak semmit se találni, de el kell rá mennem, a vizsgálatra szükségem van ahhoz, hogy megnyugodjak! A psziché mindenek felett!
Egyedül orvoshoz nem tudok elmenni, kísérőre szükségem van mindenképpen. Nekem a váróban beszélnem kell valakivel, mindegy miről, beszélnem kell, le kell foglalnom magam. Az áldozat rendszerint apus, aki egy hang nélkül kísér engem ezekre a vizsgálatokra. Örülni persze
 nem örül, mert tudja, hogy feleslegesek, ussssincs semmi bajom, másrészt rengeteg időveszteséggel járnak. A kardiológus kvázi az egész délelőttünket elfogyasztotta, miközben apus ki-be járkált telefonálni. Murphy bácsi törvényei nálunk fokozottan müködnek, az összes olyan fontos visszahívás megérkezett nála, amire már napok óta várt. A telefonja nem csöng, nem zenél, nem brukkokol, nem ad ki semmiféle hangot, csak a kijelzője villog. Vannak fontos emberek, akik mindenhol mobiltelefonoznak, de mi nem szoktunk. Mi nem vagyunk olyan fontosak, mást pedig eszünkbe se jutna zavarni.
A váróteremben ülök és érzem, hogy eluralkodik rajtam a rémület. De csak rajtam van stressznadrág. A többiek lapozgatják a magazinokat, békésen várnak a sorukra. Nincs ott izgalom, kétségbeesés csak az enyém. Figyelgetem a recepciós lányokat is, hallgatom a telefonhívásokat és az újonnan érkező páciensekkel folytatott beszélgetésüket. Mintha egy cukrászdában lennénk. Csendes, kellemes a környezet … másnak. A gondolataim cikáznak, ez mi, az mi, jaj legyek már túl rajta! Nehezen viselem ezeket a perceket. Aztán végre szólítanak. Be még mindig nem mehetek, de már közelebb kerültem a Nagy Fehérköpenyeshez. Egyelőre újabb székben kell helyetfoglalnom a folyosón, de ez már a vizsgálók, öltözők területe. Rémes. Asszisztens lányok jönnek-mennek, kezükben kartonok, röntgenfelvételek. Kínkeservesen próbálkozom velük kapcsolatba kerülni, ácsingózom legalább egy félmosoly iránt, de a lányok nagyon profik (vagy nagyon buták) és egyetlen pillantással se méltatnak. Elsuhannak előttem, de nem is látnak. Pedig annyira félek, olyan jó lenne egy kis biztató mosoly, valami!
Aztán feltűnik az egyikük, a kezében levő mellkasröntgent tartja menet közben fel a fényhez, jól láthatóan tűnődik rajta. Megnézem magamnak a képet. Balra a bordák alatt egy nagyobb fehér “felhő”. Ez mi lehet? A lány odaér a kolléganőjéhez, mutatja neki a képet.
– Van szerinted rajta valami feltűnő? – kérdezi a másikat
– Hááát egy kicsit furcsa .. – válaszolja a kérdezett
De már nem érek tűnődni a látottakon, mert Fehér Köppeny hív személyesen. A pali első ránézésre unszimpatikus. Másodszorra meg nagyon. Magas, sovány. Jó eséllyel indulok nála én, a megtestesült Rizikófaktor. El tudom képzelni hogy utálhatja a “stabilabb” embereket. Az ilyen típusoknak mint a doki a túlsúly tabu, megbocsáthatatlan dolog.
A vizsgálatokat nem mesélem, nem túl érdekesek, csak a rend kedvéért a felsorolásuk: szív-UH, terheléses EKG, mellkasröntgen. Ide-oda cikázok az egyik szobából a másikba, majd újra várnom kell a folyosón. Aztán újra bekísérnek az egyik rendelőbe, ahol pár percet várnom kell a dokira. Az íróasztalnál ülve, sajnos tökéletes rálátásom nyílik a rólam készült röntgenképre, ami felfüggesztve várja a sorsom beteljesülését, a borzalmas ítéletet, a diagnózis kíméletlen közlését. Ùristen az ott mi? A torkomban dobog a szívem amint megpillantom a már korábban, egy másik felvételen is látott “felhőt” ott a szív alatt …. érzem, ahogy nagy hirtelen elindul a vízkiválasztás a hátamon, majd ahogy lezúdul a kispatakká összeállt wasser lefelé. Egyedül maradtam a világmindenség összes kínjával, első helyen a röntgenképemmel és sehol senki akit kérdezhetnék.
Ezek a kínzó várakozásban eltelt percek nem közönséges percek. Ezek veszélyeztetik rendesen az egészségemet. Aztán nemszimpatikus, de mégiscsak orvos be hozzám. Széles mosoly és megnyugtató mondatok. Úgy fogalmaz, hogy Sie sind kerngesund! szóval Ön tökéletesen egészséges!
Hátpatak kiszárad, remegés el, szárnyak ki!
Öröm!
Èlet!
Habostorta!

Fals hangok az egészségügyben

A kardiológusnál történt valami, ami miatt Herr Dr. Fehérköpeny nem lesz a jövőben a kezelőorvosom. Hogy is mondjam? A szívélyes és széles mosolya mögött valami mást, kevésbé szívélyeset is észrevettem. Ettől a csepp citromtól aztán keserűvé vált az egész valóság.
Amíg vártam rá, hallottam a szomszédos rendelőben egy másik pácienssel beszélgetni. Az akcentusokból jó vagyok, a magyart és az ahhoz hasonlót egyből kiszúrom, így kihallottam a néni beszédéből a külföldi beütést. Gondolkodtam magamban: magyar, vagy román? Sokáig nem kellett várnom, a doki megkérdezte a nénit, hogy honnan jött? Romániából! – hangzott a válasz.
Aztán jött hozzám a kardiológus. Blablabla, igazándiból sok időt nem fecsérelt rám, de mentségére nem is volt rá szükség, a leletek mind negatívok és tökéletesek voltak. Aztán hirtelen elmesélte amit az imént hallott. Romániában olyan siralmas lett az egészségügyi ellátás, hogy azok például akik csak sima (állami) biztosítással rendelkeznek nem is jutnak el minden vizsgálatra. Például valaki felhívja a kardiológiát és időpontot kér. Megkérdezik tőle, hogy milyen biztosítása van. Ha állami, akkor egyből közlik, hogy sajnos nem lehetséges a vizsgálat, mert az egészségügyi pénztár nem tudja azt kifizetni.
Ekkor a doki egy pillanatra abbahagyta a történetet, rám emelte a szemét és megkérdezte:
– Mit is mondott? Honnan jött?
– Magyarországról – válaszoltam, még nem ismerve Herr Doktor kérdésének valódi élét.
– Nálunk sincs minden a legnagyobb rendben, minden állam küzd az egészségüggyel, de ekkora gond mint ami ezek szerint Romániában van, ekkora nincs. – nyökögtem. (Mégis mi a fenét lehet az ilyenhez hozzászólni? )
– Igen, és ezek mind jönnek ide hozzánk! Otthon nem tudják orvosolni a problémáikat, erre mind idejön! Jó lenne már végetvetni ennek a vándorlásnak, mi se tudunk mindent megfizetni, istenem 8 miliárdos a saját egészségügyünk hiánya! – így a Herr.
Néztem nagyot és had ne mondjam, milyen sza….rul éreztem magam. Szerettem volna tiltakozni, hogy félreért, én innen jöttem Nürnbergből a Futrinka utca 8-ból, amiről beszéltem az a származásom. Gondolom a néni se friss romániai bevándorló, aki közvetlenül azután, hogy kiszállt a vonatból, máris  idejött egy EKG-ra a bajor költségvetést megtorbedózva. De nem mondtam semmit.
A folyosón lépdeltem, amikor meghallottam, ahogy a doki a nevemet hangosan elismételte és hozzátette: aus Ungarn (Magyarországról)  Nem tudom mit csinált. Gondoltam diktafonra mondja a lelelet, de akkor is. Az aus Ungarn-nak nincs keresnivalója a páciens adatai között, mivel a páciens német biztosítással rendelkezik, itt él és mozog, sőt levegőt is itt vesz. Egy pillanatra elméláztam a megalázó szituáción, de úgy gondoltam nincs értelme visszamenni és rákérdezni miért is releváns a származásom, mivel eleve tele volt a gatyám a félelemtől, meg amúgy se tudok egyből ilyen dolgokra reagálni.
Ezért az anyanyelvemnek köszönhetően egy jól ismert magyar mondást választottam a sértett önérzet kompenzálására.  A gondolatokat a Herrnek címezve csak annyit morogtam a fogaim között: kapd be!
Má bocsánat, de néha nem kell a dolgokat túlragozni.

A kardiológusnál

Nem szívesen töröm meg a Faber-Castellék vonalát, de mielőtt folytatnám a család bemutatását, muszáj leírnom a mai élményemet, különben elfelejtem. heartbeat-163709_1280

Van, hogy muszáj orvoshoz menni, másnak is, nekem is. A panaszok néha nem tűrik a várakozást. Nálam ezek kevésbé súlyos panaszok, többnyire inkább kisebb problémák, de leginkább nyugtalan gondolatok, a folyamatosan dumáló belső beszélőm hajt, menj el, nézettesd meg magad! Természetesen nem hipochondriáról van szó, csak egyéni érzékenységről. Valakit tíz lóval se vontatnak el orvoshoz, más egy tüsszentésre is fut. Én megyek, ha úgy érzem valami nem olyan mint előtte. (sőt, futok!)

Itt van mindjárt ez a fránya vérnyomás, amiből nekem egy picivel több van, mint másnak. Ez miatt javasolta a háziorvosom (egy csodálatos diagnoszta), hogy ismét csináljunk meg egy terheléses EKG-vizsgálatot egy kardiológus szakorvosnál.
“Kit javasol doktornő,kihez menjek?” – kérdeztem
“Menjen el a Dr. Kardoshoz, a lakásuk közelében rendel!”
“A Kardos?! Jaj, az egy bunkó! Már voltam nála!”
“Na ja, egy kicsit direkt a hapsi, de jó orvos… ”
….és én tudtam, hogy bárhova, de a Kardoshoz még egyszer nem megyek.

Megbíztam a párom, hogy szervezzen le nekem egy időpontot valamelyik jó kardiológusnál. Bizony-bizony, jó orvosok is vannak Nürnbergben, az egyiket anyóspajtás korábbi klinikai tartózkodása kapcsán megismertük. Egy pillanat alatt beleszerettünk. Dr. Olasz, egy tüneményes orvos és komoly szaktekintély. Gondoltam, majd megyek hozzá.
Aztán jött a párom telefonhívása.
Sajnos az összes, az interneten kiválónak minősített kardiológus szabadságon van, Dr. Olasz is, a legközelebbi időpontra 1-2 hónapot várni kéne. Vagy elmész a Kardos dokihoz, akinél még lenne mára egy időpont 12.00-kor.
Ne ám! A Kardoshoz nem megyek! Az egy udvariatlan fasz! (bocsánat, de higyjétek el, ennek itt most helye van)

Majd beindult a belső beszélőm. Dumált-dumált egész álló nap, hogy meg kéne nézetni, hogy mi ez a furcsa szúrás, hogy mi van, ha a szívizom, nehogy késő legyen …. kész, feladtam. Győzött a tudatalattim. Elmegyek a Kardoshoz. Még egy esélyt megérdemel.

Utánanéztünk a neten az orvosok értékelésének, mit mondjak, nem nagyon örültem az ott olvasottaknak, de kínomban már ezen is röhögtem. Ezt figyeljétek! Kardiológusok:
1. Doktor Olasz – tüneményes, barátságos orvos, finom modorral és első osztályú szakkompetenciával.
2. Doktor Német – hatalmas tudású orvos, kimondottan példaértékű ahogy a betegekkel bánik.
3. Doktor Kardos – elegendő parkolóhely áll rendelkezésre a rendelő közelében.
(Apropó ajánlom az itt élőknek a www.jameda.de oldalt, itt találhatóak orvos-kritikák, dícséretek, érdemes körülnézni!)

Ma voltam a Kardos dokinál. Nem csalódtam, azt kaptam, amire számítottam. Egy személytelen, futószalagos kiszolgálást. De tudom, hogy tapasztalt és gyakorlott. És hála ég nem talált semmit. De okosabb se lettem tőle. Az az érzésem nála, hogy ő nem azért van, hogy segítsen, hanem azért, hogy vizsgáljon. Ha jól emlékszem, csak háromszor nézett rám az egész idő alatt. Hiányzott az a bizalom, ami egy orvos-páciens kapcsolatban jelen kellene, hogy legyen, egy csepp személyesség.

És persze nem találtunk parkolóhelyet a rendelője mellett!

Kaki volt a palacsintában

De tettünk rá cukrot!
Csúnya bácsik, vagy csúnya robotok megtámadták a blogomat a múlt hét végén. A még csúnyább (magyarul töketlen) hostingosom, akinek jó pénzért a szerverén csücsül mindez, segíteni egyáltalán nem segített, csak leállította a blogomat. Kivonta a forgalomból addig, amíg a hiba, a betolakodó el nem tűnik az oldalamról. Hogy mi az, vagy hogyan kéne, lehetne elűzni, ebben nem nyújtott semmiféle segítséget. Őszintén megmondom, a problémát sima userként az életben se tudtam volna megoldani, de ezért van az embernek gyereke!  A 15 éves kisfiam, halál megvető bátorsággal nézett farkasszemet a SQL és php datenbankkal, subdomainnal és társaival. Ami nem ment, annak utána guglizott angolul (latinul nem, abból csak hármasa van) és megcsinálta. Lelkiismeretesen tette a dolgát, itt ült késő éjszakáig a gépnél és próbálta az anyukája irásait megmenteni. Nagyon bántotta ami történt. Ilyen ez a kis muci. Nem írom le, hogy mennyire szeretem, mert a közhelyek rettentően unalmasak.
Folyamatosan javítgatjuk a megmentett blogot, remélem hamarosan már írni is lesz időm.

Hogy ne legyen olyan száraz a mai este, szeretnék nektek ajánlani egy zenét. Ma hallottam előszőr, de már hatszor játszottam le. Nem tudok vele betelni. Már most szólok, halkan nem élvezhető. Adj rá hangerőt, had szóljon Marla Glen. Megérdemli!

 

Anyukám …. a győri meglepetés

Anyu blogA résnyire nyitott ajtó mögött ült a kis trabijában az én anyukám. Ő, akit december óta nem láttam, ő, aki december óta megmutatta a világnak és főleg nekünk hitetleneknek, hogy márpedig mindenre képes. Rá nem vonatkoznak világi törvények, ő képes felülírni minden, tapasztalatból, gyakorlatból, kényelemből, lustaságból indukálódott törvényt, szokást. Mert ugye nem normális dolog az, ha egy segítségre szoruló azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre? De. Az anyu esetében minden teljesen normális. Őt más fából faragták. Ahogy már korábban a betegségét is leküzdötte. Hosszú, kemény évek után ismét hazatért. Haza oda, ahova visszavágyott. Megcsinálta.

Persze, hogy a rosszullét környékezett korábban az ötlete, a “haza akarok menni” hallatán, gyomrom összeugrott, mi lesz vele, tolókocsisként egyedül a lakásban, te jószagú ég, még az ablakot se fogja tudni kinyitni, úr isten …. ezt nem gondolhatja komolyan, mit csináljunk? Az elején még hadakoztam. Észérvekkel próbálkozva, nem megbántani akartam, csak meggyőzni. De egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nekem nem az a dolgom, hogy az én fantasztikus anyukámat, akit egy rohadék betegség se tudott legyűrni,  aki szinte olyan már mint újkorában, hogy őt visszatartsam, hanem az, hogy támogassam. Ha ő haza szeretne térni, akkor ezt kell lehetővé tennünk és ebben kell támogatnunk.  Akkor is, ha nem működik minden százszázalékosan, akkor is, ha nem minden kivitelezhető. Ezek csak piszlicsáré problémák.

Szóval az anyu hazament. És nem sejtett semmit az érkezésemről.
Beengedte a csengetőt (na ja, ezért azért reklamáltam neki, legközelebb legyen ezzel óvatosabb) a lépcsőházba. Mesélte, kicsit ideges volt, mivel éppen az ebédjét készítette. Ki a fene jön pont most, amikor éppen paprikáskrumplit főzők?
Aztán felértem hozzá. Anyuci, én vagyok. Jöttem hozzád és egy hétig maradok.

Csak nézett és nyelt egyet. Ne higgyetek a hollywoodi filmeknek és a többi trallalának. A valóságban ezek a földrengető történések teljesen másképpen zajlanak. Az érzelmek, az öröm, a boldogság nem tör ki úgy, ahogy a filmekben. Legalábbis nálunk nem. Nincs halleluja, ugrás, tapsikolás, üvöltés, semmi. Csak meglepetés van és egy kellemes érzés. Aztán később persze a jó pár telefon, amikor az anyu hama gyorsan a fél világnak elmeséli, hogy mekkora öröm érte. Álltam az ajtaja előtt, drága szivem csak ült és nézett rám. Megigazította a szemüvegét és a puszi után láttam, hogy még mindig nem érti a világot, megjegyezte.
– Hát most jól kicsesztél velem! Es ebben az egyáltalán nem odaillő mondatban mégis benne volt minden. Az öröme, a meglepetése. Tök jó.

Az anyu főz, mosogat, sőt már egyedül hajat is tud mosni. Az asztalon vasal is. Majdnem mindent meg tud csinálni ahova a kiskocsival befér.  Az újra járás lesz a következő kihívás, mivel a hosszú évek ágybanfekvése nem nagyon kedvezett az izmoknak. Olyan jókat vigyorogtunk, többek között ezen a kerekesszékes guruláson is. Emlékszem, decemberben ott jártunkkor lemértük az ajtók közötti részt és láttuk, hogy sajnos a kerekesszék nem fér át sehol se. Ha-ha! De nem az anyunak! Őt ez a hír egy percig se érdekelte, ő látatlanban megmondta, hogy márpedig át fog férni. Azt hittem nem hiszek a szememnek. Az anyukám, a kocsijával átmegy mindenhol. Ott is, ahol matematikailag nem lehetséges, nem tud átférni a kocsi. Hihetetlen.

Köszönet mindenkinek, aki segített az anyu rendbejövetelében, mindenkinek aki részese volt az elmúlt éveknek, a gondozóházak nővérkéi, dolgozói, orvosok, az anyu régi barátai, munkatársai, a szomszédok, az új kedves ismerősei és persze Kati (a mi kis Katuskánk, neki külön nagy-nagy puszi!) nem is lehet mindenkinek megköszönni azt a rengeteg jót, segítséget. Hihetetlenül sokat jelentettek az anyunak a telefonhívások, látogatások, fantasztikus dolog, ha az ember tudja, hogy szeretik és a bajban is mellette állnak. Rettenetesen sokat adtak az anyunak a megerősítések a barátoktól … de most már többet nem szeretnék elárulni. Ennyire túl személyesre még soha nem vettem a sorokat, háromszor is nekifutottam, hogy törlöm az egészet, de nem tudom megtenni. A személyes örömömet szerettem volna megosztani: az anyu felépülését, a hazatérését, illetve a meglepetést, a győri látogatásomat. Tudjátok, ezekből az élményekből táplálkozunk, ebből élünk, ilyen történések nélkül szegényebbek lennénk. Ez az életünk.

Jó volt ez a hét, igaz Anyu? 🙂 Persze, hogy szörnyű volt ismét elmenni, még azt se mondhattam, ne izgulj, 2 hónap múlva újra jövök … nem tudok ilyet ígérni. De tudod, alakulunk! Es otthon vagy. Ez a legfontosabb.
Anyuci, puszi! Hívlak! Tudod, ahogy már évek óta, minden áldott este.

Anyukám

Egyszer csak úgy döntöttem, elmegyek az anyuhoz. A meglepetés ötlete az én fejemből pattant ki. Sőt, képes voltam teljes titokban tartani és nem elpofázni idő előtt. Bár a vége felé majdnem elrontottam. Épp az anyuval beszéltem telefononon, ahogy évek óta minden áldott nap. Kezdte felsorolni, hogy mi mindene fogyott el, de nem gond, már megkérte az egyik ismerősét,  aki megveszi neki ezeket a boltban, na akkor csillagokat láttam a marha nagy titoktartástól és éreztem, tovább nem tudom tartani, ki fog csúszni: anyuci ne vegyél ilyet, mert már ezt is vettem. A telefonnal besomfordáltam a páromhoz és kínkeserves pofákat vágva, pantominnal, némajátékkal előadtam, hogy nem megy, nem bírom ki, meg fogom mondani az anyunak, hogy jövök. Az én csöndes, hangját soha fel nem emelő párom eléggé idegesen és mondhatnám nem túl finoman felcsattant, hogy “halt die Klappe”, azaz fogjam be a számat! Még mormogott valami olyat is, hogy ez nem lehet igaz, eddig kibírta, most akarja közvetlenül a cél előtt elrontani az egészet …. és átvillant az agyamon, hogy igaza van. Most már nem szabad elcsesznem.
Jóvannajóvanna, most mi van? Nem lenne jobb, ha tényleg tudná, hogy érkezem?
– De miért lenne az neki jó? Kezdhetné az idegeskedést, meg a felesleges szervezkedést, hogy felkészülhessen az érkezésedre. Ez a tiszta stressz. Ezt akarod?!

Szóval igaza volt. De akkor is durva nehéz volt befogni a számat. A közösségi oldalamon is rohadtul vigyáztam arra, hogy a magyarországi mobil internettel kapcsolatos tapogatózásom valóban minden gyanú felett álljon. Azt írtam, hogy csak egy ismerősnek próbálok segíteni az információkkal, ha-ha-ha. A dolgon átlátó barátaimnak privátban vallottam szint és egyúttal kértem őket arra, hogy ne forszírozzák a témát. Izgultam, nehogy megtudja az anyu.

A terv egyszerű volt. Az amúgy is egy hétre Bécsbe látogató családommal együtt kiutazni, majd egy éjszaka után egyedül folytatni Győrig az utat. Hozzátenném, hogy huszonvalahány évesen lazán hazahoztam egy autót Belgiumból. Évekkel később Bajorországba jártam ki egyedül. Vezettem már sok-sok kilómétert, félelem és aggodalom nélkül. De mindez már a múltté. Már nem szeretek vezetni. Sőt. Ha nem muszáj, nem autózom. Viszont ha Győrig el szeretnék menni, akkor a Bécsen majd át kell autóznom. Egyedül. Bele se mertem gondolni, mert ez az a pont, ahol feladnám. De nem akartam, az anyu volt a cél.
Az engem talán nem annyira szerető navigációs herkentyűnk (nekünk csak Wagerle ), akármennyire is ellenkormányoztam és csitítottam, kibökött velem. A bécsi Spittelau városrésztől simán Budapest felé lehet venni az irányt, eléggé lightos verzió. Az is igaz, hogy az említett városrésztől indulva, a Gürtelen (brrrrrrr) keresztül lenne még közelebb a cél, de ezt a többsávos iszonyatot a baromi forgalmával nem nekem találták ki, eszembe se volt arra menni. A párom belőtte nekem az irányt, mutatta is, hogy merre kell majd mennem, nem lesz gond. Ha-ha! Tudtam, hogy lesz.
A családom elindult a metró felé, nekik időre kellett menniük egy rendezvényre, én pedig ott ültem az autóban és hirtelen szükségem volt a 15 évvel korábban a terhesgondozáson tanultakra. Nagy levegő beszív, bent tart, kifúj … ezt ötször egymás után, majd megnyugszunk.
Lószart. Ideges voltam mint a fene. Indulás (hála isten se biciklis, se gyalogos) majd természetesen hallgattam Wagerle szavára, aki engem a helyes útról levezényelt. Rémülten konstatáltam, hogy megyünk a Gürtel felé.
Hohoooo kispajtás! Ich bin ned deppert!, mondtam neki stílusosan bécsiül, azaz nem vagyok én hülye. És nagy fékezés. Arra nem megyek gyerekek. Nem tudom, hogy sikerült, de visszajutottam az origóhoz, ott álltam ahol 5 perccel korábban is, Spittelauban.
Wagerle, kuss és figyelj! Nem megyek a Gürtelen! Ennyire nehéz ezt megértened? Egy határozott “Achtung” hagyta el Wagerle torkát válaszul, de nem akartam megsértődni. A kezében voltam.
Felmentünk a csak egyenesen tovább útra, a táblákon szereplő “Budapest” irányok nagyon megnyugtatóan hatottak. Kicsit később néhány változtatást eszközölt Wagerle-Navi, jobbra-balra, egyenesen, nem baj, biztosan tudja, melyik a helyes út.
Aztán egyszercsak rádöbbentem. Nem merem leírni mit mondtam. Ez a szemét csak-csak elvitt a Gürtelre.
Arra emlékszem, hogy 4 kézzel szorítottam a kormányt. Ember! Erre maximum villamossal (bécsiesen Bim) járok, vagy metróval! Normális vagy Wagerle??
Szörnyű volt. Talán még fölöttem is mentek autók. Ezek ott Bécsben úgy váltják a sávokat, olyan magabiztossággal és rettenetes sebességgel, ami egy ilyen mazsolát mint én, a teljes töketlensége tudatában lebénit és megfagyaszt. Istenem, bárcsak tudnám, merre járok!
Örültem annak, hogy már nem bécsi a rendszámunk, nem mega-ciki a tökölésem. Na ja, nürnbergi rendszámmal egyedül egy nő …… végül is akár gratulálhatnának is, nem?

Majd kiérve Bécsből, jött a következő szar. Az osztrák monszum. A legmagasabb fokozatra állítva se bírta az ablaktörlő eltüntetni a wassert, szinte nem láttam semmit sem, csak a memóriámra támaszkodtam. Erre már jártam. A mögöttem haladó kamion sofőrjét jó pár évre börtönbe zárnám. Az állat, szinte tolt engem egy szakaszon. Végig útépítés,  egysávos út, 80-as tábla, tökig érő víz, kétszer majdnem elrepültem a vízencsúszás miatt, de a barom mögöttem úgy döntött, hogy most ő megmutatja, mekkora állat és belenéz a csomagtartómba.

Az osztrák-magyar határ, évek óta változatlanul maga az iszonyat. Fura népek álldogálnak mindenhol, Hasfelmetsző Jack kincsesbányája lehetne, itt szerintem sokáig nem fedezik fel a hullákat. A matricát a bodegáknál kell megvenni, ahol sorban állhatsz esőben, hóban. Bent a csúf épületben mehetsz pisilni, vehetsz barbie-babát, de matricás és pénzváltó nem kapott helyet. Azt csak kint intézheted, kvázi open air-programként. Szorítod magadhoz a táskádat, félsz.
Utána már könnyű. Hazai aszfalton szelem a kilómétereket. Teljesen rendben van.
Néha vigyázni kell, mert néhány barom (elsősorban osztrák rendszámmal) érkezik hátulról a belső sávban, de különben nyugi van.
Aztán egyszercsak meglátom. Győr. Istenem, Győr.
A házunk előtt szerencsémre parkolóhely is akad.
Kiszállni egyből akkor sem lehet. Nehéz pillanatok. Zúdolnak az érzések.
Aztán sóhaj, itthon vagyok.
Becsöngetek. Abban reménykedem, hogy megkérdezi, ki az?
De nem. Csak berreg az ajtónyitó.
Vágtatok fel a lépcsőházban. Az ajtaja résnyire nyitva, a kis kocsijából néz kifelé, nem tudja ki jön.
Anyuciiiii, meglepetéés! – kiálltom és tudom, hogy mostantól már minden jó.
Itthon vagyok.

Szűrővizsgálatok (egy bizonyos kor felett és alatt)

Felnőttként nem stethoscope-700385_1280mindenki veszi komolyan az orvoshoz menést. A szűrővizsgálatokat se nagyon. Én igen, de nagyon fosok tőle. Rettegek, belehalok. Félek, hogy találnak valamit, vagy valamilyen nagyon krucifixes vizsgálatra küldenek tovább. Abba meg még egyszer belehalnék. Most nem kell felszisszenni, meg legyinteni, hogy ugyan már, mit kell ezt túldramatizálni, majd megtudjátok ti is mi ez az érzés! 42 év fölött jönnek majd elő az érdekességek. Az addig probléma nélkül, akár 38 órán keresztül viselt kontaktlencse, kb. 2 óra után kezd szarakodni. Ég a szem, kiszárad. Válasz: a kor. Ha megerőszakolom a pszichémet és agykontrollos rámondással elérem, hogy a kontaktlencse ismét jó viszonyba kerüljön a szememmel, akkor jön, a na mi a rossebb ez, miért nem látom mi van ráirva erre a kis papírra? A válasz: a kor. Olvasó szemüveg kell a távolbalátó mellé. A nyakba fellógatva himbilimbizik. Vagy a táskában hentereg, az üvege egy redva, tele karcolással és a táska aljáról felszedett szeméttel. Minden egyes olvasandó szövegnél muszáj feltenni. Ez persze már szomorú. Beviharzok a boltba, az új kontaktusom a szememen. És ott állok ledöbbenve az első pultnál, mert hiába veszem a kezembe a termékeket, nem tudom kellőképpen eltartani annyira a szememtől, hogy a szöveg rajta olvasható legyen. Ciki. Az olvasószemüveg pedig a táskában, amit az autóban hagytam. Ez van, még hiányzik a reflex.
Megoldás lenne persze, a progresszív lencse. Ja. A negyedik kontaktlencse után feladom, egyszerűen nem tudják eltalálni a tökéletes lencsét. Amelyikkel távolba látok, azzal nem látom a bötüket. Ezt 35 évesen el se tudtam volna képzelni, de fel se merült. Mindegy, a szemüveg legalább segít. Annak is már progresszív a lencséje. És eléggé agresszív is, mert hosszú hetekbe telt, mire megszoktam.
45 év felett lassan rádöbbentem arra, hogy igenis, elpusztíthatóak vagyunk. Addig a híreket mások betegségeiről, tragédiájáról együttérzéssel fogadtam, de egyikbe se kivántam úgy igazán belegondolni, velejéig átérezni, próbáltam kislisszolni az esetlegesen rám telepedő kényelmetlen gondolatok alól. De 45 felett, ezek a hírek már alapjaimban ráztak meg, mert kiváltottak valamit. Félelmet, pánikot. A veled is megtörténhet érzetét.

Meg fogjátok látni, milyen sokat változunk az életünk folyamán. Nem károgó vénasszonyosra vettem most a figurát, nem ijesztgetek, csak mesélek arról, amit megtapasztaltam. Az idősödést el kell fogadnunk. Szar ügy, de ha kellő humorral kezeljük, akkor megszelidítjük. Hozzánk fog idomulni. Nem hiszem, hogy 45 évesen kéne bebizonyítanunk, hogy bírunk még az éjszakai buliból direkt munkába menni …. már nem fog menni. Én már régóta nem bírnám az éjszakai bulit. De nem is kell. Korábban, 20-30 évesen volt benne bőven részem, gondolom veletek együtt. Ebben a korban nem is szabad ezeket kihagyni! Ezekre a bulikra, élményekre szükség van. A szem öregedése csak egy a sok, érzékelhető változás közül. És tényleg nem egy tragédia. Viszont itt vannak a bizonyos kortól már erősen ajánlott szűrővizsgálatok. Amiket már komolyan veszek. És nemcsak a magamét. A gyerekemét is.
Pedig sokan nem tudják, hogy ilyen a gyerekeknek is van. Illetve lenne. A kötelező oltásokkal nincs minden letudva. Ezt németül úgy hívják, hogy Vorsorgeuntersuchungen für Kinder und Jugendliche Baromi ciki, de a kisfiam esetében az aktuálisat majdnem benéztük. Elfelejtettük. 

Itt élő anyukák, apukák, figyelem, a következő vizsgálatok vonatkoznak a Kindikékre: (U= Untersuchung, a J valószinűleg a Jugendliche szó rövidítése). A vizsgálatok rövidítésére való klikkeléssel, a “Kinderärzte im Netz” weboldalon landoltok és ott pontosan le van írva minden, hogy mit ellenőriznek a gyerekeknél.

  • U1: közvetlenül a születés után
  • U2: 3. és a 10. nap között
  • U3: a 4. és 5. hét között
  • U4: a 3. és a 4. hónap között
  • U5: a 6. és a 7. hónap között
  • U6: 1 éves korban
  • U7: 2 éves korban
  • U7a: 3 éves korban
  • U8: 4 éves korban
  • U9: 5 éves korban
  • U10: 7. és 8. év között
  • U11: 9. és 10. év között
  • J1: 12. és 14. év között
  • J2: 16. és 17. év között

Az infók forrása: http://www.kinderaerzte-im-netz.de/vorsorge/

Jöjjön a miénk, a J1-es szűrővizsgálat, amiről majdnem megfeledkeztünk. Ez már nem olyan simi-simis, buksira barackot nyomó, gumimacival jutalmazó vizsgálat mint az előzőek, itt már komolyabb vizsgálatok történnek. Az én kisfiam ezt a vizsgálatot már nem a korábbi gyermekorvosánál kivánta megcsináltatni, hanem a családunk háziorvosánál. Úgy döntött, hogy a gyerekorvos már ciki. Egy komoly 15 éves fiú esetében, aki ráadásul magasabb is nálam, ez érthető.
Én pedig tele lettem félsszel. Egy háziorvoshoz már nem úgy megyünk mint a gyerekorvoshoz. Az már túl komoly dolog. A gyerekorvosnál csak akkor jártunk, ha néha-néha láz volt, köhögés, vagy a kötelező gyermekbetegségek. De komoly ügy miatt soha. (Zárójelben megjegyezném, hogy egy szenzációs és kiváló szakember volt a gyermekorvosunk, ha valakit érdekel ilyen Nürnbergben, csak írjon. ) Most meg egy kivizsgálásra várunk egy felnötteket vizsgáló orvosnál, az egész túl komoly és mostantól veszélyes. Kinőttük a gyermekbetegségeket, innentől már a fene tudja mi vár ránk.
A J1-es szűrővizsgálatot is fizeti kompletten a betegbiztosító. A szokásos magasság és a testsúly mérésén kivül vér- és vizeletvizsgálat is édesíti a perceket. Valamint a szervek teljes ultrahangos vizsgálata. Az érzékszervek megfelelő működését is vizsgálják a gerincoszloppal és a csontozattal együtt. A hibát ott követtük el, hogy hagytuk, hogy a gyerekem kezébe kerüljön a vizsgálatokról szóló információs lap. Amin felfedezte a mi vár rá pontokat. Ekkor már sápadt volt. Én pedig lettem utána…..  már nem kívánok róla mesélni, mert utána, az a pár hetes várakozás egy kegyetlen időszak volt. A vérvizsgálat egyik értéke okozott izgalmat, ami egy kicsit eltért a normálistól. Ez az eltérés aztán szokás szerint jelenthet akár nagyon rosszat is, de lehet rá nagyon banális magyarázatot is találni. A vizsgálatot meg kellett ismételni. Anyatársak! El tudjátok képzelni, ugye? Ezek azok az órák, napok, amibe kicsit beleőrülünk. Ezek öregítenek csak igazán. Itt már az egészség, az élet a tét, ráadásul azé az emberkéé, aki nélkül a világunk már össze is dőlne.
Szerencsénkre az ismétlés és az ultrahangos vizsgálat egyértelműen kizárta a szervi bajt. A magyarázat csak ennyi volt: kevés folyadékot ihatott. Az volt a baj. Ennyire banális és egyszerű a magyarázat.
Újjászülettem. A gyerekem egészséges.

Tanuljatok a példámból, figyeljetek oda minden kis rezdülésre, menjetek orvoshoz, vigyétek a gyerekeiteket a szűrővizsgálatokra! Éljetek a lehetőséggel.

Ők a gyerekeink. Vigyázzunk rájuk!