Elmentél

Nagymamámnak, szeretettel


Drága Fürtikém, elhiszed, hogy fel se merült bennem, hogy ez megtörténhet? Ès ugye azt is, hogy még mindig nem hiszem el… ?  
Egy pillanatra se gondoltam én ilyenre, hogy veled valami is történhet …… Hogy történhetne, hiszen mióta az eszemet tudom, Te mindig is léteztél. Igaz, az elmúlt hónapokban, ha beszéltünk telefonon, csak-csak mondogattad, hogy:
“nem is tudom, de erőtlennek érzem magad, ráadásul olyan szédülős is lettem, de máris nevettél és hozzátetted, kislelányom, mit lehet tenni, el kell fogadni, ez bizony a kor.”  Bizony drágám a Te korodban már miért ne lehetne az ember egy kicsit aluszékonyabb? 

Májusban otthon jártam, láttam én, tudtam, hogy nem kelsz fel, nem kívánsz enni, inni, de buta, önző módon azt gondoltam (azt akartam gondolni), hogy semmi több, csak egy picit erőtlenebb lettél. A korodon kivül persze az időjárás volt, amivel még takaróztunk. Mindenre volt magyarázat. 
Kerestem.
Csak feküdtél drágám, megismerted mindegyikünket, mosolyogtál ránk, örültél nekünk nagyon. Próbáltál még egy-két dolgot elmesélni, de nem igazán volt érhető, néha a szavak nem sikerültek úgy, néha maga a történet. Hogy örültél az arckrémnek, istenem! A test nem kivánt már semmit, a lélek elfáradt, de a Nő! Ő bizony jelen maradt. Kérted, vagyis inkább, csak engedted, hogy bekrémezzük a kis arcodat és hidd el úgy örültem, mert boldog voltál, örültél, hogy jaj de szép lesz a bőröm, mint egy hercegkisasszonynak! Az arcodra finom krémet kentünk, a kis vékony, madárcsontú kezeidet is bekrémeztük bőrápolókrémmel, hogy szép legyél és ápolt …. de még ezen a délután körberohantam a várost felvekvés elleni sarokpárnáért, mert már megjelentek a vérkeringés hanyatlásával és a folyamatos ágybanfekvéssel járó felvekvéses sebek. Drágám, sziszeregtél, hogy a sarkad, a lábfejed fájdogál …. másnak már ennyi is elég lenne, de Te két pillanat alatt újra mosolyogtál, mert örültél nekünk. Azt mondtad, ez van, ezt kell szeretni. Örülök, hogy még májusban, amikor még értettél, a kis kezedet fogva, el tudtam neked mondani, hogy Te vagy az életem egyik legnagyobb ajándéka, egy igazi tündér, akit nagyon köszönök a sorsnak. Néztük egymást és nem sírtam, csak majdnem. Hajszálnyira voltam a bőgéstől, a gombóc a torkomban volt, a beszéd már nem ment volna, de fegyelmeztem magam: ne légy hülye Andi, tisztára olyan szinezete van az egésznek, mint egy búcsúzás, a jóistenedet, nehogy megijeszd a Fürtikét!
Most már tudom, hogy az volt. Azzá lett ez a bensőséges néhány perc. Búcsúzó. Hiszen tudnod kellett, mennyire sokat jelentesz nekem, mennyire szeretlek és legfőképpen azt, hogy milyen nagyszerű ember vagy!

A doktornő elmondta a telefonban, hogy áttértek a szilárd táplálékról a “tápszerre” és csodát nem lehet … szabad várni, Te egy nagyon szép kort éltél meg, de éppen ezért innentől, főleg, ha az állapot romlik, már minden lehetséges. Ezt se akartam meghallani. Kínoztam a doktornőt, a 
“persze, persze, de akkor is, elképzelhető, ugye, hogy újra sokkal jobban lesz?” kérdéseimmel. Szegény, mit mondhatott mást, mint azt, hogy természetesen. 
Megkönnyebültem. Ezt akartam hallani.
Tudtam, hogy minden rendben lesz, ezt Te megcsinálod. Nem volt se kórház, se ügyelet. Csak a 90 éved. Infúzióra azonban szükség volt. Amikor a kis kezeden megláttam a tapaszt, már mesélted is, hogy igen, megböktek, mert valami vérfrissitőt kaptál …. cicám, ezt már nem igazán tudtad nekem elmesélni, a kifejezések és az egész miértje már neked nem volt teljesen tiszta. Az infúzión nem akadtam fel, hiszen ahogy a többi idős ember, úgy Te sem ittál eleget, kézenfekvő magyarázat volt, hogy pótolják az hiányzó folyadékot, de azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat lenne és egy szörnyűség felé haladunk, erre nem gondoltam. A korom ellenére se.

Valószinű, nem is akartam. Nem történhet meg Veled, pont Veled, hogy egyszercsak megszűnsz létezni! Önző voltam, tudatosan tiltakoztam a valóság ellen a tudatalattimat is teljesen meghülyítve, nem akartam engedni a gondolatokat, nem akartam nekik energiát adni. Bedugtam a fejemet a homokba, csak egy dologban voltam biztos. Te nem hagyhatsz el engem.
A mi kapcsolatunk a hagyományos unoka-nagymama kapcsolatnál sokkal mélyebb volt. Ennek szimpla, a múltban gyökerező okai vannak, hiszen a mi életünk többször is találkozott, lényegesen többet éltünk együtt, vettünk részt egymás életében, mint általában az unokák a nagyszülőkkel. De sok évet éltünk mi így együtt! Emlékszel? De mindig Te voltál az, aki engem ellátott, aki rólam gondoskodott. Te vigyáztál rám. Soha nem fordítva. Annak amit adtál, a töredékét se kaptad tőlem vissza, soha. Azt a tengernyi szeretetet, törődést képtelenség is lenne, egy élet alatt nem lehet törleszteni.

Emlékszem éveken keresztül mielött dolgozni mentem, felkeltettél, a finom reggelim már az asztalon állt. Takarítottál, bevásároltál, mostál, vasaltál, mindezt különösebb erőlködés nélkül, mosolyogva. Neked ez nem volt semmi. Még csak el sem fáradtál. Amire Te képes voltál, én soha nem lennék képes. Önzetlenül és szívesen adni, mindig csak adni, ettől én még nagyon messze vagyok. Az életed egy példa volt. És maradt az utolsó percig ……  Fürtikém, bocsáss meg, tényleg annyira hülye voltam, hogy egy percre se jutott az eszembe, hogy valami is történhet!
Miért voltam ennyire vak? Tudod, ehhez ismernie kell az előző évek tragédiáját. Emlékszel? Az anyu lebetegedett. Amikor bekerült az egyik otthonba, akkor szinte “halni” vitték. Még max. három napot adtak neki. Azóta visszatért közénk. Csoda történt vele, csoda. Viszont lélekölő és lélekpróbáló évek voltak ezek. Az anyukám látványa, néha az állapota …. szörnyű volt. Fürtikém, Te szintén bekerültél ebbe az otthonba, 89 évesen nem maradhattál otthon egyedül, ez érthető, de Te nem voltál beteg. Te voltál az egyik legegészségesebb nénike az otthonban. Gyógyszert se szedtél. Te csak idős voltál, csak idős, néha alvósabb, néha kever-kavarósabb, de csak idős. És ahogy már többször mondtam, egy pillanatra se merült fel a fejemben az, hogy veled valami is történhet ……Az anyu volt a tragédia, Te csak ott jöttél-mentél, léteztél, aranyosan, ahogy mindig is.
A hajad, istenem a hajad, mindig olyan szép volt! Drága szívem. A hajad, a gyönyörű fürtjeid miatt neveztelek el egyszer kis Fürtösnek, Fürtikének. És tetszett neked ez a név annyira, hogy megtartottad. Az unokák közül csak én hívhattalak így, a többieknek csak a mamát engedted. Kérdésükre, hogy miért csak az Andinak szabad, elmondtad: “azért, mert ö adta nekem ezt a nevet, szeretetből. Más szájából gúnynak hangzik.” 

Azóta megtartottad ezt a nevet és a két otthonban is már Te magad ajánlottad fel, hogy szólítsanak nyugodtan csak Fürtikének …, mert Marika-néniből több is van.
A legnagyobb tragédiám, ami a legjobban bánt, hogy nem tudtam, képtelen voltam méltóbb utolsó éveket biztosítani neked. A Te helyed, annyi másokat kiszolgáló év után nem egy idősek otthonában “leadva” lett volna, hanem azok körében, akiknek mindenedet adtad. A családod körében.
Bocsáss meg.  
Tudom, hogy szeretettel és gondoskodással vettek körül ott ahol voltál, foglalkoztak veled, nem voltál egyedül, de Te akkor is haza szerettél volna menni. Haza a kis otthonodba. Elképzelni se tudtad, hogy ott egyedül nem tudnál létezni, Te akkor is csak haza kívánkoztál. A nagymamám egyetlen, neki rettenetesen fontos kérését se voltam képes teljesíteni.
Bocsáss meg.
A helyzeted aztán elfogadtad, beletörődtél, alkalmazkodtál. A felénk sugárzó szereteted és az elfogadásod nagyobb volt az egyéni vágyaidnál. Megértően viselted sorsodat.
Rettenetesen örülök és hálás vagyok, hogy Te voltál a nagymamám, hogy ismerhettük egymást, hogy találkozhattunk. Nagyon sokat tanultam tőled, de utánozni nem tudnálak. A közeledbe se érek. Valamiért nem is lehetne. Te azért jöttél a földre, hogy a tanítóm legyél. Nem mentél el, csak alszol. Érzékellek, ha akarom látlak és hallak is téged. Mi túlontúl össze vagyunk kötve. Akár lehetnék a negyedik gyermeked is.


Az utolsó utadon ott volt az anyu is, biztosan nagyon örültél volna ha láthatod, a Te okos, szép kis lányod visszatért az életbe! Együtt mentünk utánad. Szörnyű volt. Lehajtott fejjel kísértünk téged azokon az utakon, ahol sokszor veled együtt bandukoltam, mentünk locsolni és virágokat rendezni. Már nem küldesz a kúthoz a műanyag kannával …… én nem akarok ebbe a temetőbe soha többé kimenni. Nélküled soha!!
Ezen a júniusi délelőttön gurult a temetkezési vállalkozó autója veled …. mögötted  az anyu, akit én toltam a kerekesszékben. Egymás kezét fogtuk az utolsó percekben. Tragédia téged elveszíteni. A közös tragédiánk.

Gondolj néha rám, nagyon hiányzol. Nem tudnálak soha se elfelejteni.
Kérlek nézz ki ott fent egy nagyobb helyet, hogy ha majd mi is megyünk hozzád, elférjünk.

Drága Fürtikém, Te már biztosan találkoztál ott fent Aptyukommal, a szüleiddel és a 7 testvéreddel …. soha nem leszel egyedül, ne félj! 

Köszönöm, hogy voltál és én az unokád lehettem. 
Nagyon szeretlek. Visszavárlak.
Álmodj szépeket drágám, még találkozunk!

A búcsúztatód óta nem tudom ezt a dalt könnyek nélkül meghallgatni. Az utolsó utadon ez is szólt.. Rád emlékezem most is


650 km-re a valóságtól

Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe.

A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség.

Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok mindent nem tehetek, a jelenen változtani nem tudok, és ennek megfelelően minden cirkusz nélkül, nyugodtan meglátogatni az anyukámat, az időm másik részét pedig a velem együtt Magyarországra utazó családomnak szentelni. Erre nem vagyok képes. Se érzelmileg, se idegrendszerileg. Az anyu egyedül kiszolgáltatott. Egyedül maradt a testi gyötrelmeivel, a szükségleteivel. Neki folyamatosan segíteni kell. Hogy a fenébe tudnék egyszerűen csak befutni hozzá, aztán őt otthagyni?

Most februárban végre megadatott nekem, hogy hosszú perceken keresztül csak ott ülhessek az ágya mellett némán, rá vigyázva. Csak néztem őt, a törékennyé vált Anyukámat, az örökmozgót, a mindig segítőt, aki jelenleg csak fekszik, fekszik, bár a lányok a felfekvések elkerülése miatt sokszor a kerekesszékbe is beültetik, de a látvány szomorú.
És istenem, a tekintete….. hogy is mondjam, az az érzésem, nem néz “koncentráltan”.  A legrosszabb az, hogy néha nem tudom mennyire és mi az amit tud, ért, szeretne …ez változó. A szavak teljesen feleslegesek, sokszor nincsenek is, gyakran ez egy más állapot. A tökéletes, magát teljesen kiismerő emberke szavai után érkeznek a valóságot és a jelent teljesen felcserélő emberke szavai, aztán persze az erőtlenségtől és a betegségtől, gyógyszerektől letompított egy-két szótagos szavak, amiket sokszor nem is érteni ….
Kellett már nektek etetni az anyukátokat?  Nem segíteni az étkezésnél, nem. Etetni.
Remélem nem! Ne is legyen benne részetek.
A szívem megszakadt ezen a februári napon az ebédnél. Végigcsináltam. Még szép, hiszen ez nem kívánságműsor, az Anyukám enni szeretne én pedig ott vagyok vele, gyerünk Anyuci!
A szív újra a látványtól, a helyzettől facsarodik, itt már nem megy se a finom, se a durva motorik. Ahogy a koncentráció se, csak a reflexek. Amit és ahogy eszeget az én kis anyukám…….istenem! 🙁
 
Akkor is. Mi ketten összetartozunk.
A látvány és a hozzá kapcsolodó összes információ persze embert próbáló. 
Akkor is az anyukám, akinek bizonyára …..remélem szüksége van a látogatásomra.
Hála isten megismer. De tovább nem nagyon jutunk, éhség és szomjúság csillapítása a legfontosabb, ülés, fekvés, másra sajnos nincs lehetőségünk, azok az idők elmúltak. Csokit kér, csokikát szeretne folyamatosan. Adnám is, meg nem is, hiszen nem szabadna édességet ennie, de könyörgöm, mi van neki, mi maradt még neki ebben a szaros életben??

Mindent megadnék egy jó kis veszekedésért, Anyuci mondd kérlek, hogy randa a frizurám!
Mondd, hogy “Andikám, értsd már meg, neked nem áll jól a világos haj, te sápadt vagy, apád bőrét örökölted!” Könyörgöm vitatkozzunk, ahogy régen! Beszélj Anyu, mesélj!
Mutasd meg, hogy még latinul is tudsz, sőt próbálj meg az unokáddal németül is viccelődni, nevess kérlek újra!!
És ne legyen minden mindegy ahogy most!
Ne legyél 35 kg mint most!
Ne legyél kiszolgáltatott mint most!
Ne legyél halálos beteg mint most!

Bárcsak lenne terápia, bárcsak lenne ellenszer!!
 
Ott vagyok veled cicám gondolatban!! Minden nap hívlak telefonon, bár vannak napok ahogy tegnap is, amikor nem tudok veled beszélni. Hallottam a kis erőtlen hangodat, ahogy válaszoltál a kérdezőnek …. neeem, most nem tudok vele beszélni …..dehogy kínozlak téged Anyukám, a betegség mellett, még a gyógyszerek is elveszik a maradék erődet, hát hagyjuk ezt a telefonálást, majd beszélünk holnap!
A lényeg, hogy tudod: kerestelek ma is.
Remélem érzed és tudod.
Szeretlek.

Fotó: aboutpixel.de / Engel 2 © Kerstin Ostmann-Kisker

Röviden

Addig is, amíg Évgyűrűék válaszolnak (naivitásom határtalan), meg amíg összeszedem magam az Anyukám miatt ….had mutassam meg az egyik kedvencemet, ami jobbá tesz pár percet az életemből.
Az anyukám tegnap a kérésemre újra bekerült oda, ahova pedig nem kívánom: a kórházba. Sajnos nekem elég a hangját hallani és máris tudom nagy a baj. Az elmúlt pár napban kétségbeejtő volt ez a kis hang…..a beszéde is. Ahogy a hírek is az állapotáról. Kénytelen voltam. 🙁
Az egyetlen lehetőség sajnos akkor is a kórház, az otthonban nem tudnak gyógyítani, ott csak vigyáznak rá. 
Hála ég, ma délutánra kiengedték, visszakerült az otthonba. A felturbózó infúziót megkapta, nem volt miért tovább bent tartaniuk, nincs terápia. 🙁
Határtalanul boldog voltam az miatt, hogy kiengedték, bár ez sajnos nem jelent semmit, úgy értem túl jót, mivel nem igazán van remény gyógyulásra, a stagnálással se biztatnak, nekem akkor is megnyugtató …. ismét időt nyertünk.
3 hete volt utoljára kórházban, most megint, ….. nem tudom mit hoz a holnap.
Egyfolytában félek.
Nekem van anyukám, mindig is volt. Talán most egy kicsit beteg, de az anyukák nem hagyják el a gyereküket soha!!! 
Csodák pedig vannak!

Vagy mégse?

A jelenlegi helyzetet nem akarom se elhinni, se elfogadni.
Nem tudom folytatni ….. nincs hozzá se erőm, se megfelelő szavaim, szeretnék most csak ennél a zenénél maradni:

Ezek az éjszakák soha nem múlnak el???

Azóta már visszakerült az anyu az otthonba. Sőt. El is hagyta. 🙁 Egy ideje ismét kórházban van, de nem az alapbetegségével, jelenleg a lábát műtötték. 
Már nem elég a súlyos betegség, a kiszolgáltatottság, ágyban fekvés. Megjelent valami új is: időközönként fájdalmak ……….
És nem tudok segíteni. Semmit. Ordítani tudnék.
Belefeszülök ebbe az egészbe.
Aztán újra csak belegondolok az egészbe és szégyellem magam, hiszen csak magamat sajnálom. Nem bírom ezt a terhet.
Aki pedig ennél sokkal többet tűr és szenved, az az 
Anyukám.

Mennék hozzá, de jelenleg nem tudok. Se szabi (nem azért mert embertelen a főnök, hanem most tényleg rengeteg a munka), se “kedv”. A kedvcsináláshoz vettem újra lottót. Hátha.

Igen “kedvileg”, azaz anyagilag is megterhelő a jelenlegi helyzet, ugyanis az anyu lakásának a számláit is nekem kell fizetnem, ahogy a személyi kölcsöneit is. Az otthon ahol vannak szintén nem ingyenes. Az ellátásra és a gyógyszerekre kvázi rámegy a nyugdíjuk. A többi rám hárul. Ezek a kiadások mellett a hazautak főleg nehezek, hiszen nekünk otthon nincsen már se szállásunk, se másunk. Főzni se főz ránk senki. Minden fizetős. 🙁 Ki lehet számolni. Aki azt mondja, hogy akkor is mennem kéne, annak megadom a bankszámlaszámomat, jöhet az utalás. 

Az élet, hogy még érdekesebb legyen, az anyu és a Fürtike kapcsolata rettenetesen megromlott, tényleg nem tudom mi a fenét csináljak… Fürtikém egyfolytában haza szeretne menni a “kis otthonába”, ahol végre kipihenhetné magát az elmúlt hónapok tragédiája és gyötrelmes könnyei miatt. Azt mondja, hogy az otthonban remek a kaja, sütikét is kapnak, nagyon szereti a gondozó lányokat, mindent megtesznek neki, tüneményesek, de a helyet akkor se tudják vele feledtetni, az nem az otthona. Ráadásul a vécé is túl messze van a folyosón …… ő ezt nem tudja megszokni. 
A szívem szakad meg, hiszen igaza van.
Mit csináljak? Ha hazamenne, egyedül lenne a lakásban. Ki vigyázna rá? Ki segítene neki, ha ne adj isten elcsúszna, elesne?
Ki találna rá és mikor?
Édes istenem, hát 89 éves! 

Nem így élt, nem ilyen ember volt ő, hogy ennyi idős korára, ennyi kiszolgált ember és év után egy idegennel megosztott szobában maradjon neki egy ágy, meg egy szekrény fele……

A tehetetlenség meg főleg fáj, mivel nem tudom megváltoztatni ezt a helyzetet. Pedig vinném én a kis Fürtikémet oda ahova szeretné.
És ülnék szívesen az ágya mellett és élvezném a kis mosolygós arcát, ahogy a fagyikájának, vagy a rántott halacskájának örül. Mert örül ő mindennek, a legkisebb dolognak is. Az ajándékba vitt plédet álló napig simogatta, sugárzó arccal: “Olyan finom, annyira puha!”. A rózsás ágyneműn pedig el is sírta magát. Csak ennyit mondott: “Nagyon szép. Köszönöm szépen.”

Az Anyu hiánya is rettenetesen fáj. Főleg most, hogy újra ott fekszik a kórházban ……. ez nekem már nem csak büntetés. Ez már kínzás.

Nesze neked éjszaka!

Tegnap este fél 8-kor beszéltem az anyukámmal, igazándiból csak azt mondta amit mindig. Arra a kérdésemre, hogy “És hogy érzed magad”? szinte mindig a “Hogy érzem magam? … hát … szarul ..”, vagy “Nem túl jól”, ill. “Nem vagyok jól Andikám” a válasza.
Tegnap se volt másképp. De ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ma délelőttre kórházba kerül. 🙁 Az előbb hívott a Köri (a huga), tőle tudom a rettenetet. Az anyu reggel fulladt. Az otthonban helyettesítő doktornő szerint feltelhetett vízzel, ez okozta a fulladásos tüneteket.
Mentőt hívatott és bevitette a kórházba.
Ott van most az én kis Anyukám, egyedül a bajával, elhagyva, magára hagyva az egyetlen gyerekétől … tőlem. Egy nylonzacskóban vannak a kis cuccai, amit ma a mentősök magukkal vittek neki.
Ő, aki eddig mindenkinek a segítsége volt, aki friss, meleg pipilevessel rohant betegekhez a kórházba, vitte, vette, mosta, cserélte a kényelmet biztosító dolgokat, törődött a másik testével, lelkével, ő most egy nylonzacsinyi kis motyó társaságában fekszik egy ágyon.
Távol a lányától, annak társától, az unokájától.
Egyedül.
Kiszolgáltatva embernek, gépnek, természetnek.

Nem tudom, hogy kapok-e érte büntetést az égtől, hiszen akárhogy is nézem,  magára hagytam az anyukámat, de nem tudok odafutni hozzá, nem tehetem. Hogy ez mennyire fáj, ezt nem tudja senki! A rossebb egye meg ezt az egészet úgy ahogy van!
Költözz külföldre, globalizáció, kitágult világ, nincsenek határok ……. ez csak annak való akinek vagy érzelmei nincsenek, vagy családja. :-((( 
Kérlek benneteket segítsetek jó akarattal, egy kis szeretettel, gondoljatok az anyura és légyszíves kívánjátok neki, hogy ne szenvedjen.
Szegénykém újra 44 kg közeli …… 
Mondta a Körinek, hogy legyen szíves hívja fel a Juci nénit, vagy az Eta nénit (a szomszéd néniket), hogy menjenek át legyenek olyan szívesek a Fürtikéhez és mondják meg neki, mert már biztosan izgul, hogy ma már nem megy haza……. 🙁 
Elfelejtette, hogy már nem otthon lakik….

Könnyekből kijutott nekem most estére is, bár nem értem, ma egyáltalán nem voltam rosszul, nem éreztem semmit se ….pedig eddig kivétel nélkül megéreztem, ha az anyuval valami történt. Ma nem.

Viszont az iccakámnak lőttek. Az anyukám fontosabb mint az alvás.

Amikor a sors úgy rendesen seggberúg

Higyjétek el, hiába mondja bárki is, hogy sajnálja ami velem, pontosabban az Anyuval történt, meg együttérez …. igazándiból még egy picit se tudja  elképzelni, se valóban átérezni azt a tragédiát, ami kénköves mennykőként belecsapódott az életembe. 🙁

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kisfiam korát mégcsak hónapokban mértük, tagja voltam egy babás levelezőlistának. Kisgyerekes, többgyerekes anyuk, babát váró kismamák, illetve babára áhítozó csajok,  kábé így nézett ki a társaság. Volt közöttünk egy fiatal,  gyermektelen lány, aki aktív listatagként egyszercsak a határtalan boldogságáról számolhatott be nekünk: végre, végre terhes lett!!
Örültünk a boldogságának, a hír engem is a mennyekbe repített, mivel csak pár hónappal voltam túl az én kisbabám érkezésén, még rettentően fogékony voltam az ilyesmire. (Megjegyzem, ez a babázás, meg a vele kapcsolatos témák mostanra már régen kifulladtak nálam, kb. annyira érdekelnek a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mint régen, azaz semennyire. Szomorúan állapítottam meg, hogy tényleg van ilyen. Elmúlik a Kismama újság izgatott lapozása, előfizetése, nem gyűlik könnycsepp a meghatottságtól a szememben ahányszor bébikét látok, sőt, már nem is veszem őket észre. Micsinájjjak, ez van ….  )
A Lány a boldogságos gyerekváros hónapokat élvezte, mi pedig a küldött beszámolóit. Átéreztük vele a terhesség, a várakozás örömét, hiszen ismertük annak minden percét.
A hírei arról, hogy a baba pici, nem igazán ijesztettek meg minket, magyarázat mindenre van, rossz velünk nem történhet, ilyen az eszünkbe se jutott. (Juj, az említett lista kapcsán eszembe jutott az a kifejezés, ami régen se igazán tetszett, manapság pedig a víz is kiver a hallatán: Pocaklakó …. brrrrr ….. Hanyistókot, a kapuvári Hanság rémét látom ilyenkor magam előtt, a mocsárban felnőtt lényt, sorry, engem ez a kifejezés, hogy “pocakban lakó” elborzaszt, rémségekre asszociálok. Egy, a pocakban élő, vegetáló szörnyet látok … na jó, hagyjuk.)
Az UH-s vizsgálatok egyre inkább aggodalomra adtak okot, de természetesen még mindig nem gondoltunk semmi rosszra, pontosabban biztosak voltunk abban, hogy mindenen lehet segíteni. A Lány is úgy látta, hogy nincs semmi más, csak az ő picikéje kicsit alulmaradt a fejlődésben, apróbb mint a társai, de majd ha megszületett bele fog húzni.
Aztán újabb hírek érkeztek ilyen-olyan szükséges, elkerülhetetlen vizsgálatokról. Na ekkor már elkeztünk mit többiek is privátban levelezni, kezdtük nem érteni a dolgokat. Megijedtünk. 
Aztán érkezett a Lány sokkoló levele. Azt írta, hogy az ő rettenetesen várt és imádott kis bébikéje, akinek nevet és életet adott …… .. a vizsgálatok eredménye: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség ……——–
Napokkal később még írt nekünk egy utolsó levelet, amiben elbúcsúzott. Kérte, hogy ne keressük, ne kérdezgessük, nem tud róla beszélni.
Azt is írta, hogy ne érezzük úgy, hogy legalább egy együttérző emailt írni kéne neki, mert nem kell! Ne írjunk neki arról, hogy mennyire sajnáljuk, meg együttérzünk,  mert fogalmunk sincs (hála isten) arról mit is érez, hiszen ennek a fájdalomnak még a töredékét se ismerjük. Együttérezni csak az képes, aki ugyan ezt átélte. Aki vesztett el már bébit, akinek halt már meg gyereke, az tudja mit jelent, de más nem. Tudja, hogy tényleg őszintén gondoljuk meg vigasztalni szeretnénk, de úgyse tudjuk.
Azt pedig biztosan megértjük, hogy a történések miatt nem igazán szeretne boldog kisbabavárásokról, születésekről és iperedő bébikről olvasni, ezért le is iratkozik a listáról. 
És elköszönt. 
Talán 1, vagy 2 évvel később hírt kaptam róla, besorolt a boldog anyukák közé. 


Valahogy így vagyok jelenleg a saját tragédiámmal. Amit az élet rám mért, azt, ahogy a sors seggberúgott, azt csak én érzem, azt más még csak el se tudja képzelni. 
Azt, hogy a 68 éves, korábban soha nem beteg anyukám egyik napról a másikra teljesen magatehetetlen állapotba kerüljön és személyében pillanatok alatt megszünjön a 89 éves Fürtikémnek a bevásárló, főző-mosó, ellátó segítsége, azért lélegzetmegállító. Ahogy a vele kapcsolatos kérdés is: Úr Isten, most mi lesz velük????
Két emberke magára hagyatva, kiszolgáltatva, bezárva egy 2 szobás lakásba. Így nézett ki augusztusban az engem jó néhány évvel öregítő helyzet. Akkortájt úgy éreztem, normális ésszel nem fogom kibírni, a tehetetlenség, a távolság több volt mint örjítő. 
Emésztés-elősegítő (elnézést de így van) hívásoknak neveztem (ma is áll) a telefonbeszélgetéseket, amiket végre este a Körivel (az Anyu huga) folytattam. Mielőtt tárcsáztam a számát, már rámjött a rettenetes izgulás, a félelem attól, hogy mit fogok hallani és máris futnom kellett “oda”.
Ez a mai napig így van. Nincsenek jó hírek, csak maximum, hírek. 

Ennek a bejegyzésnek itt még nincs vége, de mivel több mint 3 hete írom, ezért inkább közzéteszem, legalább az eddigi verejtékes munkám ne vesszen el. 

Folytatni fogom, még van róla mesélnivalóm. Az időm szűkebbé szabottá vált mint bármikor, az új munkám reggeltől-estig tart (ma is voltam) kimerít. Élvezem valahol nagyon, de ez már nem teljes embert kíván, hanem legalább 5 embert! 🙂 Kb. ennyit kéne belőlem klónozni, hogy az összes munkát elláthassam.

Hétfő

Ezek a legsz@rabb napok, de komolyan! Utálom a hétfőket  Megfigyeltem, hogy nálam, nálunk mindig akkor történik valami. A pénteken megírt és postára adott rendkívül kellemetlen tartalmú levél hétfőn már a postaládánkban csücsül. (itt szombaton is van posta, levélkézbesítés). A már korábban elküldött boríték is legkésőbb hétfőn megérkezik nálunk. A kritikus telefaxokat és emailokat hétfőre időzíti nálunk a sors. 
Bár egy korábbi amerikai ügyfelünk, a mindent felülmúló emailjaivel általában a hétvégénket cseszte el, kivétel nélkül péntek éjjel tombolt, a leveleit szombat reggelente olvastuk, nem volt kispálya! 🙂 Az ürge privátemberként volt az ügyfelünk, de ettől függetlenül az emailjeit mindig cégesen írta alá, szóval soha nem ügyelt arra, hogy az automatikus aláírás ne kerüljön az elküldött levél aljára. Hagyta a majom, mivel egy hatalmas konszern egyik amerikai gyárának volt az igazgatója, szerintem még erekciója is támadt az elküldött dörgedelmes levelek kapcsán. :)))
Viselkedni nem bírt, nem tudott, de valószínüleg az ekkora pozicióban ülő emberek már nem is tudnak. Kabarészámba mentek az építkezéssel kapcsolatos egyeztetések, mert a faszi egyszerűen nem bírta magát fékezni, néha pusztán csak hisztizett, néha szó nélkül elrohant, de olyan is volt, amikor csak ordított. 🙂 Azóta is szeretjük ezt a fajta bizniszmikulást. 🙂
A felesége megpróbálta az idegölő felelőséggel és elvárásokkal mentegetni b. férjeurát, de sajnos nem tudta megmenteni. A pali egy “Depp” (egy hülye) lett, aki pontosan úgy viselkedett mint egy Depp, egy Trottl (trottli). 
Senki nem volt tekintettel a szegény ember rettentően magas poziciójára, az érintett felek egymás között őt egyszerűen leelmebetegezték. 🙂 

Na, vissza a hétfőig. Ma is hétfő van. 
Mondjam? 
:))

Az egyes számú munkahelyemnek lőttek. Bár nem ért meglepetésként, mert magam is láttam, hogy a magyarországi piacon kifejtett tevékenységünk nem igazán éri el a kívánt eredményt. A hirdetésünkre érkező pályázatok messze alulmúlták a vártat mind számban, mind minőségben. Össze tudtam hasonlítani más országok adataival, hát ………… 🙁
Valaki azért elmagyarázhatná nekem, hogy akkor, amikor egy hirdetésben az szerepel, hogy németül beszélő embereket keresnek és várják a németnyelvű pályázatokat, akkor mi a fészkes fenének küldik el rá Jóskapisták az angolnyelvű jelentkezésüket egy kanyi német hang nélkül???? Németországban németül beszélnek az emberek és nem angolul. 
Na, szóval végetért a munka 1. Már csak a munka 2. maradt, de már az se túl sokáig. 
Kicsit ………….. nagyon úgy érzem magam, mint a kislány a képen. 
Szomorú vagyok, és nem tudom hogyan tovább…..
aboutpixel.de / doof hier! © Joana Virck-Alevra

Talán a jövő héten…….

… már többet fogok tudni, ez a hét egyelőre nem hozott megoldást, csak szomorúságot. Mondhatnám, hogy a kétségbeesés határán vagyok, de inkább nem mondom.  Jelenleg az a legfontosabb ami a kép címe is: 
hogy fennmaradjak a vízen!!!
 
aboutpixel.de sich über Wasser halten © Rainer Sturm

Mikor lesz már vége?

Némaságos hallgatásomnak (de béna kifejezés, de most már hagyom! 🙂 ) ezernyi oka volt. Egyik, sajnos a legrosszabb, egy személyes problémám. Nem családi, nem egészégügyi ….. szóval, ki lehet találni kizárásos alapon. 😉 Azt hiszem, ha nem lennék kellőképpen jókedélyű, ha nem látnám mindennek egyből a vicces oldalát, már rég feladtam volna. Imádom a krimit olvasva, nézve, mindenhogyan, de néha tényleg jókat vigyorgok tévés Tetthely krimiken, amikor olyan összegek miatt halnak/ölnek a népek, amiket én …… szóval már átéltem. Pokol, persze, hogy az, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy annyira el legyek keseredve, hogy bárkinek is, főleg nem magamnak ártsak.
Valamikor azt tanultam agykontrollon, hogy “elvileg” nem lehet másnak rosszat okozni, szóval izé, a pozitív gondolatok küldése a cél, de végül is Dr.Domján Laci csak-csak kimondta, hogy ugyanúgy célbaérhet egy negatív, rosszindulatú gondolatenergia, mint egy pozitív, de ezt sürgősen felejtsük el. Nem is hiszem, hogy bárkit is ez motivált volna az agykontroll elsájátításakor, ezt csak a kiváncsiságból kérdeztük.
Aztán valamikor megtanultam azt is (úgy emlékszem a Reiki mesteremtől Kun Istvántól), hogy minden jó és rossz, amit másnak kívánunk, az mint egy bumeráng tér vissza hozzánk, szóval óvatosan a hülye szomszéddal! :))) Ezt a tézist később többször is hallottam, szóval büntetlenül nem kívánhatunk senkinek se rosszat, mert ez a negatív energia visszatér hozzánk, saját csapdánkba esünk. Ezt tudom is, ez így van!  Eszembe se jutna másnak rosszat kívánni, isten bizony mondom, én túl jó vagyok. 🙂 Na ja, kekec tudok lenni (ki nem?), sértődős is lennék, a szám is nagy, de alapvetően mindenkit akceptálok. Legfeljebb igyekszem kitérni az általam kellemetlennek tartott emberek útjából, oszt máris nincs konfliktus. Az összes jelképes pofon amit az életben másoktól kaptam természetesen nagyon fájt, utáltam is rendesen a gazdájukat, el is mondtam úton-útfélen milyen piszkok, de érdekes módon bosszút soha nem álltam, még gondolatban sem. Annyit kértem csak az égtől, a magasabb intelligenciától, a Fénylényeimtől, hogy siettessék meg egy kicsit a “tetteseim” karmáját, tanulják meg még ebben az életükben, hogy mit tettek, illetve okoztak. Hogy értsék meg az egészet és tegyék jóvá a hibájukat.
Na erre most mit csináltam?! Èletemben előszőr genyó voltam! Schatzi kihozta belőlem a tudatalattim mélyén elásott, de ahogy észrevettem még mindig ölég aktívan forrongó, bugyogó saját, különbejáratú Gonoszkámat,  hát én pedig hozzáfordultam. Arra gondoltam, hogy kívánhatok Schatzi “roppant exklusiv (ha-ha) vállalkozásának” büntetlenül minden rosszat, hiszen jogos, mert amit velem művelt azt nem viheti el szárazon. Mi is történhetne még, akkor se lenne nagy baj ha vissza is üt, mivel a helyzetem úgyis elég sz@r, rosszabb már nem lehet. Erre mi történik? Vuduzok :)) aztán valósággá válik az addigi elképzelhetetlen, bizony még rosszabb lett a helyzetem. 🙂
Remélem a példámból megtanultátok, hogy tényleg nem szabad másnak rosszat kívánni, még annak se aki maximálisan megérdemli, mert visszakapjátok az összes rosszat! Maximum azt lehet vuduzni, hogy nyiljon ki a szeme az illető-billetőnek és döbbenjen rá mit is tett.
Ez a döbbenetes felismerés történjen lehetőleg még ebben az életében és ne a következőkben amikor is fű-fa-virággént, vagy bokorként újjászületik!

Gondjaim vannak de képes vagyok saját magamon is nevetni, ami megoldásnak semmiképpen se az, de segít átvészelni az időszakot. A kép nekem nagyon tetszik, de sajnos az én alagutam nem ilyen. Ebben az alagútban már látszik annak a vége, látszik a fény. Az enyémben nem. 🙁

aboutpixel.de / Raus aus der Dunkelheit © Kim Czuma

Technikai szünet … Schatzi mesélés közben

Egyszerűen nem volt kedvem és erőm tovább folytatni a történetet Schatziról és a rólam. Végtelen szomorúság és depresszió uralkodott el rajtam,  aminek köszönhetően 3 napja el se hagytam a lakást. Nem volt erőm. :((( 3-in Weckla (így hívják a képen látható macinkat) velem együtt szomorkodott:

Aztán amikor már elviselhetetlen volt a szomorúság, szólt a haverjának Scratinak:

Kisvártatva megérkezett Hein Blöd (HSV Hamburg szurkoló 🙂 ) is! Ekkorra elszállt a szomorúságom, hiszen ahogy ezek így hárman kinéznek! :)))